Sea of Lies (3) - TaeKook

 

Cím: Sea of Lies

Alkotó: Nana & Noriko

Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16 

Műfaj: AU, fantasy, ABO

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, erőszak (esetenként vér), OMEGAVERSE

Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal béta - elméletileg - herceg, aki képtelen magát feltalálni a királyságban, kastélyban; unalmasnak találja, így lépten-nyomon keresi a bajt, csínytevésekre való szituációkat - példaképe sem épp az édesapja, vagy a kisályság bármely nemese, hanem egy hírhedt, rettegett alfa kalóz, Jeon Jungkook kapitány.  

Vajon mi történik, ha ők ketten találkoznak - nem is ok nélkül? 

Hozzáfűzés:   El is jöttünk az új résszel. :33 Reméljük, tetszeni fog nektek. ;;

❤❤❤❤❤❤❤

Én (Nana) írom Taehyungot!

Nóri (Noriko) írja Jungkookot!

Jungkook

Nem is tudom, hogy mennyi idő telik el azóta, hogy eljöttünk a kikötővárosból, de testemen hamar megérzem a fáradtság első jeleit, ami egy jókora ásításban mutatkozik meg. Végül is az egész estét végig mulatoztunk, majd elraboltunk egy nemest, most pedig itt vagyunk és épp a tengert szeljük a hajóval. A kormánykerékre rákönyökölve tartom az irányt, figyelve, ahogy a hajnali órákban a Nap örömmel engedi útjára sugarait, ezzel rózsaszínre festve az égboltot.

– Hú, de szép – hallok meg magam mellől egy mély és ismeretlen orgánumot, mi először le sem esik számomra, hogy nem is a legénységem egy tagjához tartozik.

– Igen, az – válaszolom halk, enyhén rekedtes hangon, beszippantva tüdőmbe a sós illatot.

– Sosem hittem volna, hogy egyszer megélem ezt is, nem láttam még ilyennek a tengert – szólal meg ismét, azonban nekem fel kell vonnom egyik szemöldököm, mivel ez az ürge most vagy épp meghibbant, vagy valami mágia hatása alá került. Már, hogy ne látta volna, amikor is minden napunk és hajnalunk szinte ilyen? Ha valóban meghibbant, inkább kidobom a hajóból, hogy a cápák lakmározzanak a testéből, bár félő, hogy a hibbant húsból még nekik sem kéne.

– Mi a francról beszélsz te? – sziszegem, azzal kicsit oldalra fordulok, hogy megnézzem magamnak a hibbantat és bevallom, mindenre számítottam, csak arra nem, hogy a nemes fiú áll a jobbomon. Szemeim nagyra nyílnak, számat is enyhén eltátom, hiszen jól láthatóan ügyesen szökhetett meg Evanstől, mivel nyoma sincs annak, hogy bármit is csinálhatott vele, sőt mi több, a kezei is szabadok. – Hát te? – hördülök fel, rávicsorogva a kölyökre, aki büszkén kihúzva magát, úgy vigyorog, mint a tejbe tök.

– Gondoltam kinézek ide, mivel túl poros és büdös volt az a lyuk, ahova bedobtál – porolja le drága ruháját, ahol még egy kis koszt vél felfedezni magán. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez a fiú erre valóban képes volt, de a legfontosabb kérdés az, hogy miként? Evans egy elég erős egyén, még a gizdasága ellenére is, sőt mi több, eddig egy nemesi fiú, vagy lány sem tudott tőle megszökni, de ez a kis Csinike, mégis hogy?

– Hogy szöktél meg? – sziszegem, elengedve a kormányt, teljes testemmel felé fordulva, kidomborítva izmaimat, ezzel is jelezve felé, hogy ezen a hajón én vagyok az Úr és én parancsolok, legyen az bármilyen vérvonalú egyén. A másik láthatóan nyel egy hatalmasat, arca is egy enyhe rózsaszín árnyalatot vesz fel, miközben hátrál tőlem egy lépést.

– Nem szöktem meg – válaszolja, nekem pedig kuncognom kell kijelentésén.

– Ne nézz hülyének, megszöktél. Igaz nem tudom, hogy miként, de kiderítem – fogok karjára, majd azonnal húzni kezdem vissza ahhoz a kabinhoz, ahova nem régen is bedobtam.

– E-esküszöm, hogy nem szöktem meg, az a férfi engedett el – adja a választ, én pedig megállítom szapora lépteimet.

– Mi van? – meredek rá, sürgetve, hogy folytassa csak. Kezét elhúzza fogásomból, aranyos kiskutya szemekkel néz fel rám, jobbjával bal felkarját simogatva, mitől igazán ártatlan és gyermeki hatást kelt. Már csak a látványtól meg kell nyalnom a számat, mivel szeretem, nagyon szeretem az aranyos dolgokat, jó őket megrontani, bemocskolni.

– Az a férfi elengedett, azt mondta, hogy senki parancsára nem fog embereket zaklatni, főleg, hogy nem is tetszem neki. Azt mondta, hogy ennek a hajónak nem Kook kapitány tulajdonában kéne lennie, hanem egy sokkal okosabb és erősebb egyénnek – magyarázza, nekem pedig vékony vonallá préselődnek ajkaim, ahogy egymásnak nyomom őket. Érzem, ahogy ereimben zubogni kezd vérem, testemet elönti a forróság, izmaim is pattanásig feszülnek. Ha a tekintetemmel ölni lehetne, most biztos, hogy pár ember halott lenne. – É-én... én tényleg nem szöktem meg, de ugyanakkor erről a hajóról hová is mehetnék? Elmenekülni sem tudnék; kérlek ne dugj vissza abba a lyukba. – Édesen kérlelve néz rám, még szemei is bekönnyesednek, s ha nem lennék egy szívtelen kalóz... – Ne, ne, neee! Ne dobj vissza, kérlek! – vágom be a kabinba, mint egy szaros macskát.

– Kushadj és légy jófiú, maradj csak itt – vigyorgok felé, azzal rázárom az ajtót.

Természetesen abban igaza van, hogy erről a hajóról nem tudna sehová sem menekülni, azonban nincs szükségem egy koloncra a fedélzeten. Csak útban lenne, a legénységem pedig nem azt csinálná, ami a feladata lenne, hanem mind csak kiéhezett szemekkel figyelné ezt a kis Csinit, a hajó pedig szépen, lassan széthullana.

Mély sóhajt eresztek meg, végig gondolva a lehetőségeimet, mígnem gondolataimat az ajtó kis ablakában megjelenő fiú zavarja meg, ujjaival a kis rácsokra fogva rá.

– Engedj ki, kérlek. Nem csinálok bajt – szuszogja, kérlelő szemekkel, nekem pedig a szőr is feláll a hátamon tőle.

– Ha nem fogod be, esküszöm, hogy bevarrom a szádat! – ütök az ajtóra, mitől a másik azonnal hátrál ijedten nyikkanva egyet.

– De én…

– Nincs semmi de! Viseld a sorsod méltósággal, bár ha így folytatod, nem apádnak adlak vissza, hanem eladlak egy kereskedésben – mormogom, hátat fordítva neki, így mielőtt ismét utánam szólna, elüvöltöm magam. – Evans! – hívom elő azt az egyént, akivel most lehet felmosom az egész hajópadlót. Hűtlen kutya!

Taehyung

Gyönyörű volt a tenger, s a horizont, ameddig elláttam – annyira varázslatos volt érezni a tenger sós ízét ajkaim között, hogy szabályosan transzba estem; lehunyt szemekkel élveztem az illatkavalkádot, mi csiklandozta érzékszervemet, majd mikor újra felnyitottam a szemeimet, őszintén elmosolyodtam, a hajó korlátjának támaszkodva. Azt hiszem, ekkora örömöt, boldogságot még soha nem éltem át – nem gondoltam volna, hogy egyszer álmaim valóra válnak, s belekóstolhatok ebbe a csodába; az a másik fele volt a dolognak, hogy egy félisten ácsorgott mellettem, peckesen, mintha az övé lenne ez az egész látvány. Valószínűleg így is volt, hiszen az emberek között valóban ő uralkodott a vizeken, az ő harcterületre volt, s csak a vízi szörnyek foghattak ki rajta, más kétlem.

Sajnos diskurzusunk gyorsan megszakadt, amint realizálta, ki is vagyok, és gyorsan visszadobott a kabinba, s hiába próbáltam könyörögni, engedjen ki, nem tette, sőt, rám szólt, ha így folytatom, el fog adni egy kereskedőnek. Csak kuncogtam, megvonva vállaimat – miket nem láthatott –, ugyanis kizártnak tartottam, hogy bárki megvegyen, de ha így is lett volna, szerintem gyorsan túladnának rajtam, vagy inkább elengednének. Bármilyen kutyaszorító helyzetből ki tudtam mászni, ez az imént is megmutatkozott, szóval, szerintem kár lett volna ezzel fenyegetőznie – meg volt a magamnak való eszem, akkor is, ha eszébe sem jutott ez az opció. Persze, mert mindenki egy elkényeztetett, nemesi, hercegi fiúnak gondolt; azt hitték, kényes vagyok, pökhendi – jó, abban volt valami –, ficsúr, aki a saját orránál tovább nem látott, de nem ilyen voltam.

Majd megtudja a kapitány is, idővel…

Amint meghallottam a férfi nevét, akit sikerült megetetnem a maszlaggal, rögtön elkuncogtam magam, a kapitány pedig hátra fordult hozzám, szabályosan rám vicsorítva:

– Mi vicces, te szarházi? – sziszegte, mire azonnal alapállásba állítottam a számat, majd a fejemet kezdtem ingatni, továbbra is a rácsokat fogva, könyörgő szemeimet véve elő, hátha megesik rajtam a szíve, de sejtettem, lehetetlen téveszme volt ez, mert nem fog kiengedni. Olyan sanyarú… Végre belekóstolhattam a jóba és nem élvezhettem, mert igazából egy fogoly voltam – szomorúvá tett a gondolat, nem is akármennyire.

– Engedj ki – nyögtem, de a férfi ismét rám förmedt, vicsorgott, éles, hegyes szemfogait is megmutatva nekem. – Szépek a fogaid, látszik, hogy sok káposztát eszel – mosolyogtam, hátha a bók ér valamit, de csak dühössé tettem; megindult felém, azt mormogva, hogy kihajít a vízbe, de abban a szent minutumban előkerült a férfi, ki után üvöltött, s vele szemben állt meg.

– Igen, kapitány? – A pasas enyhén meghajolt, majd amint rám nézett, elmosolyodott, a kalóz vezér pedig megfeszült kissé.

– Elmondanád nekem, hogy a patkányok hogyan tudnak kiszabadulni, ha össze van kötve a lábuk? – kérdezte az alfa, közelebb sétálva Evans testéhez, ki elgondolkodott, s már épp felelte volna, hogy fogalma sincs, mikor a férfi folytatta: – Mert képzeld, a kis patkány zsákmányunk… – A szavába vágtam.

– Hé!

– Kussolsz – fordult felém vörös arccal, majd ismét Evanst létesítette előnyben: – Szóval a kis patkányunk az imént mellettem állt, és azt mondta, nem szabadult ki, elengedted. Ez hogyan történhetett? – Az egész férfi megfeszült, Evans pedig lebiggyesztette alsó ajkát, majd mély levegőt vett, világos tincseibe túrva hosszú ujjait.

– Hát… az a kis aranyos – biccentett a fejével felém – mesélt nekem a tengeri tündérekről, hogy azok figyelik, ha ártatlan lelkeket bántok, de ha parancsra teszem, nem szórnak átkot, mert nem tudtam ellene mit tenni. Nagyon részletesen beszámolt róluk; komolyan, Jungkook, fogalmam sem volt, hogy ilyen apró, édes lények élnek. A vízistenek küldöttjei, és neked is van, képzeld. Ilyen aprócskák, mint a… – Saját kezén akarta megmutatni, amit én tettem nemrégiben, de a kapitány nem figyelt rám, hanem felém fordult, éles, hegyes szemfogai szinte szúrták alsó ajkát, s láttam szemeiben, hogy most éppen engem gyilkolt meg gondolatban.

– Evans, ki kell ábrándítsalak: ilyen lények nem léteznek! Azt kérdeztem, hogyan szabadult ki! – Jungkook az alfa hangját használta, így a másik összébb húzta magát, nagyot nyelve.

– H-hát… kíváncsi voltam, mekkorák azok a tündérek, így hát elengedtem a kezét, mert azt mondta, hogy csak az ujjain tudta volna megmutatni. Szóval… elengedtem. – Összébb húzta magát beszéd közben, de a férfi nem rá volt dühös, csak a fejét fogta, azonban mikor ismét felém fordult egész testével, tudtam: bajban vagyok. Azonnal eltűntem a rácsok mögül, majd gyorsan ujjaim közé kaptam egy kisebb szekrényt, és az ajtó elé toltam azt, egy jó szögben, hogy ne tudja lenyomni a kilincset. Elé pakoltam még pár dolgot, hogy a nehéz tárgyak miatt ne tudja kinyitni, s a tetejére ültem, aprót sóhajtva. Éreztem, bajban vagyok.

– Megölöm! Kifilézem! – A kapitány dühös hangja szinte ketté hasította a koponyámat, s mikor benyitott volna a helyiségbe, nem nyílt az ajtó. Elvigyorodtam rögtön. – Engedj be!

– Nem, mert te sem engedtél ki – húztam ki magam játékosan, az alfa illata pedig erősödött, s tisztán éreztem: menten agyvérzést kap, de én nagyon élveztem a helyzetet.

– Azonnal engedj be, te kis patkány!

– Nem, mert nem engedtél ki, és patkánynak hívtál. Van nevem is – húztam ki magam még inkább a kupac közepén ücsörögve. Az alfa felhördült, többször neki ment az ajtónak, próbálta azt betörni, de az nem engedte magát – néha összerezzentem egy-egy erősebb vállas hatására, de nem mozdultam, ugyanis azért én is nyomtam hatvanhárom kilót, plusz még a többi súly nehezítette az alfa helyzetét. Idetoltam két hatalmas, káposztával tele rakott hordót, szóval, azt nehezen tudta volna félretolni a puszta erejével, úgy, hogy itt volt egy tömött szekrény, és az én valagam is.

– Uram, ne bántsa, a tengeri tündérek…

– Kotródj innen, mielőtt a cápák közé vetlek, te kutya, és akkor majd boldogan élhetsz a képzeletbeli szarjaiddal! – Elkuncogtam magam, de újra összerezzentem, mikor az alfa valószínűleg ökleivel vert rá a kabin ajtóra. – Ne röhögj te meg odabent, mert így végzed te is!

– Ha egyszer bejutsz – kuncorásztam. Az alfa újra elordította magát – elfojtottam a kitörő nevetésem, és csak szusszantva dőltem hátra, teljesen elégedetten; dühének aromája egyenesen mennyei volt; nem tudtam volna leírni a szerecsendió és fahéj extrém illatának varázslatos kavalkádját, de… szinte minden érzékszervem a plafon felé küldte. Még a szívverésem is felgyorsult egy kissé, miközben beharapott alsó ajakkal kémleltem az ajtót mögöttem.

Mennyire erős lehet az alfa illata, ha még egy magam fajta béta is érezte.

Jungkook

Esküszöm, ilyen kis idegesítő patkánnyal még sosem találkoztam, pedig rengeteg embert megismertem már ezalatt a huszonkét évem alatt, de ez... Idegesít, egyszerűen megbolondulok tőle, a szülei hogyan bírják elviselni ezt a kis idegesítő bolhát? Vicsorítok és dühöngök, a vérem szinte forr, ahogy a rácsokon keresztül nézem a tárgyak tetején üldögélő fiút.

– Engedj be, fiú, különben tényleg nem állok jót magamért! – sziszegem, teljesen elveszítve a maradék önkontrollom. Nem tűröm, ha a hajómon bárki is lázadást szít, méghozzá bandán belül, ez a kis sovány tengeri moszat pedig pont, hogy ezt csinálja. Dühösen ütök egyet az ajtóra, mitől az egészében beleremeg az erőtől, amit kifejtek rá, de a fiú jókedvét még ez sem tudja szegni. Ismét egy dühös ordítás hagyja el torkomat, mitől a legénységem néhány tagja furcsán figyel, nem értik, hogy mitől vagyok ennyire dühös, sőt, még Namjoon is felbukkan.

– Itt meg mi történt? – lép mellém, majd beles a kabinba, ahol a fiú úgy trónol a kupacon, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

– Nem enged be ez a kis hínárfejű tengeri szörnyeteg! – Hangom a halkabbról úgy vált át, egyre hangosabbá, majd ököllel ismét az ajtóba ütök, Namjoon arca pedig megmerevedik, azzal ismét benéz a kis ablakon.

– De miért akarod, hogy beengedjen? Nem fogolyként kell ott ülnie? – néz rám értetlenül, mígnem egy vicsorgást kap tőlem.

– A legénységem ellen akart fordítani, sőt, mi több, Evanst manipulálta ez a kis… – mutatok rá, de hirtelen még egy újabb jelzővel sem tudom illetni. – Ez a kis... kis... Áh, mindegy! Meg akarom büntetni! – tudom le ennyivel barátomnak a monológot, mígnem az csak egy nagy sóhajt ereszt meg.

– Én ugyan nem állok eléd a büntetésért – szól ki bentről a fiú, de mikor rácsapok az ajtóra, csak hangos kacagást hallat.

– Szemtelen kis piszok – szűröm ki fogaim között, Namjoon pedig jókat mosolyog a jeleneten. Már épp megkérdezném, hogy mi olyan vicces, amikor is megvonja vállát.

– Végül is, ha bent akar maradni, miért ne? Így is meg lehet büntetni – kacsint rám, ezzel pedig mintha világosság gyúlna sötét fejemben, amit ez a kis gnóm okozott nálam. Igen, kifejezetten a sötétségbe taszított a dühvel, amit kihozott belőlem.

– Most, hogy mondod – vigyorodom el a Csini felé nézve, mitől kíváncsi nagy szemekkel figyel engem. – Nos, ha ennyire ott akarsz maradni, hát miért ne? Legalább nem leszel láb alatt, az pedig elég büntetés neked, hogy ott poshadj a két hordó káposzta mellett. – kezembe veszem a zár kulcsát, majd elfordítom azt a zárban, hogy csukva is maradjon. – Meglátjuk, mit szólsz majd ahhoz, ha sem étel, sem pedig ital nem lesz melletted, csak a káposzta. Szegény nemesi vérrel megáldott tengeri moszat – tettetett szomorúsággal a hangomban ejtem a szavaimat, mígnem felmutatom neki a kulcsot. – Aztán meg ne feküdje a gyomrod – kuncogom, megvillogtatva hófehér fogaimat, mígnem nevetve sétálok el az ajtótól, a legénységet pedig abban a minutumban összehívom.

Szemem sarkából látom, ahogy ismét a rácsokra fog hosszú, vékonyka ujjaival, úgy figyelve az eseményeket.

– Most először és egyben utoljára mondom el, remélem mindenkinek tisztán érthető és világos lesz – nézek végig a bandán, kik folyamatosan figyelnek. – Azt ott – mutatok a kabinra – mindenki kerülje, ne hallgassatok rá. Ha szép szavakkal illet bárkit is, akkor se! Ha megtudom, hogy valaki kiengedte, vagy szóba állt vele, annak kiharapok a torkából egy darabot! – Nyomatékosítva mondandómat, figyelmeztető pillantásokkal illetek mindenkit. – Ha mindenki számára érthető, akkor dologra! – intek, hogy ezzel is fenntartsam a rendet, miszerint mindenki a saját feladatát lássa el.

Hosszú órák telnek el azóta, hogy a Csinit bezártam az egyik kabinba, a horizonton már a Nap is lenyugvóban van, újra színesre festve ezzel az égboltot, mint most két fényes pont is fellelhető. Szép volt az egész és még élveztem is volna a látványt, ha az idegeim nem lennének megint az egekben, méghozzá egy idegesítő tengeri moszat miatt. Hogy miért? Nos, az a büdös nagy helyzet, hogy amióta bezártam őt abba a lyukba, egy ideig csendben is volt, tartotta a némaságát, talán még magába is szállt egy kicsit, de mihelyst elkezdte figyelni a többiek munkálkodását, nem volt olyan pillanat, amihez ő nem fűzött volna kritikát. Kritizálta azt, ahogy Jackson felmosta a padlót, kritizálta azt is, ahogy Donghae felhúzta az egyik vitorlát és kikötözte azt. Sőt, még engem is kritizált, hogy milyen rossz a tartásom a kormánynál, ha nem figyelek oda. Balszerencsénkre, szinte mindenre jól rálátott. Az embereim nehezen tolerálják az efféle pukkancs viselkedést, amit meg is értek, hiszen melyik az az ember – aki normális persze –, aki elviseli az őt ért negatív kritikát? Persze, hogy senki. Minden idegemmel azon voltam és persze a többiek is, hogy sikeresen ignoráljuk, mi több-kevesebb sikerrel ugyan, de megtörtént. Viszont csak ezután jött az igazi feketeleves.

– Tudjátok, apám nem igazán szerette, hogy én nem olyan gonddal és bájjal vittem a palotát, mint ahogy ő, vagy a másik két testvérem tette. Sajnos engem annyira nem érdekel, hogy sikeres városi nemesként ilyen-olyan üzleteket folytassak, hogy a város lakóit igazgassam, vagy épp meglopjam őket, vagy bár…

– Hallgass már el! – Jackson csattan fel, idegesen tépve bele sötét tincseibe, erősen meghúzva azokat, amik majdnem kiszakadnak a helyükről. Jómagam is fáradtan dörzsölöm meg szemeimet, ugyanis nem testileg vagyok már fáradt, hanem rendesen szellemileg.

– Nos, ott tartottam, hogy... 

Ennek soha nem lesz vége!