Sea of Lies (2) - TaeKook

 

Cím: Sea of Lies

Alkotó: Nana & Noriko

Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16 

Műfaj: AU, fantasy, ABO

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, erőszak (esetenként vér), OMEGAVERSE

Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal béta - elméletileg - herceg, aki képtelen magát feltalálni a királyságban, kastélyban; unalmasnak találja, így lépten-nyomon keresi a bajt, csínytevésekre való szituációkat - példaképe sem épp az édesapja, vagy a kisályság bármely nemese, hanem egy hírhedt, rettegett alfa kalóz, Jeon Jungkook kapitány.  

Vajon mi történik, ha ők ketten találkoznak - nem is ok nélkül? 

Hozzáfűzés:   El is jöttünk az új résszel. :33 Reméljük, tetszeni fog nektek. ;;

❤❤❤❤❤❤❤

Én (Nana) írom Taehyungot!

Nóri (Noriko) írja Jungkookot!

Taehyung

Úgy éreztem, az egész világ az enyém, ahogyan a kocsma felé tartottunk, s hallgattam a különféle történeteket, amiket imádtam – én is részt akartam venni mindenben, amit meséltek ezek a suhancok, de nekem sajnos ez nem adatott meg. Sanyarú volt és fájdalmas – sokszor azért imádkoztam, bár eltűnnék még a környékről is, bár élhetném a magam életét, a saját utamat járva a tengereken, óceánokon, élvezni a szabadságot, azt az örömteli létet, ahol nem volt sem apám, sem kötelezettség, csak és kizárólag saját magam. Vágytam erre, s már latolgattam a szökést is, de nem volt az annyira egyszerű – könnyűnek tűnik felkapni a sátorfámat és megindulni a nagy világba, de ahhoz, hogy sikerüljenek a terveim, csatlakoznom kellett volna egy bandához, s a jelenlegi nem az volt, ami mellett boldog lettem volna. Tűzoltónak megfelelt, de én valódi izgalmakra, bonyodalmakra vágytam, meg akartam szomjazni a kalandok kivételes ízeit, a bátorságét, a vakmerőségét; küzdeni akartam a tengeri lényekkel, hogy olyan mesék szülessenek rólam, miket én hallgatok folyamatosan – rossz helyre születtem. Roppantul rossz helyre.

Amint a kedvelt kocsmába léptünk, mosolyogva ittam magamba az alkohol, s a bűz szagát, lehunyt szemekkel – a sör és a rum azonnal orromba szökött, s éreztem: végre itthon vagyok. Már csak a sós illat hiányzott, mit az alattam morajló hajó nyelt el, vágott ketté, ahogy száguldozott felületén – beharaptam alsó ajkamat, mély levegőt véve, ábrándozva magamban, mily csodálatos is lenne kikötni egy hatalmas kalóz hajóval. Szelni az óceánt, nézni, ahogy a horizonton vágunk át, egy teljesen más világba. Látni akartam azokat, amiket ezelőtt senki, új helyeket megismerni, bajt akartam, sziréneket, izgalmat, kalandot, mindent, amit egy kicseszett palota nem tudott nekem megadni.

Hosszú percekig ábrándoztam, nem is figyelve a körülöttem lévőkre, azonban mikor új arcokkal néztem szembe, hatalmasra nőttek a szemeim – körbe pillantottam, miközben elmémen leperegtek a gondolatok: mégis hová lettek a többiek? Nem sokáig tudtam gondolkodni, ugyanis egy ismeretlen hang szakította félbe foszlányaimat, miket összekapcsolni próbáltam, s amint megláttam magam előtt Jeon Jungkookot, rögtön duplájára ugrott a szívverésem. Alhasam megrándult, arcom elsápadt, majd vörössé vált, s éreztem a lelkemben szétterjedő félelmet, mi keveredett a tömény vággyal, hogy megérintsem őt, ugyanis sokkal gyönyörűbb volt, mint ahogy az emberek elmondták; alfás vonásai tökéletesen kirajzolódtak ruháján keresztül, izmai szinte szétszakították a vékony kis szemtelen textíliákat, mik elrejtették szemeim előtt a tökéletességet. Ereimben zubogott a vérem, fülem sípolt, s már épp a lábai elé lettem volna képes borulni, hogy felőlem aztán azt csinál velem, amit akar, csak vigyen el magával ebből a porfészekből – erre kérnem sem kellett, ugyanis hirtelen húzott rám egy zsákot, mire felnyögtem, s amint a vállára pakolt, rögtön felment bennem a pumpa.

Mégis mit képzel?! Lehet velem szépen is bánni, én megyek magamtól is, nem kellett engem elrabolni – próbáltam rúg-kapálni, hogy tegyen le, ugyanis vállizma szinte szúrta a gyomromat, de az alfa nem akart eleget tenni kissé gyerekes hisztériámnak; vitt tovább, egészen addig, amíg hirtelen keményre nem dobott. Kiabáltam is volna, hogy finomabban is lehetne, de a számat ügyesen betömték. Fájdalmasan nyögtem fel, ahogy a fenekem kíméletlenül ütődött meg a padlózaton, majd lekerült rólam a zsák, s szinte abban a szúrásban kötözték meg csuklóimat a körülötte lévő emberek.

– Sok pénzt fogok érted kapni – vigyorodott el a kapitány, mire megforgattam a szemeimet, a fejemet ingatva, vállat vonva; beszéltem volna én, hogy kötve hiszem, de a számban még mindig rongy pihent. Kizárt, hogy apám fizetne értem. Valószínűleg ugyan annyira fog örülni, hogy eltűntem, mint amennyire én örülök, hogy végre nem kellett visszamennem abba a borzalomba.

Jungkook

Elégedetten nézek végig a zsákmányon, ahogy magatehetetlenül ül ott magának, akárcsak egy elveszett lélek, noha érdekes, de az arcán nem nagyon látom a félelem, vagy rettegés bármely formáját. Inkább tűnik úgy, mintha azon gondolkozna, hogy nem is olyan rossz a helyzet, mint amilyenbe került. Ahogy rám vezeti tekintetét, arca kipirul, én pedig felvonom egyik szemöldököm, majd leguggolok hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem őt. Elvigyorodom látványán, majd finoman megpaskolom arcát.

– Mondd csak, apád tényleg annyira gazdag, mint mondják? – kuncogom, de mikor csak hümmög, ráfogok a koszos rongyra, majd kibontom azt, hogy szabadon beszélhessen.

– Nem tudom, hogy milyen pletykák terjednek a vagyonáról, de igen, elég sok pénze van – vallja be, mitől mosolyom jobban kiszélesedik.

– Remek – egyenesedek fel, azzal a papírt előhúzom ingem rejtekéből és Jacksonra nézek, aki várja az utasításom. – Félórát kapsz, hogy visszaérj, különben itt maradsz – nyújtom át neki a levelet, a férfi pedig csak egy gunyoros mosolyt ejt meg felém, hiszen tisztában van azzal, hogy jól ismerem a képességeit és az a félóra neki semmi.

Amint kereked old, a legénységhez fordulok, hogy végre elkezdhessük az utolsó simításokat, mielőtt ismét a nyílt tengerre vennénk az irányt.

– Hé, engedj el, én… – Szavába vágok, mivel tudom jól, most jön a siránkozás, hogy engedjem el, mert fél és nem akar egy nyamvadt kalózbandában lenni. – Most tisztázzuk, kicsike, nem foglak elengedni, ha pedig nem fogod be a szád, betömöm azt és hidd el, nem a ronggyal, hanem valami sokkal izgalmasabbal – kacsintok rá, mitől azonnal elpirosodik, szinte az arcára van írva, hogy milyen gondolatok lepték el agyát, noha én most kivételesen nem valami mocskos dologra gondoltam, habár... Tekintetem azonnal végig siklik a nemesi család leszármazottján, jól megfigyelve vonásait, amik meglehetősen szépre sikeredtek.

Mintha csak az angyalok munkáját csodálhatnám meg, ugyanis ilyen tökéletességet sem látok mindennap, noha elég sok ember megfordult már nálam, a gyönyörűektől kezdve a kevésbé szépekig is. Azonban ez a fiú, mindegyiken túltesz és nem, nem érzem túlzásnak. Hatalmas mandulavágású szemei, mikkel engem fixíroz, szinte megbabonáznak, mit hosszú szempillái kereteznek, ezzel még inkább valami misztikus hatást kölcsönözve neki. Pisze orra szinte tökéletesen ül meg arcán, minek hegyén aprócska, de annál édesebb anyajegy látható, az ajkai pedig... Tudat alatt harapom be a saját alsó ajkam, megfigyelve dús párnáit, miket ha nagyon akarnék, már most megkóstolnék, beléjük harapnék, mint egy zamatos cseresznyébe. Biztos ugyan úgy roppannának a fogaim alatt, mint az a gyümölcs. Ajkai ekkor mozogni kezdenek és csak később jut el tudatomig, hogy a Kim család kölyke épp hozzám beszél.

– Én nem akarok elmenekülni, csak szeretném, ha szabad lenne a kezem – magyarázza, ettől pedig mosolyognom kell. Szemügyre veszem fekete hajkoronáját, mibe belesimítok, egyelőre gyengéden cirógatva ében tincseit.

– Tudod csinikém, van egy veszett jó megérzésem, hogy ha elengednélek, abból nagy galiba lenne; én pedig mindig hallgatok a megérzéseimre, tehát... –  Itt belemarok hajába, nem túl erősen, de annyira erélyesen, hogy fejét így hátrahúzom, hagyva, hogy leheletem csiklandozza nedves ajkait, ezzel is kiszárítva azokat. – Ha elindultunk, akkor talán, de csak talán, elengedlek. Addig is... – engedem el, mitől halk nyöszörgést hallat s mikor felállok, odalépek az egyik gizda legénységemhez és megpaskolom vállát, ezzel is jelezve, hogy szabad a terep. – Jó szórakozást, Csini – kacsintok a másikra, ki nem érti mire mondom, de az emberem azonnal leül vele szemben, hogy egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit zaklassa, megmutassa neki, milyen is itt az élet. – Hééé, Evans – szólok a külföldire, ki ajak nyalogatva fordul felém. – Ne durván, hiszen ő még csak most jött. Légy udvarias, hiszen mégis csak egy nemesi sarj - nevetem, azzal kilépek a kabinból, hogy mihamarabb a fedélzetre mehessek és elintézzem a meglévő dolgaimat.

A kiadott fél óra sem telik el, Jackson időben visszaér, jelezve felém, hogy a levelet átadta, így a horgonyt azonnal felhúzatom és a kormánykereket elforgatva, a hatalmas háromvitorlás hajóm útnak is ered. Egyelőre a másik küldetésünkre veszem az irányt, méghozzá egy olyan szigetre, ami tele van legendás lényekkel, mikből csakugyan bőséges jutalmat zsebelhetek be. A kabinból néha meghallok egy-egy hangfoszlányt, ahogy a kis nemes próbál menekülni az őt zaklató egyéntől, mitől azonnal nevetni támad kedvem. Nyilván semmilyen kárt nem fog benne tenni, azt nem engedném, sőt mi több, Evans ütné meg miatta a bokáját, de az biztos, hogy ez a kis Csinike, akinek a nevét sem tudom, egy életre megtanulja, hogy milyen a kalózok Istene. Nem minden fenékig tejfel, mint ahogy azt némelyik ember hiszi.

Taehyung

Szinte láttam a lángokat a kalóz íriszeiben, mik azon nyomban megbénították tagjaimat; tekintetét lustán, ráérősen vezette végig arcom minden szegletét, kissé pirosas árnyalatba futtatva orcám eddig átlagos színét – ahogy mustrált, alhasam automatikusan rándult meg, ugyanis közelről a kapitány még gyönyörűbb volt. Az ajkai voltak a legcsábítóbbak – a felső párnája vékonyka volt, mégis bájosan ívelt, jellegzetes, már-már egzotikus, az alsó húsa pedig vaskosabb, teltebb, szinte már harapni valóan hívogató; nyelnem kellett egy nagyot, azonban hirtelen zökkentem ki gondolataimból, ugyanis a hajamba kapott, kissé megtépve tincseimet. Ahogy beszélt hozzám, lehelete pedig számat súrolta, még vörösebb lettem, egészen a fülemig futott a meleg árnyalat – forrónak éreztem a bőrömet, és olyan érdekesen, különösen fájdogált a hasam is, amit nem tudtam hová tenni. Szívesen gyártottam volna elméletet arról, hogy a szexuális frusztráltság okozta sajgás az, mi éppen kínzott, főleg, hogy nedves álmaimnak főszereplője éppen előttem állt, számra suttogva beszélt, túlságosan közel, így jellegzetes illata is orromba tódult. Szerecsendió és fahéj – nyelnem kellett egy hatalmasat, hiszen ha bétaként ennyire éreztem ezt az intenzív aromát, milyen lehetett egy alfának és egy omegának ez a tömény gyönyör? Elképzelni sem tudtam – azaz, de… ha omega lennék, már rég tocsogtam volna a nedvemben, ha pedig alfa, akkor nem bírnám a gatyámban tartani a merevedésemet; mondjuk, azt így is nehéz volt…

Hirtelen tépte meg fekete tincseimet, elrántva magától, s egy szempillantás alatt magamra hagyott a pasassal, aki éhesen nézegetett engem, megnyalva ajkait – azonnal fintorba szaladt minden egyes arcizomzatom, és rögtön hátrább kúsztam, de a férfi csak jött utánam, lehetetlent nem ismerve. Még az ajtó felé néztem, segélykérően pillantva az alfára, de ő csak itt hagyta a nyomorult emberét annyival, hogy ne durván, most jöttem, és nemesi sarj vagyok – a fickó előttem elröhögte magát, és szinte azonnal utánam lépegetett, én pedig vinnyogva próbáltam menekülni előle, kevés sikerrel. Össze voltak kötve a csuklóim, így a szabadulás szinte lehetetlenné vált, de valamit nagyon gyorsan ki kellett találnom; érintetlen voltam és az is akartam maradni egy darabig – egy embernek adnám a seggem, és az nem ez a jöttment kis senki.

– Ne gyere utánam! – feleltem dühösen, mire a pasas elnevette magát, a csípőjére téve ujjait, megemelve íves szemöldökeit, miknek a szélén karikák lifegtek; egyáltalán nem mutatott esztétikus hatást hosszabb orrával, s egészen keskeny ajkaival.

– Ugyan már, babám, nem fog fájni – vigyorgott, én pedig gyorsan kezdtem beszélni, hátha annyira sötét, mint amennyire szerettem volna, hogy az legyen:

– Ne! A tengeri tündérek elátkoznak! – A kalóz hirtelen állt meg, mikor már a sarokban voltam, s kíváncsian meredt rám, előrébb hajolva törzsével, összébb szűkítve a szemeit.

– Mikről hadoválsz itt? Milyen tengeri tündér, milyen átok? – kérdezte, én pedig felbátorodtam, azonnal:

– Tudod… a tengeri tündérek. – Gyermekies értetlenséghez hasonló kifejezését látván rögtön kedvet kaptam a kifejtéshez: – Azok az apró lények, amiket a tenger mélyéről enged fel a víz Isten, hogy az ártatlanokat óvják. Minden embernek megvan a maga tündére; ha magadra haragítod a sajátodat, akkor átok fog ülni rajtad; kínkeserves fájdalmak közepette fognak elsorvadni a csontjaid, nagyon csúnya halál. Láttam egyet, még régen… szörnyű – rebegtem halkan, lesütött szemekkel, mire a férfi hirtelen leült elém, döbbenten. – Neked is van egy tündéred, ahogyan nekem is, és az ártatlanok szenvedésével csak magunkra hozzuk a bajt.

– Tegnap kihullott egy fogam. Lehet, az átok miatt – mondta maga elé, kissé ijedten, mire azonnal mély levegőt vettem, arcom halálra vált volt, beharaptam alsó ajkamat, nagyot nyelve, könnyes szemekkel; nyilván, megjátszottam.

– Látod? Ha bántanál, lehet, már elsorvadtál volna. Lehet, én vagyok az utolsó lélek, akiben kárt tudnál tenni… – Minden színjátékomat beleadtam, amit csak lehetett; nem gondoltam volna, hogy léteznek naiv és hülye ember a kalózok között, de ki kellett magamat ábrándítanom: voltak. Itt volt egy előttem, ki ajkai elé tapasztotta ujjait, sápadtan nézve engem.

– És, hogy néznek ki ezek a tündérek? – kérdezte, nyelve egy hatalmasat.

– Tudod… nagyon aprók, de ah… a kezemen meg tudnám mutatni, de össze van kötve – mondtam szomorúan, s a kalóz hosszas gondolkodás után ugyan, de elővette kését, és egy nemes egyszerűséggel eloldozott, én pedig hálásan emeltem fel a kezemet, miután ismét elém ült. – Nézd, ekkorkák, össze-vissza – mutogattam a kisujjam ujjbegyének hegyét, csillogó szemekkel. – A szárnyuk pedig a körmöm negyede, annyira kis aprócskák, és olyan gyönyörűek. A szárnyuk kissé áttetsző, de napfényben kékes színben pompáznak, ruhájuk pedig akár a friss habok. Gyönyörűek – mondtam elámult hangomon, a kalóz pedig beharapta alsó ajkát, úgy hallgatva a részletes leírásomat, mintha a legfontosabb információt közöltem volna a létről.

– Te még nem láttál egyet sem?

– Még soha – rebegte, szomorkásan.

– Ha jól viselkedsz, biztos fogod látni. Csak az érdemel rosszat, aki rászolgált, tudod? A tündérek megmutatják magukat, ha tisztán élsz – mosolyogtam biztatóan, kedvesen, a kalóz pedig ezt viszonozta, lelkesen, akár egy édes kisgyerek. Hihetetlen.

– Ah, de Jeon kapitány mellett nehéz… ha azt mondja, tegyem meg, muszáj embert ölnöm. – Hangja szomorkás volt, s ennek hatására én is csüggedtséget mutattam, de ekkor belé ültettem a remény apró szikráját:

– Más, ha szívből, s más, ha parancsból cselekszel. A tündérkék tudják, miket teszed őszintén, amit. Ha csak azért bántasz valakit, mert a kapitányod azt parancsolta, nem volt más lehetőséged, a tündérek megbocsátják, hidd el. – Kezemet vállaira tettem, ő pedig boldogan nézett szemeibe, örömtelien, mintha az élet halovány parazsát ültettem volna szívébe; ha lenne tündérem, szerintem ebben a szent minutumban átkozott volna el életem végéig, de szerencsére csak zöldségeket beszéltem…

– Ah! Köszönöm. Megnyugtató – szusszantotta, bájos ajakgörbületet engedve meg felém. Még pár percig társalogtunk a tündérekről, egyéb általam kreált baromságokról, majd hívta a kötelesség, s kisétált a helyiségből, én pedig szusszantva álltam fel a padlózaton, szétnézve a kis lyukban, csípőre tett kezekkel.

Tengeri tündér; természetesen, léteztek, de egyáltalán nem az volt a funkciójuk, mint amit én elmondtam – mosolyogva ingattam a fejemet, ugyanis fogalmam sem volt róla, mégis honnan jutott eszembe ekkora marhaság, az pedig főleg nem fért a kobakomba, hogy az a kalóz hogyan vehette be ezt a maszlagot. Panaszra azonban nem lehetett okom: eloldozott, nekem pedig ez bőven elég volt, amit akartam, elértem.