Oblivion - 2/65 (TaeKook)

 

Alkotó: Nana

Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16 

Műfaj: AU, fantasy, ABO

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, OMEGAVERSE, későbbiekben YAOI

Összefoglalás: Egy amnéziás fiú, aki egy teljesen idegen helyre kerül, idegen emberek közé, azonban semmi sem véletlen; miért is lett amnéziás, mi történt vele a múltban, hogyan fog boldogulni az új életében? - Ahol nem mindenki fogadja őt barátságosan...

Hozzáfűzés:   Elhoztam a folytatást nektek. :33 

Aki olvasta már, annak remélem, újra tetszeni fog, aki pedig nem olvasta még, annak pedig remélem, tetszeni fog majd ez a fejezet. ;; 

❤ ❤ ❤ ❤ ❤ ❤ ❤ ❤ 

 Fátyolos szemekkel mustrálta a kanapét, megemelve kezét, hogy az alkoholos üveget ajkaihoz nyomhassa, lehúzva belőle egy jó nagy mennyiséget – igazából, kellett valami, hogy ébren tudjon maradni, a kávé pedig túl messze volt, szóval megteszi az alkohol is azt, amire ő vágyott. A lényeg, hogy ne aludjon el. Elméletileg Jimin őrködött volna a fiúcska mellett, de hamar elaludt, s még szerencse, hogy Jungkook felébredt, hiszen ha nem, ki tudja, mi történhetne – az ördög soha nem alszik. Mi van akkor, ha ez csapda, és esetleg az ellenségeik próbálják őt tőrbe húzni ezzel az édes pofival? Felébred, és egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy valaki kést döf a hátába; tényleg így lenne, vagy csak ő túl paranoiás? – Fejét ingatta, fáradtan masszírozva fejbőrét, miközben végig futtatta íriszeit csapata többi tagján, kik egymás hegyén-hátán aludtak, hangosan horkolva, szuszogva, szinte csordogáló nyállal. Mihaszna banda.

Üres tekintettel bámulta tovább a fiút, majd hirtelen ötlettől vezérelve tette le maga mellé az üveget, s egy mély nyögés kíséretében támaszkodott meg térdein tenyerével, hogy ezután könnyedén kitolja magát a kopott fotelből, egyenesen az ágyon pihenő fiúhoz sétálva. Mikor megállt a kanapé mellett, összefonta karjait mellkasa előtt, letekintve az édes, piros pozsgás orcára, a dús, vöröslő ajkakra, a gyermekies, már-már túlontúl szép bőrt figyelve, és a finom, nőies vonásokat.

– Ha ez egy omega… – sziszegte, az alvó Jimin felé pillantva, majd dühösen forgatta meg a szemeit, újra a fiúra tekintve, majd levezette íriszeit annak mellkasára, hol egy névtábla díszelgett. Hümmögött egy aprót, tovább fixírozva a földöntúlian szép fiút.

Rendkívül zavarta, hogy nem tudta megállapítani az illatát, besorolni – akármennyire koncentrált, képtelen volt rá, és ez mérhetetlenül bosszantó volt; vagy egy béta, vagy egy fejletlen/gyógyszert szedő omega – az utóbbinak nagyon nem örülne.

Már éppen odébb lépett volna, vissza a foteljához – ami az övé volt, mert az alfának egy külön trón jár –, mikor mocorgást hallott a kanapé felől. Azonnal odafordult, készenlétben, hogy ha esetleg baj lenne, azonnal le tudja szerelni a fiút, azonban mikor meglátta, hogy az éppen felül, és aprót nyögve kap a fejéhez, rögtön zavartan pillantott rá. Olyan vézna volt, hogy igazából elég lenne az ujja is ahhoz, hogy leteperje; kár a gőzért.

A fiú fáradtan szuszogott egyet, maga elé nézve, kínzó fejfájástól szenvedve, majd megrázta kobakját, s ekkor fordította fejét Jungkook felé – a rémület úrrá lett rajta, ajkai remegni kezdtek, miközben a pokrócot maga elé húzta, félve, hiszen fogalma sem volt semmiről. Hogy került ide? Mióta van itt? Ki ez a férfi? Egyáltalán… egyáltalán ő maga kicsoda?

– Mint egy riadt kisegér. Egérnek foglak hívni… ilyen gyávát – emelte meg Jungkook a szemöldökeit, eszelős vigyorral, mialatt újra mellkasa előtt fonta össze erős, izmos karjait, végig mérve a kanapé ülésén lévőt, kinek még a haja szála is remegett, azonban nem feltétlenül a félelemtől; rosszul volt, a fejfájás pedig gyötörte mindenét. – Na, lökjed, merre laksz, egérke, hazaviszlek.

Taehyung meglepetten nézett rá, mintha nem hinne a füleinek. Jungkook megforgatta fekete szemeit, egy fintor kíséretében, s épp megszólalt volna, mikor a háttérből hangos horkantás zavarta meg őt – túl hangosan horkolnak...

– Jól van, kölyök. Mondd, hol laksz, elviszlek haza, és felejtsd el azt is, hogy láttál. Nem foglak bántani, nem öllek meg, a szerveid sem kellenek, meg másod sem, szóval: hol laksz? – kérdezte, közelebb lépve.

Taehyung zavarodott volt, ajkait csak nyitogatta egymástól, miközben agya kattogni kezdett – hol lakik? Miért nem emlékszik semmire? Miért fél ennyire, ha azt mondta az ismeretlen, hogy nem fogja bántani? Miért sajog minden tagja, miért fáj a hasa, és az egész lénye?

– É-én… nem tudom. – Jungkook meglepődött pár pillanatra, hiszen egy ilyen angyali archoz nem egy mély orgánumot tudott volna elképzelni; dallamos volt a hangja, és mélyebb, mint az övé. Szinte döbbenetes volt.

Azonban mi az, hogy nem tudja, hol lakik?

– Mi az, hogy nem tudod? Csak laksz valahol – vonta össze szemöldökeit, a fiú felé lépve, értetlenül.

– De nem tudom! Nem tudok semmit! A nevemet sem… nem tudom – mondta halkan, fejére nyomva mindkét tenyerét, miközben halkan szuszogva kezdett zihálni, egymásnak préselve szemhéjait, erősen koncentrálva, hátha bármi is az eszébe jut, de nem. Semmi. Üres volt minden. A sötétben tapogatózott; fátyolos, ködös sötétségben, hol kétségbeesetten próbált kiabálni, segítséget kérni, de válasz nem érkezett sehonnan.

Minden kiáltás süket fülekre talált.

– A kitűződön Taehyung név szerepel – felelte Jungkook, halálos nyugalommal, habár lelke mélye már tombolt, őrjöngött, ugyanis ez a szemtelen kis görcs vagy szórakozik vele és a bolondját járatja, vagy tényleg nem emlékszik semmire. Márpedig, ha nem emlékszik semmire, akkor felébreszti Parkot, és elevenen fogja megnyúzni – ki kellett volna vinni ezt a kis csimbókot a város szélére, hívni a mentőket és ott hagyni a bús fenébe. Az is segítség, nem? Dehogynem.

Forrongott a dühtől, mikor a fiúcska a jobb mellkasára nézett, majd zavartan megemelte az ott lévő táblácskát, csak a probléma az volt, hogy nem volt sem iskola név rajta, sem pedig munkahely, mert akkor Jungkook elvitte volna oda és kezdjenek vele, amit akarnak. – Vagy nem. Azzal csak nagyobb bajt kavart volna…

Elvihetné kórházba is, de ha ott elmondja esetleg, kik találtak rá, mert nem emlékszik semmire, azt sem tudja, mi a neve, akkor megint bajba kerülnek – megremegett, nyelve egy hatalmasat, próbálva erőt venni a rátörni készülő indulatokra.

– Taehyung – sutyorogta az ezüst hajú. – Nem… nem rémlik – mondta kétségbeesetten, ijedten, mire Jungkook magára erőltetett egy mosolyt, mi inkább volt vicsor, grimasz, mintsem felfelé ívelő, kedveskedő kis görbület.

– Azt tudod, hogy alfa, béta, vagy omega vagy? – Taehyung a fejét ingatta, lesütött szemekkel, mire Jungkook elnevette magát, kínosan, megnyalva az ajkait; kattogott az agya. Kattogott mindene, miközben járkálni kezdett a pislákoló tűz körül, csípőre téve ujjait, lehajtott fejjel, hümmögve, ugyanis ez nem volt tervben.

Rohadtul az volt a terv, hogy a szép fiú felébred, Jimin pedig elviszi haza, halálosan megfenyegetve, ha valamit mond, megkeresik és bajban lesz, ezzel szemben itt vannak úgy, hogy a kis csini nem tudja a nevét, de az hagyján, még azt sem, alfa, béta, vagy omega-e. Mi ez, ha nem az év vicce?

Tényleg elvihetné most azonnal egy kórházba, de egy: meglátnák őt, abból nem származna semmi jó; kettő: kirakhatja az utcán, hogy menjen, amerre csak lát, de nem jutna el egy kórházig, és ha esetleg valakinek eljár a szája róluk…

Vérben forogtak a szemei, mialatt alvó társához sétált, majd nem gondolkodva lendítette a lábát, egyenesen Jimin hátába rúgva, ki hangosan nyekkent egyet, majd fel is ugrott a padlóról, mélyen nyögve, fáradtan, álmosan nézve főnökükre. Mihelyst meglátta a sötét tekintetet, és a szigort az arcán, rögtön behúzta a nyakát, kíváncsian sandítva felé.

– B-baj van? – kérdezte megrökönyödve, mire Jungkook félszegen elmosolyodott.

– Óh, dehogy! Baj? Ugyan! – nevette groteszken, miközben ujjával a kanapén kucorodó fiúra mutatott. – Az a szerencsétlen képzeld, azt sem tudta, mi a neve, sőt, azt sem tudja, hol lakik, és azt sem tudja, melyik alfajba tartozik! Nem tud semmit! – sziszegte, fogai közt préselve a szavakat, mire Jimin eltátotta ajkait egymástól, zavartan pillantva körbe, megköszörülve a torkát. – Jimin, ha egy omega… ha egy omegát hoztál ide, én… – Jimin azonnal megemelte kezeit, ijedten hátrálva pár lépést, beleütközve Yoongiba, ki fájdalmasan nyögött fel, fel is ülve, erősen lökve meg Jimint, ugyanis a karjára lépett rá.

– J-Jungkook, figyelj… fogalmam sem volt róla! Valaki bántotta, én csak… – mondta Jimin, nagyokat nyelve.

– Kibaszottul leszarom, érted? Idehoztál valakit, egy embert, aki akár egy omega is lehet! Ráadásul fogalmam sincs, mit kezdjünk vele, mert nem vihetjük el csak úgy egy kórházba, nézz már rá! – kiabált éktelenül, ezzel felzavarva többi csapattársát is. – Ha meglátnak a kórház közelében, kibaszott nagy baj lesz, és ha eljár a szája, mert azt sem tudja, mi történt, még nagyobb! Eszméletlen volt, nincsenek emlékei, akár meggyanúsíthatnak minket is azzal, hogy mi tettünk vele valamit, hiszen ő sem tud semmit! A zsaruk kopogni fognak, mert az orvosok feljelentést tesznek ilyenkor, érted te ezt? – üvöltötte, minek után Jimin lesütötte pilláit, megremegve, nyelve egy nagyot, a fiúra sandítva, ki lehajtott fejjel gyűrögette a pokrócot, ajkait rágcsálva.

– Jungkook… én… visszahozom az emlékeit és elviszem, én… – Jungkook hitetlenül nevette el magát, megforgatva a szemeit.

– Takarítsd el innen. Nem érdekel, hogyan, de takarítsd el innen, mire visszajövök, értve vagyok? Ha kell, elvágod a torkát! Nem érdekel – szuszogta az alfa, majd a foteljához lépett, felkapva onnan kabátját, indulatosan, feszülten nyargalva az ajtó felé, s amint feltépte azt, be is csapta maga után, minek hatására mindegyikük megremegett.

– Remek, Jimin… Én könnyedén ölök, no de te? Bár, egy szavadba kerül, elvégzem én a piszkos munkát helyetted – morgott Yoongi, figyelve, ahogy az ezüst hajú elsápadt, megfeszülő testtel, könnyes szemekkel.

Fogalma sem volt róla, mi történik körülötte.