Oblivion - 1/65 (TaeKook)

 Cím: Oblivion

Alkotó: Nana

Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16 

Műfaj: AU, fantasy, ABO

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, OMEGAVERSE, későbbiekben YAOI

Összefoglalás: Egy amnéziás fiú, aki egy teljesen idegen helyre kerül, idegen emberek közé, azonban semmi sem véletlen; miért is lett amnéziás, mi történt vele a múltban, hogyan fog boldogulni az új életében? - Ahol nem mindenki fogadja őt barátságosan...

Hozzáfűzés:   Huh.

Eredetileg eszemben sem lett volna ezt újra megosztani bármelyik platformon, azonban pár napja rám írt egy nagyon kedves, aranyos lány, aki nagyon hiányolta ezt a történetet. Őszintén, intenzíven játszik bennem a sértettség - szegény egom és büszkeségem -, szóval azt mondtam, nem tudom/nem valószínű, hogy feltöltöm bárhova ismét, de sokat gondolkodtam ezen azóta. Nem akarok megfosztani bárkit attól, amit szeret, főleg, ha ez a történet az, szóval elkezdem újra megosztogatni. :)

Erhm, lehet, néhol kissé más lesz, ugyanis wattpadon javítgattam, ami nálam van, egy nyers változat, szóval ha nem mindenhol egyezik 100%-ban a régivel, az azért lesz, mert a jelenlegi szám íze szerint javítgatom, írom át. 

Remélem, szeretni fogjátok, úgy, mint wattpadon. ;;

❤❤❤❤❤❤❤

Lágyan lengedezett a tűz a helyiség közepén, haloványan világítva be az épület egyik szakaszát, robusztus, már-már ijesztő árnyékokat vetve, mik a lángokkal egyenletesen növekedtek, csökkentek, mozgolódtak. Pár fiatal körbe ülte a tüzet – némelyik dohányzott, némelyik egy sörös üveget tartott ujjai között, s volt, aki sanda szemmel, már-már dühösen figyelte egyik társát, ki aggodalmasan túrt hajába, megtáncoltatva rezes tincseit, beharapott alsó ajakkal nézve a társaság többi tagjára, mintha segítséget szeretett volna kérni.

A raktár épület kicsiny volt, elhagyatott, a lélek sem járt arra; sötét, magas oszlopok terültek szét, mik tartották a mennyezetet; az ablakok be voltak tördelve, pár erősebb deszkával fedték le azokat – ijesztő, horrorisztikus hely. Már régóta ez volt a törzshelyük, otthonuk, hiszen nem volt hová menniük; nem adatott meg nekik a család, a boldog, mézes-mázas élet, de nekik így volt jó. Így érezték magukat boldognak; egymással, hiszen ebben a cudar, nyomasztó világban nem számíthattak senkire, s semmire, csak az egymás iránt érzett elkötelezettségre, kitartásra, bajtársiasságra.

S mindez szépen működött, egészen egy nyomasztó, fáradt októberi éjszakáig.

– Jimin, biztos vagy te ebben? – kérdezte a lila hajú férfi, miközben lepöckölte a cigarettája végén éktelenkedő hamut, egyenesen a beton padlózatra, hogy az eggyé válhasson a szürke színnel.

A kérdezett megvonta vállait, leguggolva a kanapé előtt, erősen rágcsálva száját, figyelve az ott lévő egyént, kinek csak a nevét tudta, hiszen nem volt analfabéta, látta a nevet az ingen lévő kitűzőn; vagy iskolás, vagy valami olyan munkahelyen dolgozott, ahol kötelező volt a keresztnév kitétele. Esetleg mindkettő…

– Én őszintén szólva, nem örülök neki. Mármint, mindig tudtam, milyen kis szentimentális vagy, meg minden, és ne vedd a szívedre, jó dolog ez, no de összeszedni valakit az utcán? – csóválta a fejét a menta hajú, miközben megemelte a sörös dobozt, mi ujjai között figyelt, hogy belekortyolhasson a kissé kesernyés, szénsavas italba, mi lassan marta végig a torkát; gyűlölte a sört, de hát, ezt sem volt egyszerű ellopni, örülhet, hogy legalább ennyi jutott sanyarú sorsának… Meg a kiéhezett májának.

– Szerintem a főnök sem lesz elragadtatva – jegyezte meg egy másik férfi, miközben Jimint figyelte, ki már-már kétségbeesetten pillantott rájuk, mialatt lassan felállt, a betonra helyezve kopott cipőjét, széttárva a karjait.

Persze, tudta ő, hogy egyikük sem fogja kitörő örömmel fogadni a helyzetet, de mégis mit tehetett volna?

– Ne már, srácok! Szerencsétlen gyerek ott feküdt a sikátorban, tiszta zöld-lila volt, leszakadt a kabátja is, konkrétan cafatokban volt mellette! – felelte már-már összeszoruló torokkal, miközben nyelt egy hatalmasat, hátha le tudja küzdeni nyelőcsövében a hatalmas gombócot, mi szinte kínozta, gyötörte bensejét. – Nem tudtam ott hagyni…

– Figyelj, Chim – kezdte a lila hajú, beleszívva cigarettájába, hogy lassan tüdejébe eressze a nikotint, majd ki is fújja ajkai között a gomolygó füstöt, összébb húzva mellkasa előtt a bőrdzsekijét, úgy fixírozva barátját, ki csalódottan bámult maga elé. – Nagyon jó, hogy így tettél, tényleg, de ne feledd, hogy mi bujkálunk, és nem kell a bandába sem egy újabb ember, szóval… – Jimin védekezőn emelte maga elé kezeit, ijedten, mint akit éppen meghurcolnak, pedig valójában senki sem bántotta, csupán jelezték, nem biztos, hogy jó ötlet volt ez.

Megértették barátjuk érzéseit, valószínűleg ők sem hagyták volna őt ott – hívtak volna egy mentőt, és ennyi. Ezzel szemben Jimin nem így tett, sőt, még el is hozta a helyükre a fiatal fiút, aki akár bajt is hozhat a fejükre; még jó, hogy nem repesnek az örömtől…

– Nem, nem, nem! – kántálta folyamatosan, zavart mosollyal az ajkain. – Ne aggódjatok, úgy gondoltam, ellátjuk, aztán segítünk neki hazajutni. Nem lehet több tizenhét, tizennyolc évesnél, biztosan van családja, hiszen vasalva van az inge, öblítő illata van, és nagyon igényesnek tűnik. Biztosan vannak szülei, vagy aki vigyáz rá, szóval én arra gondoltam, hogy amint felébred, szépen hazavisszük, és… – A menta a szavába vágott.

– Azaz, hazaviszed – jelentette ki érdektelenül.

– Akkor hazaviszem, mindegy! Szóval… hazaviszem, és gond egy szál sem – mondta halk hangján, hátha ezzel kicsit megenyhítheti társai idegességét, kik a fejüket csóválták, mély sóhajjal, mint akik képtelenek elhinni, ez velük történik.

– Egy idióta vagy, Park – folytatta a menta hajú, újra a sörébe kortyolva. – Az alfa nem biztos, hogy úgy fogja látni, ahogyan te – villantotta meg gunyoros vigyorát, fölényesen, mire Jimin felsóhajtott, összefonva karjait a mellkasa előtt, miközben oldalra pillantott, így rálátása nyílt a fehér, sápadt orcára, és a vékonyka testre, mi az ütött-kopott, szürkés-barnás kanapén foglalt helyet.

– De hát… – Nem tudta folytatni a szavakat, ugyanis a raktár épület ajtaja lassan nyílt ki, hangos nyikordulással; visszhangoztak a léptek, s a vékonyka, láncok csördülése, majd mihelyst meglátták az ónix hajkoronát, és a széles vigyort, azonnal lehajtották a fejüket, mindannyian.

A férfi pár szatyrot, táskát dobott le a tűz mellé, egyenesen a társaság közé, diadalittasan húzva ki magát, miszerint az aznapi zsákmány szerzés is sikerült, méghozzá jobban, mint hitte – egy ember sem vett észre semmit.

Mi a tökéletes rablás titka? Fizesd ki a tételek negyedét, flörtölj a pénztáros csajjal, ki a bugyijába csordul már csak attól, hogy rámosolyogsz; intézz pár kedves szót a gyógyszertáras néninek, dicsérd meg a haját, villants egy rossz fiús mosolyt, s máris elfelejti, van-e recepted, vagy elég bankód a fizetéshez.

– Egy valag cuccot hoztam, bőven elég lesz ötünknek, talán még sok is – vigyorgott, a szatyrokhoz hajolva, eszelős vigyorral. – Hoztam sört, fájdalomcsillapítót, és képzeljétek, antibiotikumot is kaptam. Na, ki az ász? – nevette el magát önelégülten, miközben a hajába túrt, egy halk sóhajjal, mint aki tényleg el van halva saját magától; nem egyszerű antibiotikumot szerezni, főleg nem úgy, hogy a beszállítójuk, Kim Seokjin most nem mutatkozik a múltkori lebukás miatt, így pár hónapig maguknak kell mindent megoldaniuk. Boltokból. Tragédia.

Az ónix hajú férfinek azonban feltűnt a csendesség, hogy senki sem ujjong, tör ki nevetésben, és bújja a szatyrokat, táskákat. Hiányzott neki a lelkesedés, mi olyan érzetet keltett benne mindig, minthacsak elhalmozta volna ajándékokkal barátait; vígan hozta a tele pakolt táskákat, miket egyedül alig tudott elcipelni – összevont szemöldökökkel figyelte őket, kérdő szemekkel, csípőjére téve ujjait. Gyanúsak volta. Végtelenül gyanúsak.

– Ha tippelnem kellene, valami rosszat csináltatok – jelentette ki nyugodt, mégis rideg hangján, végig nézve mindegyikükön, kimért tekintettel. – Tudjátok, hogy gyűlölöm, mikor ilyen lapítás megy. Utoljára akkor viselkedtetek így, mikor Hoseok lebukott a rendőrök előtt – húzta fintorra ajkait, minek után az említett elhúzta ajkait, oldalra nézve, akár egy sértett kisgyerek. – Ki vele. Mi történt?

A fiúk nem beszéltek, csupán mind egy pontra nézett: Jiminre.

A férfi azonnal odapillantott, s először nem értette; Jimin? Ő még soha nem hibázott, soha nem csinált semmi rosszat, így értetlenül nézte arcát, majd amint lejjebb kúszott tekintete, s megpillantotta a világos hajzuhatagot a kanapén, azonnal grimaszba rándultak arcizmai, mialatt tekintete elsötétült.

– Park – sziszegte, előre lépve, miközben levette magáról bőrdzsekijét, ugyanis hihetetlen gyorsan melegedett ki az indulattól, mi rátört, s legszívesebben még a fekete, feszes pólóját is levette volna magáról, min keresztül tökéletesen domborodtak ki kidolgozott izmai. Fekete, szaggatott farmerja mögött szinte feszült mindene, bakancsával hangosan trappolt, ujjai pedig ökölbe szorultak. – Ez itt ki? – préselte a szavakat fogai között, gyilkos tekintettel illetve a férfit, ki nyelt egy hatalmasat.

– Jungkook, én… figyelj, a sikátorban feküdt, eszméletlenül, le volt szakítva róla a kabátja, az inge is foghíjas, nem hagyhattam ott! – felelte azonnal, ijedt hangon, reménytelien nézve vezérüket, ki megállt a trappolásban, egyenesen az eszméletlen fiú előtt állva meg, majd lejjebb hajolva fogta meg a fiú állát, maga felé fordítva arcát, majd fölé hajolt; nem volt alkohol szaga. – Rosszul nézett ki, biztosan bántották, nem hagyhattam ott – vált hangja halkká, mialatt Jungkook felemelkedett, nézve a vélhetőleg nála fiatalabb arcát, az enyhén hullámos, ezüstös tincseket, mik rakoncátlanul lógtak lehunyt szemeibe, s arcába. – Cs-csak lássuk el a sebeit, reggel felébred, és hazaviszem, ígérem – mondta rögtön, Jungkook vállára téve ujjait.

Az alfa szusszantott egy nagyot, miközben homlokára tapasztotta ujjait, gondterhelten masszálva bőrét, megcsóválva a fejét, hiszen legszívesebben lenyakazta volna Jimint – nem az a gond, hogy segített, nem is az, hogy megesett rajta a szíve, de ez túl veszélyes. Kockázatos volt idehozni, hiszen ők…

– Rendben van. Szerencséd, hogy jó kedvemben vagyok, Park, mert normális esetben kiherélnélek, remélem azt tudod – mondta Jungkook, színtelen hangján, majd újból beszélni kezdett: – Lásd el a sebeit, Hoseok, te segítesz neki – nézett hátra a vezérük, mire a barna bólintott egyet, felállt a tűz mellől, hátrahagyva a meleg pokrócot, min ült. – Reggel pedig elviszed őt, Jimin. Itt nem maradhat – zárta le a témát Jungkook, majd egy megadó sóhajjal pillantott maradék emberére.

– Namjoon, Yoongi, ti segítsetek a lakókocsiba pakolni, míg a csapat érzékeny hímtagjai elvégzik a csajos munkát – jelentette ki, próbálva kissé oldani a feszültséget, több-kevesebb sikerrel, hiszen a két férfi elnevették egymást, a másik kettő, kik a fiatal idegenről hámozták le az inget, csak magukban morgolódtak.

Jungkook felkapott két szatyrot, hogy a lakókocsi felé nyargalhasson, miközben reménykedett, hogy ez az az idegen fiú nem fog problémát okozni neki. Gond egy szál sem, másnap reggel felébred, és Jimin szépen elviszi, majd el is felejtik ezt a kis affért – nem történhet semmi baj, nem igaz?