Vesania - VKook (39/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D
Az utolsó előtti rész, szóval a következő már a befejezés lesz. :) 
Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást! ❤

Hűvösek voltak az éjszakák – a mozgás hiányában a farkas vacogott, fogai folyamatosan összekoccantak, bundájába erőteljesen tépett az erős, fagyos szél; könnyeit rászárította selymes bundájára, őt mégsem tudta foglalkoztatni a cudar világ, ugyanis minden erejével azon volt, hogy valami csoda folytán feléleszthesse az őzét, ki valószínűleg valahol az univerzumban veszett el, magányosan, telis-tele félelemmel. Valahol fent, a Hold mellett pihenhet most szíve, ki óvón, ölelőn vonja magához, hogy békére lelhessen.

A farkas ugyan szerette volna ezeket eloszlatni a szerelmében, s ugyan már csak haloványan pislákolt a remény, ő mégis hitt benne, hinni akart benne, vannak csodák, vannak varázslatok még a világban, s talán megérdemel egy esélyt.

Talán megérdemel mindkettejük szerelme egy utolsó esélyt. – Mindhiába. Az őz nem ébredt fel többé, s a rózsák is vele pusztultak.

Mi ebből a tanulság?

A tél lassan kúszott be; az esőt felváltotta a pelyhes hó; a napsütést eltüntették a sötét, szürkés felhők. A város légköre megváltozott, kihaltabbak lettek az utcák, mik nyáron nyüzsögtek, zsongtak az emberektől, de ez senkit nem zavart különösebben; főleg nem Taehyungot. Ő amúgy is ritkán ment ki a házból, főleg télvíz idején, nehogy megbetegedjen a gyenge immunrendszere, így ő csak a ház ablakából figyelhette néha, ahogy pár diák, vagy dolgozó felnőtt elhalad az utcákon – néha persze, kiment ő is, hiszen nem kuksolhat egész nap a szobájában, de esetek többségében a kimozdulás kifulladt azzal, hogy ellátogatott az apjához, esetleg nála töltött egy hétvégét, vagy ott, hogy elkísérte az anyját boltba. Más nem igen történt; barátai nem voltak, így egymagában töltötte a szabadidejét, s hol olvasott, hol rajzolgatott, hol pedig tanult, mert ugye, a tananyag nem elhanyagolandó akkor sem, ha magántanulóvá válik az ember. A kemény munka akkor is kemény munka marad, ahogyan a számonkérés is, mit tudásáról kell leadnia. Koránt sem egyszerűbb egy magántanuló gyereknek; sőt, talán nehezebb, ugyanis nem tölt annyi időt a tanultakkal, mint egy iskolában, sok mindenre neki kell rákeresnie, megoldást találnia, de izgalmasnak tartotta a helyzetet, s legalább addig sem kellett Jungkookon gondolkodnia. Minden idejét igyekezett lekötni, nehogy maga alá zuhanjon, ugyanis ő annál sokkal erősebb volt; nem hagyta, hogy a kialakult helyzet, a megtörtént dolgok, a múlt maga alá gyűrje. Erősen ellenállt a szélnek, akár egy vaskos szikla, s viselte a sorozatos ütéseket, mert más választása nem volt – ő mindig egyedül állt fel. Ő megtanulta kezelni azokat az érzéseket, félelmeket, kétségeket, miket Jungkooknak nem sikerült – ő már gyerekkora óta azon munkálkodott, hogy lelkét, szívét erősítse, sikerrel.

Hiszen egy magatehetetlen, beteg, valószínűleg egyszer majd lebénulásra ítélt embernek mije legyen erős, ha nem a lelke? Ha a teste már halálra van ítélve, legalább legyen valami, ami mindig összetartó – ez pedig nem lehet más, mint a szív.

Valóban, azon a napon Jungkook összeroppantotta, összetörte, hiszen az az „erőszakos” fellépés felért egy tőrrel, mi a szívébe fúródott, nem beszélve a szavakról, mit az idősebb hozzá vágott, szemérmetlenül, meggondolatlanul. Hetekig úgy érezte utána, nem tér magához, főleg, mikor egymás mellett feküdtek némán, mint két ismeretlen – minden olyan elveszettnek, elhagyatottnak, magányosnak tűnt, s bele is betegedett mindebbe. Ha eddig gyenge volt a szervezete, akkoriban tényleg csak egy hajszál tartotta őt egyben, mert úgy érezte, egy halovány fuvallatba is képes lett volna belehalni; anyukája ugyan észrevette, valami nem stimmel, de hiába kérdezett, hiába érdeklődött, Taehyung titkai, érzései, az okozatok és a miértek rejtve maradtak. Hetekig képtelen volt kimászni az ágyból, nem tudott enni, csak néha kortyolgatta a vizet, vagy a teát, amit anyukája rendszerint az éjjeli szekrényre tett, de ennél több nem történt. Próbálta magában feldolgozni az eseményeket, mik mély sebet ütöttek a szívén, de az övét már annyi tarkította, hogy tudta, ezen is túl fogja magát tenni, csak idő kell hozzá…

Ugyan, nem tudta, mik lehetnek Jungkook valós félelmei, miért szoronghat, de megértette őt a szavak nélkül; értette anélkül is, hogy a másik bármit is elmondott volna neki, s hitt abban, nem ez volt a végszó kettejük számára. Hitt abban, hogy Jungkook is legalább annyira erős lesz lelkiekben, akár ő, de ha nem így lenne, akkor ő fogja megkeresni a fiút, és fog támaszt nyújtani, mert tehet ő bármit, Taehyung akkor is szeretni fogja, akkor is szereti, amellett pedig tudta, tisztában volt vele, Jungkooknak sokkal jobban fájt saját tette. Taehyung csak a nyomait érezte, azt, ami rajta csattant, de tudta, Jungkookban ennél sokkal több játszódott le, így nem is haragudott rá – nem is menne neki.

Habár, napokig, hetekig nem akart hallani Jungkookról, idővel sikerült megemésztenie a történteket, sikerült tisztán gondolkodnia, s rájött, ezt valahol ketten rontották el; hibázott ő is, s valahol mélyen sejtette, Jungkook nem akarta azt tenni, amit, csak valami kiváltotta belőle. Az ő türelmetlensége. Nem volt hozzá türelmes.

Nem, nem ostoba volt, nem is naiv, csupán szerelmes, s ismerte Jungkookot szavak nélkül is; az íriszein keresztül a lelkébe látott, s már akkor tudta, milyen labilis a másik, amikor a folyosón azokat a meggondolatlan szavakat vágta a fejéhez, akaratlanul, majd kezdett kétségbeesett bocsánatkérésekbe.

Mindenkinek úgy tűnhet, Taehyung a gyengébb fél, ő az, aki elszenvedi a csapásokat, ő az, aki tűr, s kínlódik Jungkook ostobaságai miatt, ő az, aki mindennek a levét megissza, ő az, aki gyötrődik, s még jobban a betegségbe van taszítva, pedig nem így volt. Vagy ha mégis, ha esetleg mégis megtörtént már valamikor, akkor Taehyung képes volt magát túltenni az eseményeken, képes volt a megbocsátásra, vagy még azt sem kellett elérni, hiszen nem is haragudott. Hiszen lélekben az az erős ember, aki meg tud bocsátani, aki nem táplál magában haragot, gyűlöletet, akit nem vezérelnek a negatív érzések, aki őszintén, bátran tud lépni a boldogsága felé – Taehyung ezerszer erősebb volt Jungkooknál, ezerszer határozottabb, magabiztosabb, még akkor is, ha mindig ő tűnt elveszettnek. Kilengés ugyan mindig van; egy szív mindig képes megroppanni, s Jungkook azon a napon összezúzta örökösen fáradhatatlan motorját, de Taehyung újjá tudta azt építeni, pár hónap elteltével képes volt mosolyogni, fel tudott állni egyedül, talált magában megoldást a problémákra, s meg tudta érteni a másik megmozdulásait úgy is, hogy nem sejtett semmit.

Mi volt a gond? – Nem mert lépni. Nem merte felkeresni Jungkookot, nem mert odaállni hozzá, mert mi történik akkor, ha Jungkook többé nem is akarja látni?

Jungkooknak lehet, jobb lenne nélküle.

Taehyung megtanulta kezelni lelkének gyötrelmét, hiszen születésétől kezdve voltak súlyos gondjai, át kellett lépnie azon, el kellett fogadnia azt, hogy soha nem lesz egészséges, túl kellett esnie fizikai bántalmazásokon, csúnya, érzéketlen szavakon; erősödött a szíve, acéllá vált, bármit túl tudott élni, míg Jungkook… neki tökéletes volt az élete. Szerető, odaadó család, csodálatos barátok vették körül, óvva volt tűztől-víztől egyaránt, soha, semmi mélyebb nem ütötte fel a fejét, minden gördülékenyen ment, minden haladt a megszokott tempóban, s egészen addig nem is tudta, mi az igazi tortúra, amíg meg nem ismerte Taehyungot, s bele nem szeretett. Jungkook egy elzárt kis világban élte az életét, addig, amíg meg nem nyílt egy ismeretlen kapu, mibe gondolkodás nélkül sétált, nem is érzékelve, mi vár ott rá. – Talán jobb lenne neki nélküle.

Az idősebb fizikálisan egészségesebb volt, mint bárki, de lélekben elég volt egy apró szellő, hogy szétzilálódjon; Taehyung szervezete olyannak tűnt, akár a harmat, de szívben erősebb volt bárkinél, még egy orkán sem tudta megrendíteni, ha mégis, csak ideiglenesen.

Hiszen: egyedül állt fel. Önerőből. Ahogyan mindig.

Az ellentétek vonzzák egymást; talán ezért tudnák kiegészíteni a másikat, ezért lehetnének tökéletesen ironikus, tökéletlen pár, mert míg az egyik ereje teljében van, s haldokló szívvel rendelkezik, addig a másik pont ennek szöges ellentéte. Egymást tudnák építeni, de ehhez még fel kellett nőni, s nem kifejezetten Taehyungnak; Jungkooknak volt szüksége a felnőtté váláshoz.

Ha valaki magzatburokban nevelkedik, majd az hirtelen kilyukad, s napvilágot hoz magával, az mindig sokkot, bénultságot von maga után – a szív nem tudja elviselni a rá rótt terheket, nem tud cipelni, s ha mégis megpróbálná, darabajaira hullana.

Ezért volt képes Taehyung a tél eljövetelével már mosolyogni, kimászni az ágyból – ugyan, kínlódott Jungkook hiányától, de tudta, neki időre van szüksége, tudta, ami történt, nem lehet csak úgy elfeledni, s ha ő nem is törődik vele, Jungkooknak már nem lesz ilyen egyszerű dolga, de türelmesen várt.

Pedig várakozás helyett inkább mellette kellett volna lennie – nem menekülni, s várni, mi sül ki a dolgokból. – Ekkor gondolt bele, hogy ugyan, hasonló a történetük ahhoz, mit olyannyira szeret olvasni, de tudta, ő sokkal erősebb az őznél; sokkal határozottabb, keményebb kötésű annál, hiába néz ki harmatnak, hiába tűnik ő az elesettnek, tudta, nála erősebb senki sem lehet, s remélte, bízott benne, egy napon majd Jungkook is sziklaszilárdan fog előtte állni. Ha mégsem, akkor ő fog mindent megtenni annak érdekében, hogy ez sikerüljön.

Mert Taehyung is bakot lőtt. Talán ő követte el a legnagyobb hibát; magából indult ki, s azt hitte, oly könnyedén meg tudja oldani mindenki a saját problémáját, akár csak ő – úgy gondolta, Jungkook azért nem kér segítséget, mert neki is vad a szíve, szelídíthetetlen, akár…

Taehyung felült az ágyában; hiszen nem is ő az őz.

Jungkook azokat a hibákat követte el, akár a farkas, hasonlóképp rosszul cselekedett, de a szíve annyira volt gyenge, mint az őzé; Taehyung ugyan nem cselekedett, csak figyelt, akár az őz, de lelke annyira volt erős, mint a farkasé – hiszen ő remélt! Hiszen ő bízott benne, hogy az őz képes lesz túlélni, hogy fel fog tudni állni, de egyedül nem fog menni neki; tökéletes ellentétek. S amíg a farkas remélt, addig az őz szétzuhant; meghalt.

Sosem a cselekmények határozzák meg az embereket, hanem azok az érzések, gondolatok, kimondatlan, vagy kimondott szavak, mik a szív mélyén bujdosnak.

Azonnal felállt, s rohanva a szekrényéhez sietett; nem Jungkooknak kell sietnie, nem ő van késésben, hanem Taehyung. – Hogy gondolhatta, hogy Jungkooknak jobb lehet nélküle? Hogy várhat a csodára, mikor mellette kellene állnia, ápolnia szétzilálódott szívét, összeforrasztania az elveszett darabokat? Hogy hagyhatta magára őt? – Most már tudta, mi volt a tanulság.

Minden egyes porcikája remegett, mikor magára vette a kabátját, majd a szekrényén pihenő tárgy köré fonta ujjait, hogy rohanásnak eredjen.