Vesania - VKook (28/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást! ❤

Hangos zihálások, s alig hallható pihegések, feszültség, szorongás, mely akadályoz a cselekvésben – hiba hibára halmozva; a felismerés után oly nehéz a saját magunknak történő megbocsátás!

A farkas fáradtan szelte a szakaszokat, miközben a Hold felé nézett – a felhők kezdtek szétfoszlani az égbolton, így nagy nehezen ugyan, de rálátása nyílt a fehérségre, mi fejcsóválva, szomorúan nézett le rá. Az állat lesütötte a fejét, kóborolva, tovább mendegélve, céltalanul, arra, merre a szíve vitte.

Nem tudta, merre tart, fogalma sem volt, hová húzta őt az érzéseinek tömkelege, de mikor felemelte a fejét, megállt egy pillanatra; teste megdermedt, lelkét elöntötte a keserű bűntudat.

Jungkook reménykedett abban, nincs nagy baj, de az orvos szavai az ellentettjét állították; Taehyung látása ugyan nem romlott tovább az elmúlt napokban, de tulajdonképpen csak foltokat képes érzékelni, hiszen a látóidegeinek gyulladása komoly, súlyos volt. Hiába állt meg a romlás önmagától, egy újabb „roham” előidézheti a részleges vagy teljes megvakulást – vagy az egyik, vagy a másik, vagy mind a két szemére. Ugyan, érzékeli a tárgyakat, látja őket, az emberi arcokat is, de csak és kizárólag foltokban, ha szerencséje van, fokozatosan javulhat a látása, s az első időszakokban ezt érzékelni is fogja, ha nem, akkor valószínűleg károsodás lépett fel. Ezt ők sem tudják sajnos megjósolni.

A legelső rohamnál ugyan visszakapta a látás élességét, de nem tudták, vajon ezután hogyan alakul, és a következőt mennyire fogja bírni. – Valószínűleg, semennyire.

Taehyungot ugyan hazaengedték pár nappal később; kapott új gyógyszereket, és injekciót is, amit reggel és este kellett beadnia saját magának – Jungkook első gondolata az volt, meg kell tanulnia az injekciót beadni, mert ha ő ott van, biztosan ő fogja ellátni Taehyungot, és nem más. Neki kell betöltenie az „ápoló” szerepét, vagy segítenie, mert tudta, mennyire viszolygott a fiatalabb a tűtől, s amint az orvos közölte, mi lesz a teendő, Taehyung elfintorodott, s szabályosan el is sápadt. Jungkook pedig gyorsan megbarátkozott a gondolattal, mert a fejébe ötlött, mennyire tud Taehyung könnyelműen viselkedni, s valami oknál kifolyólag elképzelte róla, inkább nem adja be magának az injekciót, azt pedig nem hagyhatta.

Ettől a ponttól fogva ő mindig ott lesz a fiú mellett, történjék bármi – eldöntötte, s innen már nincs visszaút. Bár, nem is akart visszalépni, még véletlenül sem, s nem a szánalom volt az, vagy a szánakozás, mi vezérelte, hanem a puszta szeretet, s a tudat, hogy Taehyungnak igen is szüksége van valakire, aki gondoskodik róla, s ki más tölthetné be ezt a posztot, ha nem Jungkook?

– Mi lenne, ha elmennénk sétálni? Olyan jó idő van kint – sandított Jungkook az ablaka felé, kinézve azon, konstatálva, hogy ragyog a nap, és ez tökéletes idő lehetett egy jó sétáláshoz, ami talán a fiatalabbnak is jót tett volna.

Taehyung pár pillanatig elgondolkodott a másik ágyában ülve, majd vontatottan, de megcsóválta a fejét, bocsánatkérően pislantva Jungkookra.

– Fá-fá-fá-fára-radt va-va-vagy-vagy-o-ok – vallotta be szomorkásan.

Jungkook rögvest elmosolyodott, leülve Taehyung mellé, megsimogatva annak barnás haját, együttérzően, kedveskedőn.

– Semmi baj, nem is lenne olyan jó muri, végül is – vont vállat, biztató ajakgörbülettel, mit Taehyung ugyan nem tudott rendesen kivenni, azért valamelyest látta; kicsit javult pár nap elteltével a látása, de még mindig elég zavaró volt a homályosság, nem beszélve a fényérzékenységről.

Minden túl fényes dolog zavarta, s nem volt elég maga az SM is, még ez is nehezítette az életét – a lámpafénytől is képes lenne megbolondulni, így édesapja csináltatott neki egy helyes, fekete, műanyag keretes szemüveget, aminek barnás volt a lencséje – dioptria nélkül, hiszen az nem segített a látás élességén –, hogy el tudja viselni az erősebb benti fényeket. Kintre természetesen, napszemüveget hordott, mert muszáj volt.

Ugyan, Taehyungot zavarta eleinte a szemüveg, mindig le akarta venni, s úgy volt vele, inkább elviseli a gyötrelmet, csak ez a szörnyűség ne lenne rajta, de Jungkooknak kifejezetten tetszett, s hosszas könyörgés után Taeyung úgy döntött, ha Jungkooknak ennyire kedvére való, akkor fent hagyja.

Így volt most is. A szemüvegében ücsörgött az ágyon, ugyanis a Nap erősen besütött az ablakon keresztül, s ha levenné a szemüveget, nagy szenvedéseknek tenné ki magát – Jungkook épp ezért is beszélte rá, mennyire előnyös neki ez az aranyos, kissé nagy, oválisabb keret. Bár, neki valóban tetszett is; mondjuk, neki mindegy, miben volt Taehyung, hiszen mindenhogyan gyönyörű volt számára.

– Hmmmm – gondolkodott el az idősebb.

Fogalma sem volt, mit csinálhatnának, hiszen Taehyung immáron több okból is korlátozott volt; tulajdonképpen semmit sem látott, amellett még mindig gyengécske, elesett volt. A kinti játszadozás kilőve, a videó játékok szint úgy, mert a fiatalabb semmit sem látna belőle – korlátoltak voltak a lehetőségek.

– Csikis vagy? – huncut vigyor húzódott végig Jungkook ajkán.

Taehyung szemei kitágultak, majd hevesen rázni kezdte a fejét, s a hozzá közel eső takaróba markolt, védelmezőn véve teste elé a pamut, könnyed anyagot, hátha az el tudja bujtatni Jungkook elől saját magát, de az idősebb vérszemet kapott; akkor birkózni fognak. Játszani.

Mielőtt neki esett volna a mogyoróbarna fiúnak, gyorsan az ablakához pattant, s a lehető leggyorsabban leengedte a redőnyét, hogy a Nap csak egy minimális szinten tudjon besütni, így annak sugara nem zavarhatta különösebben Taehyungot. – Érezte a fiatalabb, innen nem sok menekvés van, szinte tudta, mire készül a másik; az egyik sarokba kucorodott, nagy, boci szemekkel vizslatva Jungkookot, aki csípőre tett kézzel, vigyorogva állt az ablaka előtt, akár egy ragadozó, ki épp becserkészni készül áldozatát.

Gyorsan történtek az események: Jungkook elrugaszkodott a talajtól, s orvul kihasználva Taehyung gyengeségét, ellenkezésre képtelenségét, kínzóan kezdte csiklandozni annak oldalát, és mindenét, ahol csak érte. Taehyung fejéről leesett a szemüvege, ami halkan koppant a padlón – egyiküket sem érdekelte szerencsétlen tárgy sorsa –, ő pedig hangos visítozásba, sikítozásba, nevetésbe kezdett, igyekezve lefejtegetni magáról Jungkook erős karjait, mik úgy fonták körül, akár egy polip.

Ütlegelte az erős, izmos karokat, rájuk mart, miközben vergődött, vonaglott az ágyban; könnyei szinte szüntelenül potyogtak, végig gördülve kipirosodott, forró arcán, egyenesen a paplan textíliájára, mi mohón magába szívta a boldogságos cseppeket.

– N-ne-neh! – kiáltotta, vergődő testtel, Jungkook pedig hangosan elröhögve magát, azonnal Taehyung csípőjére ült, ördögi vigyorral kínozva még mindig a fiú oldalát, derekát, szívesen figyelve az örömkönnyeket, a kipirosodott, vidám orcát; nem is tudta, mikor látta őt ennyire boldognak.

Hosszasan viaskodtak. Néha Taehyung el tudott szabadulni, pihegve, zihálva, de mivel Jungkook sokkal erősebb volt nála, gyorsan összeszedte magát, s a fiú után iramodott.

A fiatalabb lerohant a lépcsőn, nem törődve különösebben gyengeségével, majd egyenesen a nappaliba szaladt, s mielőtt még elbújhatott volna valahol, Jungkook átkarolta őt hátulról, magához húzva a törékeny, vékony testet.

– Előlem nem menekülsz! – nevette lihegve, újra végig böködve ujjaival az érzékenyebbnél érzékenyebb felületeket, mire Taehyung válasza egy hangos, nevető kiáltás volt.

Taehyung kacagva, hangosan zihálva lökte hátra a fenekét, intenzíven, minek következtében ki tudta billenteni egy kicsit Jungkookot az egyensúlyából, s amint ezzel megvolt, lefejtette magáról a hosszú karokat, s mit sem törődve fáradt tagjaival, lábaival, a lépcső felé rohant. – Jungkook természetesen, hagyta magát, s hagyott egy kis egérutat is neki, mielőtt gyorsan szedte volna a lábait, a szobájának irányába. – Jungkook ugyan aggódott, hiszen a látása nagyon rossz volt, de adni akart egy esélyt az örömteli pillanatoknak, így hagyta, hogy Taehyung rohanjon, amerre csak tud.

Kergetőztek, futkostak az egész házban, talán több percen át, mígnem Taehyung már kifulladva állt a másik szobájának közepén, keresve az utat, hová rejtőzhetne el; Jungkook megjelent az ajtóban, fenevadhoz illő vigyorával, karjait kinyújtóztatva, ujjait mindig összezárva kissé, hogy elkaphassa az eddig menekülő fiút.

– Ne-neh! – kacagta Taehyung, szüntelenül hátrálva, már-már remegve a rátörő fáradtságtól; Jungkook nem volt kegyes, a fiú elé szökellt, s elkapta őt a derekánál, szorosan tartva.

A fiatalabb felnevetett – gyermekies csilingelés volt a hangjában, mit Jungkook legszívesebben állandóan hallgatott volna; szíve ellágyult, majdhogynem folyékony halmazállapotba lépett, s talán ez az érzékenyülés lendítette ki őt a játékból, s egyben az egyensúlyából is.

Mivel Taehyung erősen kapálózott, így Jungkook megbillent, s automatikusan a földre zuhant, Taehyunggal együtt, de az esés közbeni kapaszkodások, egyebek miatt valahogy Taehyung került alulra, s fölé Jungkook.

– Ne haragudj! – Jungkook feltornázta magát, Taehyung feje mellett támasztva meg testét tenyereivel, de a látványtól elakadt a lélegzete; alhasa megrebbent, a vágy pedig felkorbácsolódott minden porcikájában.

Még a félhomályban is tökéletesen látott mindent: A kisebb kipirosodott arccal, könnyes, örömtelien csillogó szemekkel mosolygott fel rá. Rakoncátlan, mogyoró színű tincsei a szemeibe, arcába hullottak, kissé az izzadt bőrének is tapadva – karjai szétdobálva figyeltek a feje mellett, mellkasa pedig olyan gyorsan emelkedett, és süllyedt, mintha a maratont futotta volna le épp. Kiszáradt, vöröslő ajkait finoman nyalta meg, megnedvesítve azokat, s Jungkookban elpattant valami a látottak után.

Varázslatos volt, s képtelen volt nem félreértelmezni – automatikusan elképzelte, valószínűleg ugyan ilyen lenne ez a csoda, miután a magáévá tette, s talán túl mocskos volt ez a gondolat, az elméje gúnyt űzött belőle; már-már elhitte, megtörtént.

– Gyönyörű vagy, Taehyung – csúszott ki ajkain, meggondolatlanul, majd egyik kezét megemelve, a fiú arcához emelte azt, kisimítva a nem odaillő, kuszált tincseket, hogy rálátása nyílhasson az eső színű, élénken csillogó szemekre.

A fiatalabb kissé eltátotta ajkait. Jungkook egyre közelebb hajolt a másikhoz, kinek egész teste megdermedt; szemei a kétszeresükre tágultak, szívverése felgyorsult, s gyöngécske ujjait ökölbe szorította.

Jungkook ajka vészesen közel volt a másikéhoz, s már-már a másik puha párnácskáira suttogta a szavakat, ködös elmével, euforikus érzettel mellkasában:

– Taehyung, én… meg akarlak csókolni.