Vesania - VKook (26/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást! ❤

Elhallgattak a sikolyok, s halálhörgéstől zengő orgánumok, majd keserves, fáradt zokogásba csaptak át – minden egyes szívdobbanás elhalni látszott, mi addig kitartóan, ütemesen tartotta ritmusát. Haldoklott minden, mi szépnek látszott, s számított a maliciózus, keserű világ bugyraiban. Eltűnt a remény, az odaadás, a jó akarás; csak és kizárólag az önnön érdekek vezérelték a lelket, mi lassan, komótosan kezdett mély sötétedésbe ehhez mérten.

A gida kezdte feladni az elemekkel való küzdelmet; fáradt volt, a lábai alig vitték a göröngyös, földdel, fűvel fedett felületen, miközben szemeiből szüntelenül potyogtak gyémántcseppjei – elárulva érezte magát.

Elajándékozta szívét, s orvul megszöktek vele, lehet, örökre.

Az a pillanat túl intim, túl édes volt ahhoz, hogy Jungkook szíve hatalmas kalimpálásba kezdjen, hiszen fejében felötlött a gondolat, talán itt a lehetőség, hogy számot adjon érzéseiről – Taehyung halvány pirulása, zavarba jövése majdhogynem biztosítéknak tűnt arról, talán ő is érez valamit a fiú iránt. Jungkook elméjébe berágta magát a gondolat, s minél többet agyalt rajta, annál inkább kezdte úgy hinni, ennél jobb eshetőség nem is akadhatna számára; most látta először őt hónapok kiesése után, s túl jó fogadtatásban volt része, pedig minden szitokszót, átkot megérdemelt volna viselkedéséért, Taehyung mégis olyan volt, akár a csendes, nyugodt óceán, mibe visszatér az élet. Az óceán életét talán Jungkook jelentette – nélküle az üres és kietlen.

Szíve szaporábban verdesett, mikor már magában fogalmazta meg, mit és hogyan kellene előadnia, de hiába futtatta le újra és újra a szavakat, azok nehezen formálódtak meg ajkain. Roppant nehéznek tűnt kimondani őket, mert akkor már visszavonhatatlanok lennének, s ugyan, Taehyung tekintete megerősítő jelleggel bírt, hiszen olyan jelentőségteljesen, aranyosan csillogtak, mint aki szinte tudja, Jungkook mivel akar előhozakodni, s már a pozitív válasz is születőben volt.

Jungkook mégis hezitált; nem volt olyan egyszerű vallani, nem volt olyan könnyű feladat elmondani egy azonos neműnek, mit is érzünk iránta – még egy ellenkező nemű embernél is meggyűlik a bajunk, hát a másik helyzetben. Attól, hogy Jungkook pozitív energiát vett észre, még koránt sem valószínű annak biztossága, ugyanis számtalanszor lepergett a szeme előtt, mi történik akkor, ha Taehyung hirtelen mozdulatlanná válik, íriszeinek csillogása üressé, üvegessé válnak, majd lehajtott fejjel, kissé szomorkásan, mégis undorodva közli, nagyon nem erre várt, és ő ezt elítéli – vagy ha nem is közli, de érezteti.

Ennek ellenére Jungkook úgy hitte, vagy most, vagy soha; itt egy lehetőség, hogy kiöntse szívét-lelkét, elmondja, mi az, ami aggasztotta, mi az, amitől félt, mi volt az, ami nem engedte, hogy láthassa Taehyungot. Mi volt a kerülésének oka, mi miért történt, s ha Taehyung ezt szörnyűnek is véli, teljes körűen, legalább lesz értelme a cselekedeteknek, nem tudja majd be a fiú kilengésnek, mert ez nem az volt. Komoly, súlyos problémák egy tinédzser szívében, mikre nem feltétlenül gyorsan érkeznek a megoldások; Jungkook esetében elég lassan került felszínre, mit és hogyan kellene tennie, hogy mindenkinek jó legyen.

El akarta mondani, mennyire szerelmes. El akarta mondani, mennyire repes ezért a fiúért a szíve. Azt akarta, Taehyung tudja, mit jelent ő számára; a lenyugvó Napot, vagy a felkelő Holdat, a gyönyörű nappalokat, és a csillagos éjszakákat – mindent, ami az életet jelentette. Azt akarta, tudja, mennyire fontos az életében, hiszen most elbizonytalanodhatott a több hónapos kihagyások miatt, és nem tudta volna elviselni, ha ez esetleg rossz érzetet ad számára. – Persze, ott volt az elutasítás, a meg nem értés is, hiszen komoly, heves érzelmekről volt szó, de több volt az érv amellett, hogy nem törődve semmivel, valljon, mint amellett, hogy ne tegye meg; volt mit veszítenie, de mindenképp nyerhet is.

Muszáj volt. Belerokkanna, ha nem tehetné meg – tökéletes pillanat, ahogy szótlanul ülnek egymás mellett, szemezgetve, a síri csendben, hallgatva az esők koppanását a mellettük lévő üvegen, már-már tökéletes melódiát kreálva.

Létezhet ennél jobb pillanat? – Nem, és ezt Jungkook is így hitte.

– Taehyung… nekem mondanom kell valamit. – Nyelnie kellett egy nagyot, mihelyst befejezte kezdetleges, bevezető szövegét, a fiú pedig felemelte szemöldökeit, kíváncsian fordulva jobban ében hajú barátja felé, várva, mivel is hozakodik ő elő; mit kell ilyen feltétlen tudtára adnia?

Nem válaszolt, csak nagy, boci, eső színű szemeivel mustrálta Jungkookot, aki pár szekundumra lehunyta szempilláit; idegességében megnyalta szépen ívelt, dús, cseresznye-piros száját, s egy reszketeg sóhajt engedett ki párnái között, összeszedve minden bátorságát. Nincs visszavonuló, most már végig kell csinálnia.

El fogja mondani, mert kénytelen könnyíteni a ketyeréjén lévő mázsás súlyokon.

– Tudod, nem is tudom, hogy fogalmazhatnék – nevette el magát hirtelen, majd zavarában megkereste Taehyung kezét, mivel a fiú támaszkodott az ágyon, s nem törődve azzal, mit csinált eddig, elkapta azt, hogy az ölébe húzhassa a vékony, hosszú ujjakat, szorongatva kezeivel azokat. Taehyung megemelte szemöldökeit, meglepetten konstatálva, Jungkook elég furcsán viselkedik; szíve vadul vert, amikor a saját kézfejére pillantott, mi Jungkook ujjainak börtönébe volt zárva. – El elég komplikált, ezért nem is tudom, hogyan kellene közölnöm, de azért tűntem el ennyi időre, mert gondolkodásra volt szükségem.

– Go-go-gon… gond-gondol-ko-ko-kozásra? – Felelte Taehyung összezavartan.

Jungkook biccentett egyet.

– A szívem elég… furcsán viselkedett mostanában, de nem fizikálisan, ne nézz ilyen ijedten – nevette el magát, Taehyung sápadt arcát látván –, hanem lelkileg. Nagyon különös volt. Furcsán viselkedett, és ezt tisztáznom kellett magamban, megtudnom, mit akarok, ugyanis féltem az érzéseimtől. Nagyon féltem attól, hogy én… hogy én téged… – Taehyung nagyobb szemekkel pislantott, majd közelebb ült Jungkookhoz, szinte ordítva: mondd ki, mondd ki, mondd már ki!

Jungkook beharapta alsó ajkát, majd újabbat nyelt, s szorosabban ölelte át ujjaival Taehyung keskeny, gyönyörű, mégis férfias kézfejét, már-már a vért is kiszorítva belőle.

– Taehyung, tudom, nincs helyén, tudom, ez lehet, sokkolni fog, nem helyes, nagyon nem, de én őrületesen, már-már menthetetlenül…

– Nincs látogatási idő! – Az ajtó nyitódása, és egy nővérke magas, cincogó hangja szakította félbe Jungkook vallomását; a két fiú úgy rebbent szét, mintha bűnt követtek volna el. Mindkettejük szíve vadul verdesett, Jungkook még oda is kapott, mert azt hitte, menten szívrohamot kap az ijedtségtől – nem elég, hogy éppen bevallotta volna érzéseit, már csak egy hajszálnyira volt tőle, és felment a pulzusa, még a némber is megijesztette őt.

Az ájulás szélén volt, Taehyung pedig bosszúsan kémlelte a hölgyeményt, hiszen nem volt buta, tudta ő nagyon jól, Jungkook mit is akart mondani, de kellett a megerősítés, kellett az, hogy a szájából hallja, hiszen… furcsán jönne ki, ha azt mondaná, ő is szereti – mert szerette, teljes szívéből –, közben Jungkook esetleg mást akart mondani, furcsa körítéssel.

– Nem sokára vizit lesz, és senki nem tartózkodhat a betegekkel ebben az időben! – A nővérke fújtatott, mérges pillantásokkal illette a fiúkat, s már épp odament az ágyhoz, hogy felhúzza onnan Jungkookot. – És nem egészséges egy kórházi ágyban ülni, ahol betegek tartózkodnak! Piszkos és vizes vagy, gyere ki Taehyung mellől!

Jungkook sóhajtva akart eleget tenni a nő kérésének, fájó szívvel, keserű szájízzel igyekezve felállni onnan; már olyan közel volt hozzá, már annyira… közel volt, és minden szétcsesződött.

– Ne haragudj… – engedte el a mogyoróbarna hajú kezét, ki kissé eltátotta ajkait. – Mikor lehet majd jönni?

– Tizenhárom óra után.

Jungkook a karórájára nézett. Másfél órát bőven kibír itt a közelben, de akár a kórház büféjében is; addig megiszik egy kávét, vagy vesz valami szendvicset, és mire elfogyasztja esetleg az egyiket, vagy mind a kettőt, már vége is a vizitnek, eljön az egy óra, és jöhet is vissza hozzá.

Bár, ez az alkalom már elúszott – későn kezdett bele, túl sokáig hezitált, s kizártnak tartotta, hogy lesz majd még ilyen tökéletes intervallum.

– Akkor majd egykor visszajövök – mosolygott Taehyungra, talpra kényszerítve magát.

Taehyung hirtelen mozdult, s úgy, hogy az ágyon ült a saját bokáin, kis terpeszbe téve a lábát, átkarolta Jungkook derekát, szorosan, fejét annak hátába fúrva, megcsóválva buksiját, jelezve: nem, nem akarja, hogy elmenjen.

Ujjait szorosan fűzte össze az ében hajú fiú hasánál, úgy fúrva fejét izmaiba, mintha az élete múlt volna rajta.

A nővérke elnézőbben tekintett a két gyerekre, majd felsóhajtott, óvatosan sétálva Taehyung mellé az ágyhoz.

– Tudod te is, hogy a vizit fontos, igaz? Engedd el őt; a főorvos mérges lesz, tudod jól. – Taehyung megrázta a fejét, majd a nővérre nézett, mérgesen, vádlón, mert mindent, az ég világon mindent elrontott. – No, miért nézel így? Eddig jóban voltunk, nem? – Taehyung megvonta a vállait, a másik oldalra fordítva a fejét.

Jungkook elmosolyodott, s míg a nővérke azzal volt elfoglalva, hogy a beteget lekönyörögje róla, az idősebb finoman megsimította Taehyung alkarját, lágyan, kedveskedőn futtatva végig ujjbegyeit a bársonyos felületen, s figyelte, ahogy Taehyung karján a pihe-szerű szőrszálak az ég felé merednek, s bőre libabőrös lesz. Azonnal felsóhajtott, lehunyt szemekkel.

Ez az apró gesztus talán többet ért minden szónál.