Oblivion - 2/65 (TaeKook)

Cím: The last deep breath

Alkotó: SNoriko

Hossz: one-hot

Besorolás: +18

Műfaj: Sötét, Bandás történet

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal; +18! - erotikus tartalom, nemi erőszak, YAOI, kevéske kínzás, egy szereplő halála!
Összefoglalás: Hoseok egy kicsit összeroppan idegileg, amikor megtudja, hogy szerelme, Taehyung ki akar lépni a bandából. Mivel ezt nem akarja elfogadni és nem akarja elengedni TaeTaet, elhatározza, hogy elrabolja és bezárja egy olyan helyre, amit csak ő ismer.

Hozzáfűzés: Sziasztok! :)
Hát igen eljött ennek is az ideje, hogy ezt is megosszam veletek! :) Tény, hogy ezzel elrontom az oldal kellemes, cuki és vicces hangulatát, de magatokat okoljátok, ti kértétek, hogy osszam meg veletek ezt a VHope-ot :) ♥
Jó, persze ennyire nem durva, hogy magatokat okoljátok, sőt semennyire ez csak vicc, de a lényeg, hogy szerettétek volna páran ezt olvasni, én pedig végre kijavítottam és most íme! :) De nem is tépem tovább a szavakat, jó olvasást, és előre is bocsi, ha lehúzom a hangulatotokat! ♥

The last deep breath

Hideg falak s hideg, szürke padló húzódott el, ameddig csak a szem ellátott. Ezen a szürke padlón sétáltam végig, hogy elérjem azt a szobát, ahol az én kalickába zárt kismadaram üldögélt és bizonyára unatkozott. Elmosolyodtam a gondolatra, ahogy a kezemben lévő tálcát fogva, megtámasztottam a mellkasomnak, hogy benyithassak a szintén hideg és szürke szobába.
Az én kismadaram azonnal megfordult, hogy rám nézhessen.
Szemeiben csak egy érzelem tükröződött: méghozzá a félelem és némi remény, hogy kiengedem, hogy kiszabadulhat innen. De miért is akarna kiszabadulni? Mindig is olyan jól érezte itt magát velem.

- Taehyuuung, meghoztam az ebédedet. Már éhes vagy, igaz? - kérdeztem, ahogy letettem a tálcát az asztalára, amin a másik megevetlen étel húzódott. TaeTae nem mondott semmit, csak elfordította az éltető eledelről a fejét, hogy még csak tudomást se szerezzen arról, hogy az bizony ott volt. Mintha ebben a percben feladta volna, hogy valaha is kijut innen.

- Miért nem etted meg? - kérdezem halkan az előttem ülőtől, ahogy leülök a jéghideg padlóra, szemben az én gyönyörű madárkámmal, aki olyan sápadt mint a Hold.
- Miért nem engedtél ki? - kérdez vissza halkan, szemeit levéve rólam, mintha a világ összes fájdalma az ő vállát nyomná. Mintha fájna neki az élet.

- Taehyung, ha nem eszel, nagyon lefogysz, aztán nézhetlek majd, ahogy zörögnek a csontjaid - mormogtam, ahogy leültem mellé az ágyra.
De a fiatalabb rám sem nézett, csak szomorúan nézte a lepedőt maga alatt. Olyan volt, mintha bármelyik pillanatban eltörhetett volna, mint egy porcelánbaba. Bár, olyan is volt. Olyan gyönyörű és tökéletes, mint egy porcelánbaba. Méghozzá az ÉN porcelánbabám.
Nem is értettem, miért viselkedett így. Mindent megadtam neki, mindent, amit csak lehetett. Ételt csináltam neki, szórakoztattam, kényeztettem. De ez sem tetszett neki. Miért nem akarta elfogadni a tényt, hogy ő az enyém? Miért akart annyira kilépni a bandából? Miért akart annyira eltűnni? Miért nem bírta volna még ki egy kicsit?

- Miért nem maradtál velem? - kérdezem, előre nyúlva, megsimogatva a holtsápadt porcelánbabám arcát. Furcsa, de szinte bújik az érintésembe. Olyan furcsa, eddig nem tette meg ezt ilyen módon. - Miért kellett kilépned? - teszem fel az újabb kérdést, ahogy a szemeibe nézek.
- Nem az volt az igazi álmom. Nem tudtam már tovább áltatni magam. Nekem, nem ez kellett már - válaszolja halk hangon. Sötétbarna íriszével az én barna íriszeimbe néz. Kár, hogy szemei alatt olyan nagy sötét táskák húzódnak. Ez lenne a hosszú fáradalmak és az élet kínjainak a jelképe? Olyan megfáradt a tekintete.
- Ha nem hagysz el, nem lennél itt - suttogom, lesimítva ujjaimat az ajkaira, amik olyan puhák és kívánatosak.
- Ha nem hagytalak volna el, akkor is itt lennék - mondja ezt egy apró fejcsóválással, lesütve szemeit, hogy a szürke padlót nézze.

- Ugyan, mit érdekel az téged? - kérdezte kissé durva hangszínben, amitől azonnal ökölbe szorultak az ujjaim. Sosem szerettem, ha így beszélt velem. Pedig kitettem érte a szívemet-lelkemet. Én annyira szerettem őt.
- Érdekel, mert szeretlek! - szinte kiabáltam vele, ahogy nem tudtam elfogadni a tényt, ő bizony engem nem szeretett. Pedig sosem mutatta ennek jelét. Mindig boldog volt a közelemben, mindig szeretett velem hülyéskedni. Annyira, de annyira szerettem vele lenni.
- Ha szeretnél, nem tartanál itt. Mindenki azt hiszi, hogy eltűntem - nézett rám könnyben úszó szemekkel. Annyira gyönyörű volt. Ha sírt, akkor főleg.
Nem is értem, hogy volt képes ennyit sírni. Mindig a legjobbat akartam neki, ő meg... akkor is sírt. A végén már nekem is sírni támadt kedvem, de nem tettem.
- Jobb neked itt, mint a külvilágban. Ott elhagytál volna - sóhajtottam, miközben felé nyújtottam a kezemet, magamhoz húztam és szorosan megöleltem. Éreztem, hogy mennyire feszült volt a karjaim között. De nem érdekelt. Egy idő után úgy is lenyugodott. Mint mindig.
- Honnan tudod, hogy mi jobb nekem? - nézett rám, patakzó könnyekkel az arcán.
Szemtelenül nyalták végig arcát ezek a nyamvadt könnyek. Én viszont, nem hagytam, hogy lecsöppenjenek a takaróra. Odahajoltam hozzá és lecsókoltam arcáról a sós cseppeket.
- Onnan, hogy a szeretetem a tiéd - szuszogtam az arcára, amit újra megcsókoltam. Csókjaimmal, egészen az ajkáig haladtam, mígnem azokat vettem a birtokomba. Azokat a csodás, dús ajkakat. Olyan melegek voltak, olyan csábítóak. Egész nap képes lettem volna rajtuk csüngni. Ölni tudtam volna az ajkaiért.
Taehyung is tudta ezt, így készségesen nyitotta szét nekem ajkait, ezáltal a nyelvemmel feltérképezhettem a szája belsejét.
Lassan döntöttem el az ágyán, hogy kiélvezzek minden mozzanatát a csókjának. Évekig tudtam volna ezt csinálni.

- Nyisd szét a lábad! - szinte ráparancsoltam a mélyen búgó hangommal. Azonnal megtette azt, amit mondtam neki. Lábait széttette nekem, én pedig azonnal közéjük furakodtam. Azok közé a formásan szép combjai közé.
Ajkaimmal az övéit ízlelgettem, miközben ujjaimmal a testét fedeztem fel. Azt a testet, ami már nem volt olyan egészséges, mint ezelőtt. Sokat fogyott és több helyen is seb vagy zúzódás borította.
Hazudtam volna,  ha azt mondom, ez mind baleset, de nem. Taehyung egy engedetlen kölyök volt. Sosem tette azt, amire utasítottam. Ha nem használt a szép szó, muszáj volt megreguláznom őt.
Mostanra már olyan kezes, mint egy bárányka. Vagyis... mondhattuk így is.

- Ah, olyan gyönyörű vagy. Ha így folytatom, elveszek benned, a látványodban - húzódtam el az arcától, hogy jobban szemügyre vegyem a meggyötört arcát, a megtört tekintetét. A szívem egyik eldugott sarkában, sajnáltam őt. Nagyon sajnáltam. De az én birtoklási vágyam, sokkal erősebb volt.
- Kétlem, hogy sokáig tudod majd élvezni...- mondta a szavakat, szinte sziszegve. Tisztán érződött bennük a sok harag és az utálat.
Gyűlöltem, ha így beszélt velem.
Kezem lendült, majd az arcán csattant egy hatalmas pofon.
- Ne merészelj így beszélni velem! Vedd le a ruhádat! - sziszegtem neki, teljesen elsötétedett elmével. Nem tűrtem soha, ha Taehyung akarta nekem megmondani a frankót. Elég volt ez a pár szó is, hogy kizökkentsen a nyugalmi állapotomból.
- Vedd le te, ha annyira akarod. Úgy is megteszed, nem?! - emelte  meg velem szemben a hangját, aminek a jutalma, ismét egy hatalmas pofon volt.
Szája széle azonnal kicsattant, vére lassú, kispatakban folyt le az állán.
- Nem beszélhetsz így velem! Én tartalak el, nem emlékszel?! - üvöltöttem vele, ujjaimat pedig a tört fehér ingbe akasztottam és leszaggattam róla azt.
A gombok a szélrózsa minden irányába széthullottak, majd értek földet valahol a szobában.
TaeTae halk nyöszörgése azonnal megtöltötte a helyet, amikor fogaimmal végig harapdáltam a testét.
nem kíméltem a bőrét, haraptam, karmoltam, csíptem, ahol csak értem. Ő pedig tűrte. Halk nyöszörgések árán, de tűrte.
Nem is értem, hogy volt ekkora önkontrollja.


- Miért bántasz folyton? - kérdezi halkan, meggyötört, fáradt tekintettel nézve rám. Szürke táskáitól, csak még szegényebbnek tűnik az én kismadaram.
- Nem tudom...- válaszolom halkan, belesimítva a hajába, majd közel húzom magamhoz, homlokomat az övének döntöm.
- Biztos tudod. Csak volt konkrét oka - suttogja, végig a szemeimbe nézve.
- Nem akartam, hogy ellent mondj nekem. Nem akartam, hogy ezzel is elveszítselek. Ha nem mondasz nekem ellent, nem is mersz elmenni.

Felsikított, mikor körmeimet végig húztam a még friss, nyílt sebein. Igen, voltak rajta vágások. Olyan buta volt. Eltörött az egyik pohár, ellenkezett én pedig a szilánkokba löktem. Most ez volt a tökéletes fegyver, hogy megmutathattam neki azt, ki is az igazi főnök.
- Hogy tetszik? Édes a fájdalom, igaz? Ugyan ezt éreztem, mikor el akartál hagyni. Na, milyen? - kérdeztem, mikor véres ujjaimat végig húztam a testén, majd a vörös vércsíkot lenyaltam a bőréről.
Hangosan felnyögött, ahogy a sebeihez is odahajoltam és végig nyalogattam, lenyalva minden cseppjét a kicsorduló vörös nedűnek.
Meztelen teste folyamatosan vonaglott alattam a fájdalomtól. Hát még akkor, hogy vonaglott a kíntól, mikor az ebédjétől elvettem a sót. Igen, besóztam a nyílt sebeit. Fülemet azonnal az éles sikoly csapta meg, szinte zenélt, csengett. A szoba falairól visszhangzott az egész.
Gyönyörű koncertet adott.
- Mondd csak, szeretnél még ellenkezni? - kérdeztem, közel hajolva az arcához. Remegett a teste és félve nézett rám akkor.
- Nem... nem. Nem...- válaszolta félve, fejét hátra vetette, mikor a só újra a sebét érte s marta, ugyanis az ujjaimon, még maradt a kínzó kristályból.
Újabb sikítás hagyta el a száját, szemei is kitágultak a fájdalomtól.
Milyen gyönyörű volt. Ahogy a félelem és a gyötrelem keveredett az arcán.
- Jól van, húzd fel a lábaidat és tartsd meg! - parancsoltam rá, ő pedig remegő, véres karokkal tette amit mondtam neki.
Megemelte lábait, majd megtartotta őket nekem, mire én azonnal vetkőzni kezdtem. Minden ruhadarabomtól megszabadultam. Egyet sem hagytam magamon. Hiába volt olyan hideg ebben a szobában, a vágy, ami fűtött erősebb volt.
Mikor elhelyezkedtem a lábai között, azonnal tövig merültem a testében. Újabb velős sikoly rázta meg az egész helyet. Egyszerűen, Taehyung hangja elképesztő volt. Nem csak akkor, amikor énekelt, de akkor is, amikor sikított.
- Ah... nagyszerű! - suttogtam magam elé, azzal mozogni kezdtem benne.
Fájdalmas nyögéseket hallatott, néha felsikított, amint durván kihúzódtam belőle, majd újra durván visszalöktem magam belé.
Láttam, ahogy a merevedésem véres volt, bizonyára megsérült lent. De ez sem tudott meghatni. Megérdemelte, amiért ilyen kis rohadék volt!
Ha engedelmeskedett volna, ha nem mondott volna nekem ellent, akkor nem lett volna ez.
Vérének erős, fémes szaga, körbelengte a szobát. Tisztán éreztem, ahogy több sebből is vérzett. Ajkai is vöröslöttek a vértől. Nem csak attól, ahogy az ütésemtől kicsattant. Nem... véresre harapta magának őket, hogy valamennyire tompíthassa a lenti fájdalmait.

- Tudod, mennyire fájt? - kérdezi halkan, mire bocsánatkérően nézek rá, picit bólintva.
- Tudom, nagyon vérzett - suttogom, közelebb ülve hozzá, hogy magamhoz ölelhessem. Lassan bújt hozzám, úgy, mint egy kiscica.
- Nem az fájt a legjobban - javít ki.
- Hát, mi? - érdeklődöm, meglepődött szemekkel nézve rá.
- Az, hogy annyira bántottál. Ha másképp lett volna, szerethettelek volna - suttogja, erősen a felsőmbe markolva.
- Miért, most nem szeretsz? - emelem meg arcát az állánál fogva.
- De, szeretlek. Csak már túl késő - látom, ahogy könnyesednek a szemei, majd újra kipottyannak belőlük azok a hatalmas krokodilkönnyek.
- Miért nem mondtad hamarabb?
- Nem értetted volna meg. Nem álltál volna le. Tovább kínoztál volna. Így is csoda, hogy vége - veszi le rólam a tekintetét, véres ujjaival pedig végig simít az arcomon, ott hagyva bőrömön ujjának véres lenyomatát.
- Muszáj, hogy vége legyen? - nézek rá, reménykedve. Lemondóan bólint egyet, lehunyva megtört lelki tükrét.
- Muszáj. Nincs mit tenni.
- Miért beszéltél úgy velem? - szólalok meg újra, témát terelve.
- Mert ha szépen beszéltem, ha csúnyán, akkor is bántottál. Neked mindegy volt. A végén belefáradtam a könyörgésbe

Ujjaimmal folyamatosan a férfiasságát ingereltem, miközben mélyen és gyorsan mozogtam benne. Hiába a fájdalom, a kéj így is elvegyült az érzékeiben. Már nem csak a fájdalomtól nyögdécselt, de a gyönyörtől is.
Ujjaimat gyorsan mozgattam rajta, csípőmmel gyorsan és erőseket löktem benne, mígnem éreztem, hogy ő is kezdte elérni a gyönyör kapuit.
Teste megfeszült, hogy végre elérhesse a beteljesülést, de nem engedtem neki. Erősen farkára szorítottam, megtagadva tőle az orgazmust, ami csak nekem járt ki.
Hangos, mély nyögéssel eresztettem testébe a magomat, míg ő szenvedő sikkantással tudtatta velem, hogy nem tetszik neki ez az egész. Nem akarta, hogy megtagadjam tőle a gyönyört, de, ugyan ki akarná?
- Neeee! Kérlek! - kiáltotta kétségbeesetten, csípőjével fellökött, de nem engedtem, hogy bármit is csináljon.
Nem érdemelte meg, hogy ő is elélvezzen. Azt érdemelte meg, hogy szenvedjen, s ő bizony szenvedett.
Zokogott és szinte üvöltött alattam.
Azt hiszem, ekkor tört meg benne valami. Ekkor történt valami, ami miatt megtörtént az, aminek nem kellett volna.
- Kussolj! - sziszegtem neki.
- Nem! Elegem van belőled! Eressz el! - kiabált az arcomba, majd lökött rajtam egy nagyot, de meg sem rezzentem.
- Hagyd abba, Kim Taehyung, vagy megöllek! - sziszegtem, teljesen elborult aggyal. Ki volt ő, hogy parancsolgasson nekem?!
- Gyerünk, ölj meg! Ölj meg, ha annyira akarsz! Legalább megszabadulok tőled! Megszabadulok ettől az elbaszott helytől, az elbaszott valóddal együtt! - üvöltötte a képembe, majd újra meglökött.
Nekem pedig, ennyi volt.
Ujjaimat szorosan a nyaka köré fontam, erősen, biztosan, hogy végleg kiszorítsam belőle az ellenkezés utolsó szusszanását is.
- Te büdös ringyó! - sziszegtem és figyeltem, ahogy a másik levegőért kapkodott. Arca egyre jobban kezdett elvörösödni, ahogy nem kapott levegőt.
Kezeivel egyre csak csapkodott, mígnem benyúlt a párnája alá, majd valami fényes dolgot vett elő.
Fel sem tudtam igazán fogni, hogy mi volt az, már csak a nyakamat ért erős szúrásra lettem figyelmes, majd arra a kellemes melegre, ami elöntötte a mellkasomat, a karjaimat, mígnem... vettem egy utolsó mély lélegzetet, majd a világ elsötétült előttem.

- Azt hiszem, most már tudom, milyen meghalni - mosolyodom el, mikor szorosan magamhoz ölelem és megpuszilom a homlokát.
- Fájdalmas? - kérdezi életem szerelme, aki szomorúan figyel maga elé.
- Furcsa, de nem. A szúrás fájt. Utána csak melegséget éreztem - válaszolom halkan, majd az ágyra nézek, ahol testem pihen a saját vérembe fordulva, amiből jutott a kismadaramra is. - Tényleg itt kell, hogy vége legyen? - suttogom, újra végig simítva a gyönyörű ajkain, amik még mindig sebesek az ütéseimtől.
- Igen, itt. Nincs tovább. Az volt a vége, mikor utoljára levegőt vettél. Nekem pedig az volt az újrakezdés, mikor levegőhöz jutottam - suttogja a karjaimban.
Elmosolyodom rajta.
- Sajnálom, hogy annyi szenvedést okoztam neked. Ígérem, többé nem teszek ilyet - hajolok le hozzá, hogy megcsókoljam.
- Igen... Többé már nem - szuszogja, majd mikor ajkaink összeérnek, kintről hangos kiabálás hallatszódik, majd az ajtó csattanását lehet hallani, mikor NamJoon és Yoongi betörik azt.
Elszörnyedve néznek körbe, hogy mi is van itt.
Tekintetük ekkor a földön ülő Taehyungra kapják, aki hatalmas szemekkel néz a többiekre.  Lassan Yoongi talpra húzza, majd kisegíti az ajtón, ahol még egy utolsó pillantást vet rám a kismadaram, én pedig szelíd mosollyal az ajkaimon figyelem az utolsó lépteit, ahogy elhagyja a szobát.
NamJoonra nézek, aki könnyes szemekkel figyeli a holttestemet az ágyon. Lassan én is talpra állok, majd az ágyhoz sétálva, leülök rá, egyenesen a leaderrel szemben.
Mosolyogva figyelem őt, bár tudom, hogy ő nem lát engem. Ő nem TaeTae.
- Fel a fejjel, haver! Most kezdődik csak a buli.