Return to life (6/?) - Sehun x Taehyung

Cím: Return to life

Alkotó: Nana; ötletadó: MinJi

Hossz: ?
Párosítás: Sehun [Oh Sehun] (EXO) & V [Kim Taehyung] (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU; humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash; bromance

Összefoglalás: Sehun, Dél-Korea egyik legnagyobb cégének vezérigazgatója. Aránylag fiatal, karizmatikus, jóképű és elképesztően gazdag. Egy hatalmas, hamis botrány miatt kénytelen volt lemondani vezetői pozíciójáról. Természetesen szerelme, akiért akár a Holdra is elment volna, elhagyta a botrány kialakulása közben. A családja elfordult tőle, így egyedül maradt. Az élete darabokban. Depresszióba esett, majd arra az elhatározásra jutott, hogy új életet kell kezdenie egy olyan helyen, ahol senki nem ismeri, így egy aprócska falura esett a választása. Sehun a maradék pénzéből megveszi a falucskában lévő egyik régi házat, s a pénz hiányában egymaga áll neki házának korrigálásába. 

Hozzáfűzés:
 Itt is a folytatás. :3 Hát, ehhez különösebben  nem fűznék most semmit. :P 
Jó olvasást, és remélem, tetszeni fog nektek! <3

Taehyung olyan boldog volt, hogy madarat lehetett volna vele fogatni, és ezt nem is próbálta palástolni, vagy magában elrejteni: a hazafelé úton szökellt, ugrándozott, magában nevetgélt, mélyeket sóhajtozott, s néha meg is perdült a saját tengelye körül. Boldog volt, hogy Sehun elmegy vele a nyár búcsúztató ünnepségre, noha, tudta valahol mélyen, hogy nem szabad magát beleélnie a dologba, hiszen nem biztos, hogy a férfi önszántából megy, könnyen előfordulhatott az is, hogy csak így szerette volna viszonozni a fiú eddigi segítségét, de ezeket a gondolatokat mindig elkergette a fejéből, és próbált csak arra koncentrálni, hogy együtt mennek. Sehun elkíséri, és ha minden jól alakul, lehet, be is vallja, mit érez. – Gondolt rá, hogy talán kicsit korai lenne, de az ő érzései biztosak, már attól kezdve, hogy először meglátta a férfit, és ezen a napon még csak eszébe sem jutott az elutasítás lehetősége. Az égben járt, a felhők között úszott, könnyedén és lágyan, akár egy tollpihe, nem törődve semmivel. A lelkét szimbolizálta ez a hasonlat, hiszen pont így érzett, pont úgy érezte magát, mint egy könnyű pihécske, ami együtt játszik, úszik a felhőkkel örömtelien, gondtalanul, s úgy hitte, ezt senki nem is fogja tudni befolyásolni.

Így hitte. Egészen addig, amíg haza nem ért, át nem öltözött, el nem végezte a napi teendőit: munkát, az apjának való segítséget, mindent, amivel az utóbbi időben elmaradt, és amit Yoongira tukmált. Habár, az idősebb már csak puszta jóindulatból is, de segített nekik, Taehyung azonban akkor még nem akarta elújságolni neki a hírt, várni akart, amíg magukra nem maradtak, hiszen nem szerette volna, ha a szülei tudomást szereznek arról, ki iránt táplál gyengéd érzelmeket – főleg, hogy az illető egy férfi.

Azonban a nap második szakasza gyorsan eltelt, a fiatalabb fiú pedig fáradtan dőlt el Yoongi ágyán, miközben levakarhatatlan volt a vigyor az arcáról, és olyan ködösen, laposakat pislogott, hogy az idősebb úgy érezte, nem ártana megkérdezni, mi is ütött belé, de úgy gondolta, ezzel még vár. Ismerte Taehyungot, tudta, hogy hamar el fogja mondani, mi történt.

Jó ideig csendben voltak: Yoongi az íróasztala előtti székben ült, előre görnyedve, könyökeit a térdeire fektetve, úgy kulcsolva össze ujjait maga előtt, méregetve az ágyban fekvő fiút, aki kiterülve bámulta a plafont, bárgyú mosollyal ajkain. Yoongi elméjében megfogant a kérdés, miszerint lehetséges-e az, hogy valaki ennyire, de ennyire szerelmes legyen, de az élő példa előtte volt, szóval a költői kérdés már meg is lett válaszolva, saját maga által – még ha az felesleges is volt.

Az idősebb folyamatosan bámulta a fiút, szuggerálta, méregette, mikor fog végre megszólalni, s éppen elnyitotta volna egymástól cseresznyepiros ajkait, hogy feltehesse a kérdését, amikor Taehyung felé fordult, vadul csillogó íriszeivel. Yoongiban rekedt a szó, szemöldökeit is összevonta egy pillanatra, összepréselve az ajkait, ugyanis izgult, már-már kezdte azt hinni, hogy esetleg összejöttek, vagy… lefeküdtek. Bár a gondolat hatására a hideg is kirázta, ugyanis őt egyáltalán nem nyugtatta volna meg a tudat, hogy Taehyung egy nála sokkal idősebb férfival kezdett ki. Hiába is, aggódott érte, és úgy hitte, ez a férfi tényleg tudna neki fájdalmat okozni, de mielőtt még elhamarkodott, esetleg saját maga által kreált gondolatokkal kínozná magát, megvárta, hogy a fiú végre belekezdjen abba, amibe kellett:

– Képzeld, Sehun azt mondta, eljön velem a nyár búcsúztató ünnepségre! – Yoongiban mintha egy aprócska tőr jelent volna meg, egyenesen a szívében. Azt hitte, hogy majd együtt fognak menni, de nem akarta elszomorítani a fiút, így elhessegette ezeket a negatív érzelmeket, amilyen gyorsan csak tudta. Végül is, ha egy pár lányhoz odamegy, biztosan elmentek volna vele. Talán nem is ez bántotta, sokkal inkább az, hogy félt. Félt attól, mi lehet ennek a vége.

– Aha. Mit fogtok csinálni? – emelte meg a szemöldökeit, nagy szemekkel, kissé oldalra fordított fejjel, folyamatosan Taehyung boldog arckifejezését nézve.

– Még nem tudom. Megmutatom neki a vásárokat, meg ilyesmik. Fogalmam sincs, de már maga a tudat boldogsággal töltött el! – Kicsit persze fájt Yoonginak a dolog, de valahol mélyen azért örült, hiszen ez azt jelenti, hogy nem feküdtek le, és nem lett kihasználva a barátja – maga sem tudta, miért esett nehezére bízni Sehunban. Talán nem is nehezen bízott benne, inkább attól félt, hogy a barátja teljesen el fogja hanyagolni, meg fog róla feledkezni a férfi miatt, hiszen az utóbbi időben nem sűrűn beszélgettek, Taehyung minden cselekedetét és gondolatát Sehun töltötte ki, ennek pedig Yoongi nem örült túlzottan.

– Akkor mire ez a nagy boldogság? Csak elmentek egy ünnepségre, ebben nincs semmi – húzódott közelebb a székével együtt barátjához, kicsit értetlenül nézve annak arcára. Taehyung egy szemvillanás alatt elvörösödött, majd felült, lesütött szemekkel, akár egy lassított felvétel, és azután nézett Yoongira, zavartan, félénken. Az idősebb azonnal megemelte a szemöldökeit, majd visszaengedve azokat eredeti helyükre, összeráncolta a homlokát, értetlenül; nem értette, miért történt ez a hirtelen hangulatváltozás. Az előbb még boldog volt, szinte letörhetetlen, most pedig félénk, zavart és kicsit mintha félt volna, de mitől? – Most mi bajod lett hirtelen? – kérdezte, előrébb hajolva, összeszűkült szemekkel.

– T-tudod… azon gondolkodtam, hogy… hogy a tűzijáték közben, este elmondom neki, mit érzek. E-ezért olyan fontos, tudod? – kérdezte maga előtt dünnyögve szavait, beharapva az alsó ajkát mondandója végén.

Yoongi hosszas pillanatig csak rebegtette a szempilláit, kitágult szemekkel, majd visszatérve a valóságba, azonnal megrázta a fejét, nem helyeselve az elgondolást, összepréselt ajkakkal, kissé grimaszba rándult arccal.

– Taehyung, ne hülyéskedj! Szerinted ő ehhez mit szólna? Vagy kiröhögne, vagy felállna, és ott hagyna! Szerinted viszonozná az érzéseidet, TaeTae? Azt mondtad múltkor, hogy volt felesége, akkor valószínűleg nem a fiúkhoz vonzódik, ez őrültség, hidd el nekem! Mi van, ha szétkürtöli a faluban, vagy esetleg mégsem olyan jó ember, és azután, hogy vallottál, majd szépen hátba akar támadni? Sosem tudhatod, annyira azért nem ismered, Taehyung. Ne bízz meg az emberekben, de azt hittem, ezt már megtanultad – dünnyögte maga elé, kissé talán idegesen, ugyanis teljes őrületnek gondolta azt, hogy a barátja bevallja az érzéseit Sehunnak. Félt attól, hogy minden a visszájára sülhet el, és próbálta erről le is beszélni barátját; nem a saját önérzete miatt. Habár, félt attól, ha a barátjának párja lesz, egy férfi személyében, akkor majd vele nem fog törődni, viszont a minimális, ettől való félelem eltörpült amellett, mennyire félt, aggódott amiatt, mi fog történni, ha Sehun kiábrándul majd a fiúból. Képtelen lett volna arra, hogy újra összefoltozza Taehyung szívét, amin már nem is volt olyan felület, ami ne lett volna sértett a szerelmi bánatok, és esetleg próbálkozások miatt.

– Akkor mit csináljak? Üljek ölbe tett kézzel? Legalább akkor tudni fogom, hogy nem lesz nála esélyem. Most jobb az, ha csak reménykedek? És ha a semmire reménykedek? Én tudni akarom, van-e esélyem, vagy sem, de ezt csak úgy tudhatom meg, ha elmondom őszintén, mit érzek iránta, és akkor még véletlenül sem lenne az, hogy beégetem magam, vagy bármi – mondta rögtön a fiú, kissé hevesen reagálva le Yoongi rosszindulattól csengő szavait – amik csak Taehyung számára tűntek azoknak –, amit az idősebb egy fejcsóválás kíséretében hallgatott végig.

– Nem tudhatod, miféle ez a pasi. Bevallasz neki mindent, aztán ha ő is csak sebet ejt rajtad? Én nem foglak istápolni, az szent biztos! Nem fogom megint hajnalig hallgatni, ahogy sírsz, miközben én megmondtam, ne csinálj butaságot! Taehyung, semmi esélyed, miért nem hiszed el? Felesége volt, hetero! Szerinted majd miattad meleg lesz, vagy mi? Ezt te sem gondolhatod komolyan! Ilyen csak a mesében van! A valóságban nem létezik, hogy egy hetero férfi hirtelen meleg lesz, vagy elkezd vonzódni egy vele azonos nemű emberhez! Szállj le a magas lóról, a felhőkből is, mert ez így nem lesz jó. Tudom, elhiszem, jó érzés szerelmesnek lenni, ráadásul a plátói szerelem a legszebb, mert amíg nem szerez róla tudomást a másik, nem ér fájdalom, de könyörgöm! Ne viselkedj úgy, mint egy szerelmes kislány, mert már felnőtt vagy, és nem áll jól! Térj észhez, lásd be, neked nála nincs esélyed! Nős volt, a nőket szereti, nem a magad fajta fiúcskákat, ezt pedig jobb lenne, ha tudatosítanád. A segítségedet még jó, hogy elfogadta, hülye lett volna elutasítani, mikor egy kicseszett kalapácsot sem tudott megtartani, és valószínűleg nem azért kísér majd el az ünnepségre, mert annyira édesbogyó vagy, hanem mert máshogy nem is tudná viszonozni a kedvességed! Ez puszta gesztus, semmi több! Biztos vagyok benne, ha esélye lenne rá, nem veled, hanem egy bögyös, faros nőcit kísérgetne. Ne legyél ennyire naiv, önfejű gyerek! Felnőttél, ideje lenne, hogy észszerűen lásd a dolgokat, ne pedig úgy, mint egy hős szerelmes kislány, mert abból semmi jó nem fog kisülni! Elmondod neki, mit érzel, kiöntöd a szívedet, ő pedig majd szomorúan bevallja neked, hogy „sorry, a lányokat szeretem”, te pedig megint ki leszel borulva, sírni fogsz nekem, mint egy csecsemő, én meg képtelen leszek dolgozni járni! – morgott Yoongi, mire a fiatalabb egymásnak szorította ajkait, megbántottan, fájdalmasan nézve barátjára, ami természetesen, nem kerülte el Yoongi figyelmét. – Ne nézz így rám! Te is tudod, hogy igazam van! – horkantott fel, felhúzva az orrát, ezzel együtt jobb felső ajkát is, összeszűkített szemekkel nézve, ahogy gyerekkori barátja tekintete egy pillanat alatt elszomorodott, és már fel is vélte fedezni mindkét szemében az apró, csillogó könnycseppeket. – Most miért sírsz? – szusszantotta, gondterhelten túrva tincsei közé, lehunyva egy pillanatra szemeit, tanácstalanul.

Természetesen, tudta, hogy kicsit durva volt barátjához, de kezdett már elég csücskös lenni a számára, hogy Taehyung minden esetben úgy viselkedik, akár egy éretlen, tizenéves kisfiú, holott már egyáltalán nem volt az, és ha szerelmes volt, a viselkedése csak még rosszabbá változott. Szerette volna, ha Taehyung reálisan gondolkodna, ha csak egy kis logikát vinne be elmélkedéseibe, elgondolásaiba… de úgy hitte ebben a pillanatban, hogy ez esélytelen, egészen addig, amíg a fiú mély orgánumú hangját meg nem hallotta:

– Aha. Rendben. Tudom, hogy igazad van, tudod, lehet, hogy nem néznéd ki belőlem, de nem vagyok teljesen hülye – állt fel hirtelen az ágyról –, szóval tudom, Min Yoongi, tudom, hogy valószínűleg nem fogja viszonozni az érzéseimet! Tudom, én tudom a legjobban, hogy egy hetero férfi véletlenül sem érne hozzá egy meleghez szexuálisan! Nem vagyok idióta, sem sötét ahhoz, hogy ezt megértsem! Viszont, ha nem próbálom meg, akár évekig epekedhetek utána, táplálhatom magamban a reményt, az pedig az egyik legrosszabb, hidd el nekem, mert volt már hozzá szerencsém, nem is egyszer! Igazad van, nem vagyok idióta, nem vagyok naiv, önfejű gyerek, én csak tisztázni akarok, elmondani, mit érzek, megbizonyosodni arról, hogy nincs esélyem, utána pedig elfelejteni, elkerülni őt, mert más lehetőségem úgysem lesz! – remegtek meg ajkai, megbántottan nézve le döbbent barátjára. Ritka volt, hogy ilyen komoly hangnemben beszélt hozzá a barátja, és ekkor kezdte érezni, hogy tényleg túl durva volt hozzá. – Lehet, hogy te teljesen baromnak nézel – törölgette le az arcán útnak indult könnycseppjeit –, de tudatosítalak róla, hogy nem vagyok az! Szórakozott vagyok, igen, gyerekes is, de nem hülye! Én csak úgy éreztem, a legjobb lenne tisztázni az érzéseimet, ha egy… kis időt együtt töltök még vele! Egy kicsit… érezzem már magam boldognak, csessze meg, csak egy kicsit! Tu-tudod milyen érzés az, hogy soha nem kellettem még senkinek? Én csak szeretném, ha… egy kicsit… áh! Úgysem érted! – ingatta meg a fejét reménytelenül, lehunyt szemekkel, folyamatosan törölgetve forró arcbőréről a sós cseppeket.

– TaeTae… – Taehyung nem hagyta szóhoz jutni Yoongit, ugyanis a fiú felkapta a barátja ágya végén heverő pulóverét.

– Ha pedig… ha pedig teher neked az, hogy sírok neked, és szomorkodok, panaszkodok, akkor többé nem teszem! Szólhattál volna előbb is, mert… mert akkor nem csinálom! De te sosem mondasz semmit, mindig mindent magadban tartasz, zsörtölődsz, akár egy öregember, és egyszer kirobban belőled a bomba. Ha teher vagyok szomorúan, közöld, nem fogok rád megharagudni, akkor is a barátom maradsz! Ha csak akkor vagyok jó, mikor boldog vagyok, és játszok, akkor… akkor mondd meg! – szipogta, jobb kezében tartva a pulcsit, közben pedig bal alkarjával végigdörzsölte arcát, hogy megszabadítsa a bőrét nedvességtől, azonban ez a mozdulat teljesen felesleges volt, hiszen a könnyei akkor is újra, és újra előretörtek.

– Én nem így értettem – súgta Yoongi, de tudta, már nem tudná menteni a menthetőt: megsértette barátját, nem is akármennyire, ráadásul Taehyung ezúttal jogosan mondta azokat, amiket.

– Persze. Nem úgy értetted. Csak teher vagyok neked, ha panaszkodok. Végül is, reális, mert olyankor minden ember teher, én megértem, hogy olyankor nehéz vagyok, és sok is, de ha nem szólsz, én abban vagyok, hogy téged ez nem zavar! Nem baj, nem fogok neked nyafogni, és… és Sehunról sem mesélek többet, mert állandóan hülyének nézel miatta, holott… nem vagyok az! Nem vagyok hülye! Csak szeretnék boldog lenni, szeretném, ha szeretnének, és… és… és ez nem bűn! – szipogta, minek hatására Yoongi lehorgasztotta a fejét, egy hatalmas, mélyről jövő sóhajt eresztve ki ajkainak résén át.

Szeretett volna megszólalni, szeretett volna mondani valamit, szerette volna megnyugtatni barátját, hogy félreértette őt, de ezen ugyan mit lehetett volna félreérteni? Durva volt vele, és fájdalmat okozott neki, akaratlanul ugyan, de megtette. – Lassan felemelte a fejét, hogy bocsánatot kérjen, de Taehyung abban a pillanatban megcsóválta a fejét, vörös szemekkel nézve Yoongira, miközben megdörzsölgette pirosassá vállt orrhegyét is.

– Megyek… majd… beszélünk – motyogta a fiatalabb maga elé, miközben az ajtó felé indult, s azzal a lendülettel ki is lépett rajta, majd később a bejárati ajtó nyitódását és csukódását hallotta Yoongi, ami jelezte, hogy barátja elhagyta a házat.

Yoongi tanácstalanul felnyögött, majd mind a két tenyerével hajába túrt, összeszorított szemekkel, összevont szemöldökkel, átkozva magát elméjében.

Fogalma sem volt róla, ezt most hogyan fogja helyrehozni. Nem akart ő rosszat, ő sosem akart rosszat Taehyungnak, és soha nem is akarta volna megbántani – főleg nem ennyire.