Rain (1/?) TaeGi

Cím: Rain

Alkotó: Narina

Hossz: ???

Besorolás: +12
Párosítás: Suga (Min Yoongi) & V (Kim Taehyung) [BTS]

Műfaj: Bandfic, songfic, romantikus, dráma (?)

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Szöul utcáit hetek óta eső ostromolja, mintha csak egy fiatal férfiú lelkivilágát akarná tükrözni. Több, mint egy éve már annak, hogy egy átláthatatlan, szürke maszkot kellett arcára ragasztania, azonban menedéke repedezni látszik, és apró darabkák hullanak alá szép lassan felfedve ezzel a fiú valódi, elkeseredett képét. Érzéseit el kellett fojtania a rajongók, az ügynökség, az együttes miatt... de legfőképp Miatta.

Vajon kisüt még valaha a Nap?

Hozzáfűzés: Sziasztok! :D

Nos. én lennék az a bizonyos „új szerző”, és bevallom, kissé ideges vagyok, ugyanis ez az első önálló munkám, amit publikálok, azért remélem, elnyeri valamelyest a tetszéseteket :"D

A biztonság kedvéért megemlítem, hogy bizonyos időközönként a BTS Rain című számának magyar fordítását olvashatjátok. Esetleg örülnék pár kritikának, ha hibát találtok benne, szóljatok (bár fogalmam sincs, hányszor lett átnézve több ember által is XD)

Na, de nem dumálok többet, remélem, tetszeni fog :)

Herceg komótosan cammogott oda hozzám, apró testét a földön pihentette mellettem. Lenyúltam hozzá, megsimogattam a fejét, amit tenyeremnek nyomott, közben pedig nagyot kortyoltam a másik kezemben tartott bögréből. Kellemes, meleg érzés áradt szét bennem a forró Earl Grey tea útján, mégis hidegnek éreztem a bensőmet. Orromba lopta magát a bergamott és az eső jellegzetes illata. Nem vagyunk nagy teások a többiekkel, ez a pár filter is több hónapos lehetett, és bizonyára még a menedzser hozta magának, esetleg az utolsó télről maradtak. Olyankor, ha más nem, a hangulatért megéri inni egy keveset.

A teraszon ülve bámultam az elém tárulkozó betondzsungelt. Nagy emeletes házak, négysávos utak, széles, repedezett járdák, mindenféle kopott tábla, jelzőlámpák, hirdetőtáblák, pár elszórt fémdoboz vagy elázott papír zsebkendő, illetve a nyüzsgő tömeg és az autók. Egyszóval: Szöul.

Senki nem volt otthon rajtam kívül, mindenki elment. Hogy Te hol voltál? Fogalmam sem volt róla. Egyedül Te nem osztottad meg velem, hova készülsz. Ugyan, mit is vártam?

Üres tekintetem a város felett húzódó szürke felhőkre vezettem, amik az egész égboltot eltakarták, akárcsak a mesében a fekete lepel a királylány szeme elől. Engem sem hagytak tisztán látni.

Hideg és friss volt a levegő, gyenge szellő járta a szokásosnál valamelyest kihaltabb utcákat, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy valamennyi életerő szökjön a testembe-lelkembe, bár az utóbbira nagyobb szükségem lett volna. Nagyon szokatlan volt tőlem ez a borús kedv, főleg ilyen hosszú távon. Hisz én akármilyen fáradt vagyok, akármilyen az idő, akármilyen a hangulat, pörögni szoktam. Talán pont ezért aggódott értem mindenki… Rajtad kívül. Miért hagysz ennyire figyelmen kívül?

Biztos volt, hogy esni fog, ezzel is alátámasztva a tegnap esti időjárás jelentő igazát. Az eső illatú levegő és a szürke pamacsóriások is mind erre utaltak.

Egy cseppet erősebb fuvallat lefújta a fejemről a hanyagul felhúzott kapucnimat, így összeborzolhatta amúgy sem túl rendezett tincseimet. Megborzongtam, ahogy a hideg levegő csípősen beszivárgott a fülem mögé, a nyakamba és más általa még felfedezetlen helyekre is. Csuklyámmal együtt úgy éreztem, mintha minden falat lebontottam volna magam körül, ami eddig megvédett, és újra az a sebezhető kisfiú lennék, mint régen.

Szemem sarkából észrevettem, hogy Herceg remegni kezdett, így letettem a mellettem lévő kis asztalra az átfagyott ujjaim közt szorongatott bögrét, kigomboltam a szövetkabátomat, felvettem a kutyust a földről, majd a kabát és a pulóver anyaga közé bugyoláltam őt. Hatalmas, hálás szemekkel nézett fel rám, ez pedig egy halovány, kesernyés mosolyt csalt az arcomra. Olyan tekintete volt, mint neked. Persze, rám soha nem néztél így. Csak Jinre egy finom ebéd után, Namjoonra egy csendre intés alkalmával, Jiminre egy aprócska, itthoni segítség miatt, Hoseokra, ha bent maradt veled gyakorolni a próbák után, és Jungkookra egy hangulatjavító vicc esetén. Rám azonban soha, bármit teszek, ezt pedig már megelégeltem.

Újra a horizont tanulmányozásába merültem. Megmutatták magukat az első esőcseppek, feltűntek az első esernyők az utcákon.

Az utóbbi két évben alig tartottam a kezemben esernyőt, csak akkor, mikor a staffosok gyakorlatilag ráköteleztek, illetve, mikor már annyira zuhogott, hogy fél perc alatt teljesen bőrig áztam volna. Mindig szerettem az esőt, ezért is nem akartam megakadályozni a cseppeket abban, hogy elérjenek.

Vajon emlékszel még?

Emlékszel még, mennyit sétáltunk együtt az esőben? Aztán Jin mindig leszidott minket, ha csurom vizesen értünk haza. Akkor mozdultunk ki különösen sokat, mikor a Rainnel voltál elfoglalva. A dallammal, a dalszöveggel, az aláfestéssel. Mind tökéletes lett.

Ihletet akartál gyűjteni, én pedig csatlakoztam azzal az ürüggyel, hogy ne legyél egyedül. Természetesen, csupán több időt szerettem volna veled tölteni. Ezeken az alkalmakon nem beszéltünk túl sokat, mégis jobban ismertelek, mint az előtte lévő egy évben.

Pár eset után azon kaptam magam, hogy a hibátlan, gondolkodó arcodat figyelem a betonhoz csapódó esőcseppek helyett, ahogy Te. Egyre többször előfordult, hogy elméláztam rajtad, Te viszont soha nem figyeltél rám, egy alkalmat kivéve.

Ugyanolyan későőszi nap volt, mint a többi. Akkor is elmentünk a közeli parkba. Már nem kellett sok ahhoz, hogy befejezd a Rain szövegét. Leültünk egy padra, Te magad elé bámultál, én pedig rajtad felejtettem tekintetem. Tanulmányoztam a viszonylag frissen festett vörös hajad, ami az eső miatt a homlokodra tapadt. A tejfehér bőröd, ami jobban hasonlított a porcelánhoz, mint emberi bőrhöz. A sötét szemeid, amikből nem láttam túl sokat, hisz csak a jobb profilod tárult elém. A szépen ívelt orrod, ami nem volt sem túl nagy, sem túl kicsi. A résnyire elnyílt ajkaid, amik meggypiros színben játszottak. Kedve lett volna az embernek megkóstolni.

Ekkor kiszakítottál a gondolataimból azzal, hogy felém fordultál. Nem mutattad meglepettség jelét, még egy kis szemrebbenés erejéig sem. Tekinteted mélyen az enyémbe fúrtad. Azok a sötét, csillogó szemek… Egy örökkévalóságig el tudtam volna nézni őket. Ez volt az a pillanat, mikor magamnak is be kellett vallanom:

Beléd szerettem.

Várhatónak tűnt, igaz? Engem mégis sokkolt a felismerés, hatására pedig leejtettem az alsó ajkamat. Te viszont egy ridegnek ható mozdulattal visszacsuktad a számat.

„Nem kell vízgyűjtőt játszanod, van elég a városban” – hagyták el a szavak formás ajkaid a már tőled megszokott hűvös hangnemben, amitől teljesen libabőrös lett a hátam.

Volt valami a tekintetedben. Valami pozitív, valami titokzatos… valami számomra megfejthetetlen. Hiába csigázta fel a gondolataimat, fájt, ahogy beszéltél hozzám. Mindenkivel kedves szoktál lenni, akkor velem miért nem?

Aznap nem szóltunk többet egymáshoz, azután sem, hogy hazaértünk. Amúgy sem beszélgettünk túl sokat, de akkor egy „Jó éjszakát!”-on kívül tényleg nem hangzott el semmi.

Az esőcseppek egyre vadabbul ostromoltál az épületeket, az esernyőket és az aszfaltot, már az erkélyre is beverekedték magukat. Nekem ezzel semmi problémám nem volt, de Herceget próbáltam a lehető legjobban óvni a nedvességtől. Mással amúgy sem tudtam volna foglalkozni, mivel csak ő maradt itthon velem.

Ennek a részletes emléknek a hatására felcsendült bennem a Rain ismerős dallama. Hogy hányszor hallottam már...

„Egy esős napon a sötét Szöulban

Mindenütt csak száguldó autókat és ide-oda mozgó esernyőket lehet látni”

A legtöbb ember nem szeret elázni, ez köztudott tény. Egyre kevesebben mászkáltak az utcákon és egyre többen váltották le lábaikat az autók kerekeire, ezáltal a különböző színű esernyők igencsak megfogyatkoztak.

Vajon Te is sétálsz valahol esernyővel a kezedben? Behúzódtál valahova? Esetleg Te is élvezed a cseppek lágy érintését, ahogy én?

„Borús az idő és tiszta a levegő

Az első eláll, és látom a tükörképemet egy pocsolyában”

Az utakon és a járdákon egyre inkább gyarapodtak a tócsák, az emberek képtelenek voltak egyszer-egyszer belépni egybe, mert máshogy nem juthattak tovább. Egy lány is ezek közé tartozott, talán tizenhat éves lehetett – nyugati korszámítással. Kiment a járda út felőli részére, mivel ott volt a legsekélyebb a víz. Azonban nem volt szerencséje: egy busz hajtott el mellette kerekeivel egy jó adag vizet a lányra fröcskölve. Egy olyan tipikus filmbéli jelenet, ami mindig azt mutatja, milyen rossz napja is van az illetőnek. Nem ismertem őt, de együtt tudtam érezni vele.

Elszorult a torkom, szemeimet pedig a könnycseppek csípték.

„Miért állok még mindig egy helyben, a mögöttem lévő félszürke háttérrel?

Nem tudom, hogy most cikáznak-e a fejemben a gondolatok, vagy egyáltalán nem gondolok semmire”

Miért nem lépek valamit? Miért kell ilyen gyávának lennem? Csak eléd kellene állnom, és mindenféle kertelés nélkül kimondanom, mit érzek irántad.

De félek. Félek a reakciódtól, attól, hogy a többiek mit szólnának ehhez, a menedzserről és a rajongókról nem is beszélve… egyszóval mindentől. Ha kitudódna, az ügynökségtől is biztosan kirúgnának. Hisz nekünk ezt nem szabad. Nem, mintha szeretnéd ezt az egészet velem.

„Akkor miiért nem lépsz a másik irányba?” – kérdezed.

Mert nem akarok megsérülni. Nem akarok a jelenlegi állapotomnál is rosszabba kerülni, már így is hatással vagyok a fiúkra és a rajongókra.

A közelben hangosan felszólalt egy riasztó, mire Herceg majdnem kiugrott a kezeimből. Még épp el tudtam őt kapni. Nem akartam szegényt tovább az esőn tartani, így őt és a bögrémet fogva bevonultam a fedett házba. Odabent a fűtésnek hála kellemes meleg uralkodott, ami nagyon jót tett átfagyott tagjaimnak. Letettem Herceget, aki rögtön megrázta magát, ezáltal dús bundájából a földre kerültek a vízcseppek. Szerencsére nem a szőnyegre, és nem is sok, így könnyedén fel tudtam törölni az apró tócsát, ezzel megelőzve egy Jin-féle kiakadást.

Úgy döntöttem, lezuhanyzok, addig jó ezt tenni, míg nincs itthon senki. Szobámból gyorsan összekapkodtam pár ruhát, majd besiettem a fürdőbe. Ledobtam magamról eddigi öltözékemet, beálltam a zuhanykabinba, és csak élveztem az általam megengedett forró vízsugarak tapintását. Percekig álltam ott lehunyt szemekkel, a mellkasomban lévő keserű érzéssel küszködve, mire rávettem magam a tényleges fürdésre.

Pontosan azzal egy időben nyílt a bejárati ajtó, hogy kiléptem a fürdőből, így felkaptam az előttem elrohanni készülő Herceget, nehogy kiszökjön. A csapat anyukája, Jin érkezett meg Namjoon kíséretében. Mindketten hatalmas szatyrokkal a kezükben ügyeskedték be magukat. Ők is eláztak.

Épphogy levetkőztek, már indultam is szobámba Herceggel együtt, de azért megejtettem egy köszönést hyungjaim felé a tisztelet kedvéért.

– TaeTae, valami baj van? – Jin hangja lágy volt, mint mindig. Melegséget árasztott magából, és az ember tényleg képes lett volna elhinni, hogy az anyukája szólította meg. Nagyon szerettem SeokJint, de nem úgy, mint Téged.

– Nem, nincs semmi. – Egy erőtlen mosollyal válaszoltam, azzal pedig reakciójukat meg sem várva szobámba iszkoltam, Herceget azonban még az ajtó előtt letettem.

Odabent sötét uralkodott az elhúzott függönyök miatt, illetve rendetlenség Jimin és Hoseok jóvoltából, ami ezúttal hidegen hagyott. Elhúztam a khaki színű függönyt, helyet foglaltam az ablakkal szemben lévő ágyon, és kibámultam az üvegen. Tele volt esőcseppekkel, amik egyre csak sokasodtak, majd hirtelen megfogyatkoztak, ahogy egymással versenyezve lezúgtak a sima felületen.

Hátamat a mögöttem lévő falnak vetettem, lábaimat pedig felhúztam. Nem csináltam semmit, csak gondolkodtam. Nagyrészt rajtad. A szép arcodon, a vékony, kellően izmos testeden, a lábaidon, amiket annyira utálsz, az édes nevetéseden, a hangodon, a tekinteteden, amivel aznap néztél rám, és azon, hogy mégis hogy tudnálak elfelejteni. Nincs más lehetőségem, de sajnos a válasz fájdalmasan egyszerű: Sehogy. Teljesen beléd bolondultam.

– Taehyung, gyere vacsorázni – nyitott be Jimin. Ő mikor ért haza? És mikor sötétedett be annyira, hogy gyakorlatilag az orromig nem látok rendesen?

– Nem vagyok éhes. – Elfeküdtem az ágyamon, és magamra húztam a takarómat. Nem volt kedvem semmihez.

– Akkor legalább gyere ki egy kicsit – kérlelt tovább. Felé fordultam, hogy egy határozott „nem”-et vágjak a képébe, de nem tudtam megtenni. A szemem lassacskán hozzászokott a sötéthez, így tökéletesen láthattam könyörgő tekintetét. Őt is ellöktem magamtól az utóbbi időben. - Kérlek. - Egy halk sóhaj mellett kikászálódtam az ágyamból, és kimentem a nappaliba, ahol Jungkook ült a kanapén. Az én drága Jungkookom, legfőbb menedékem. Ugyan neki sem mondtam semmit a valós bajomról, de mindenféle mondvacsinált dolog ürügyén sokszor bújtam hozzá szomorúan. Nála tökéletesebb teremtés nincs. Téged leszámítva.

Leültem mellé, majd arcomat nyakába temettem, nem törődve azzal, hogy ő épp a telefonjával volt elfoglalva. Hamarosan azonban fél kézzel átkarolt, és vállamat kezdte simogatni. Nem mondott semmit, tudta, bármit is kérdezne, választ nem kapna.

Hamarosan azonban felkelt mellőlem, hogy elmehessen vacsorázni a többiekkel, így egyedül maradtam, mint az utóbbi időben kamerán kívül rengetegszer, de persze ezt csak magamnak köszönhettem. Ezúttal nagyon rossz volt egyedül. Nekem kellett Jungkook ölelése, védelmező karjai, akármilyen szánalmasan is hangzik, hisz én vagyok kettőnk közül az idősebb. Rajta kívül senki nem tudott volna igazán segíteni… kivéve Te.

Nem, most nem sajnáltatni próbálom magam. Egyrészt, mert te utálod, másrészt, mert nem vagyok ilyen. Csak kiadom az érzéseim.

Még perceken keresztül ott ültem egymagam, mikor nyílt a bejárati ajtó. Halk szitokszavak, elázott léptek, susogás. Megfordultam a kanapén, hogy rálássak a bejáratra, de azt hiszem, nem kellett volna.

Te álltál ott, szőke hajad nedvesen hullott a szemedbe, bőröd csillogott az esőcseppektől, átázott nadrágod és inged testedhez tapadt, és épp próbáltad leügyeskedni magadról a cipőt, ami szintén nem úszta meg szárazon. Egyszerűen tökéletesen néztél ki, még így is.

Amint ezt kigondoltam, elszorult a torkom, és éreztem, hogy patakokban kezd folyni a könnyem. Hisz nem vagy az enyém.

Te természetesen pont ezt a pillanatot választottad, hogy felnézz, egyenesen rám. Megrémültem. Olyan gyorsan fordultam vissza előre, hogy majdnem leestem a szófáról.

– Szia, hyung – préseltem ki magamból ezt a két szót. Nehezemre esett megszólalni előtted, főleg úgy, hogy hangom elcsuklását is megakadályozzam.

– Szia, V. – Még csak a nevemen sem szólítasz. – Baj van? – éreztem meg egy kezet vállaimon, mire összerezzentem. – Miért sírsz? – Aggodalmat véltem felfedezni a hangodban. Ez szokatlan. Nagyon, nagyon szokatlan.

– Semmi bajom. Nem sírok, csak belement valami a szemembe – töröltem le könnyeimet a lehető legátlátszóbb kifogást hallatva, ami létezett a világon. Eddig hidegen hagyott Téged, mi van velem. Miért most érdekellek?

– Nekem nem úgy tűnik. – Felsóhajtottál. Szinte láttam magam előtt, ahogy szép lassan elnyílnak az ajkaid, és éreztem, ahogy cirógat a leheleted. Nyelnem kellett a gondolatra. – Ha nem akarod elmondani, ne tedd. – Azzal az étkezőbe indultál a többiekhez. Ahogy elengedtél, vállaim fázni kezdtek. Utálom, hogy így reagálok Rád.

Hogy ez ne tudjon még egyszer előfordulni, felkeltem a kanapéról, és esetlenül a szobámba siettem. Szegény Herceget majdnem el is tapostam.

Amint az ágyamhoz értem, bebújtam a takaróm alá, s párnámat magamhoz ölelve haraptam a puha anyagba, hogy néma zokogásba kezdhessek. Miért pont utánad vágyódom? Miért nem inkább bármelyik lánybanda egy tagjához? Még azt is egyszerűbb lenne megoldani.

Teljesen elvesztettem az időérzékemet, arra eszméltem fel, hogy valaki befeküdt mellém és hátulról átölelt. Az a kellemes, biztonságot sugárzó illat… Jungkook. Elapadt könnycseppjeim lassan kezdtek folyni arcomon a megkönnyebbülés csodálatos érzésétől. Elengedtem párnámat, majd megfordultam karjaiban, hogy szemtől szemben tudjam őt megölelni. Arcomat nyakába temettem, és mélyen belélegeztem tusfürdőjének illatát.

Szóval Jiminék is hamarosan végezni fognak.

Jungkooknak hála aznap nyugodtan tudtam aludni, mindenféle valószínűtlen álom nélkül.

„Amikor elkezd világosodni odakint, felébredek

A fáradt kezeimmel hátrafésülöm párszor a hajamat

A jegyzettömbömben ott a dal, amit múlt éjjel nem tudtam befejezni

Ma be fogom fejezni, csak előbb még lehunyom a szemem és kiengedek egy sóhajt”

Reggel, mikor felébredtem, már nem volt senki a szobában rajtam kívül. Ez furcsa volt, hisz négyünk közül Hoseok és Jimin szokott a legtovább aludni.

Percekig csak az ágyamon tengődtem, zsongó fejjel, míg végül rá nem vettem magam, hogy kicsoszogjak a konyhába valami innivalóért. A hűtőben kutakodtam, amiben találtam egy kis gyümölcslevet, viszont mikor becsuktam, észrevettem az ajtaján egy almazöld cetlit, rajta Jin gyönyörű kézírásával.

„TaeTae!

Hirtelen fontos elintéznivalónk akadt az ügynökségnél, csak délután fogunk hazaérni. Reggeli és tea a tűzhelyen, pihend ki magad!

Jin, Namjoon, Hoseok, Jimin hyungok és Jungkook =^.^=”

Halvány mosoly kúszott arcomra a kis levélnek köszönhetően, aztán furcsa érzésem támadt. Megszámoltam a papíron szereplő neveket. Öt, az enyémmel együtt hat. A Te neved hiányzott hetedikként, ez pedig csak egy dolgot jelenthetett: ketten maradtunk itthon.

A gondolatra gombóc nőtt a torkomban, és akárhogy nyeldestem, nem akart eltűnni.

A gyümölcslevet visszatettem a fridzsiderbe, és inkább töltöttem magamnak a még langyos kamillateából. Lehet, valaki megfázott a csapatból. Talán… pont Te, azért maradtál itthon.

– Jó reggelt. – Gondolatmenetemből enyhén rekedtes hangos szakított ki. Nem is hallottam, hogy kijöttél a szobádból.

– Jó reggelt – vettem rá magam a visszaköszönésre, véve egy száznyolcvan-fokos fordulatot tengelyem körül. Hiba volt.

Ott álltál velem szemben, körülbelül három méterre tőlem. A padlófűtésnek hála megengedhetted magadnak, hogy mezítláb mászkálj a házban. Alsónadrágodon kívül semmi nem takarta tested alsó részét, az pedig majdnem megmutatta kecses lábaid egészét. A hálóruha gyanánt felvett bővebb pólód félrecsúszott, így láthatóvá téve jobb válladat és kulcscsontod egy részét. Szőke hajad kócosan állt össze-vissza, de neked ez is jól állt.

Épp az arcodat tanulmányoztam, mikor köhögés tört rád.

– Megfáztál, hyung? – kérdeztem halkan, elég bizonytalanul. Alsó ajkamat leejtve is hagytam látványod hatására.

– Igen, egy kicsit. – Odajöttél hozzám, én pedig számhoz emeltem a bögrét, hogy eltakarjam az arcom, viszont épp, hogy az ajkaimhoz érintettem, Te kivetted a kezemből, magad felé fordítottad és belekortyoltál a teába. Teljesen lefagytam. Pontosan ott ért hozzá…

Ezt észrevéve megforgattad szemeidet, s megpaskoltad csodálkozó arcomat.

– Most miért nézel így rám? Hoseokkal is egy üvegből szoktatok inni – nyomtad kezembe a bögrét, kicsit mintha… sértett lettél volna. Nem is, féltékeny. De hát pont Te? Lehetetlen.

„Mégis mi lehetne a mentségem?

Próbálok kitalálni valamit…

Mindenesetre még nincs befejezve, szóval csak összedobok valamit”

Minél előbb véget akartam vetni ennek a helyzetnek. Kényelmetlen és sok volt nekem egyszerre. Sietősen a nappali felé vettem az irányt, de Te megakadályoztál a szavaiddal.

– V, nem megyünk ma el sétálni? Esik az eső – mondtad úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Bár, nálunk ez így volt, anno legalábbis.

Nem bírtam leállítani hevesen dobogó szívemet, amit ezzel a két rövid mondattal váltottál ki. Mi történt veled hirtelen? Tegnap is furcsa voltál.

– Beteg vagy, hyung. Pihenned kellene – nyögtem ki nagy nehezen, hosszabb szünettel a kérdés után. Fejemet lehajtottam, az Istenért sem akartam Rád nézni. Féltem, hogy akkor mégis belemennék a dologba.

– Ha nem jössz, egyedül megyek. – Olyan határozottan mondtad ki a szavakat, hogy kénytelen voltam Rád kapni tekintetem. Ha saját magadról van szó, nagyon felelőtlen tudsz lenni. Fogaimmal lecsaptam alsó ajkamra, míg rágódtam a dolgon, Te pedig követted szemeiddel tettemet. Nagyon zavarba jöttem, ahogy zavartalanul pásztáztad számat.

– Mikor indulunk? – tettem utalást beleegyezésemre.

– Amint összeszedtük magunkat, mehetünk is. – Az az arcodon tényleg egy mosoly volt? Utoljára akkor kaptam tőled ilyet, mikor bemutatkoztunk egymásnak debütálás előtt. Röhejes, nemde? Azóta sem tudtam mosolyt csalni a szád sarkába.

Válaszként egy enyhe bólintást kaptál, majd célomként inkább a szobámat tűztem ki. Téged ismerve amúgy sem mostanában fogsz végezni. A rumlis helyiségben helyet foglaltam a vetetlen ágyamon, hogy kibámulhassak az ablakon.

„A szemeimet az ablak felé fordítom, amin kívül minden olyan szürke

Szürke a város, az épületek, az utak és az eső is

Minden lelassult a világban”

Semmi változás a tegnaphoz képest. Ugyanaz a helyzet mindenhol, maximum annyi különbséggel, hogy a szokásosnál is jobban össze voltam zavarodva. Hisz elkezdtél törődni velem. És, hogy miért pont most? Nem tudom. Semmi nem lesz vagy volt a közelmúltban, ami megmagyarázná a viselkedésed.

Eddig erről álmodoztam: hogy észrevegyél, hogy feltűnjön, valami nincs rendben velem, hogy megkérdezd, mi a baj, most viszont… azt kívánom, bár ne lenne így. Sokkal egyszerűbb lenne megjátszanom magam. Neked is könnyebb lenne, egy emberrel kevesebb, akiért aggódnod kéne.

Miért nem lehet egyszerű az élet? Megszületünk, mindent megjegyzünk, ezzel le van a tanulásról a gond, felnövünk, megtaláljuk életünk párját, boldogan leéljük az életünket és békében meghalunk. Jól hangzik, igaz? Semmi probléma, csak a tömény tökéletesség.

De az túl unalmas lenne. Mit csinálnánk egész életünkben, ha nem várnának ránk megoldandó problémák? Mi nyújtana izgalmat? Akkor is szürkék lennének a hétköznapok, csak egyik sem tudna kiemelkedni a többi közül. Onnan csak lefelé van.

Ez a pár gondolat adott nekem erőt. Talán ma lesz egy kis kiemelkedés a Veled töltött séta által. Már csupán abban kellett reménykednem, hogy nincs lejjebb a számorma.

Hasam halk korgása szakított ki az én kis világomból, így miután felhörpintettem teámat, kimentem a konyhába, ahol Te békésen iszogattad a kávédat. A hűtőhöz léptem, de mikor kinyitottam, nem találtam benne semmi kedvemre valót. Vissza is csuktam. Ott álltam még fél percig, majd megismételtem a mozdulatsort. Ekkor viszont eszembe jutott, mit üzent Jin, ráadásul a hűtő ajtaján is ott fityegett a cetli, így mélységesen elszégyellve magam léptem a tűzhelyhez. És Te ezt az egészet végignézted.

Normál esetben még reménykedtem is volna abban, hogy idő közben elmentél, de a halk szürcsölő hang, ami az étkezőasztal irányából jött, nem erről tanúskodott.

„A dongsaengem, aki most ébredt fel, folyamatosan visszabeszél

Én meg csak ki-be csukogatom a hűtőszekrényt, ami nem tehet semmiről”

A reggelimet a pultnál álldogálva fogyasztottam el. Szóvá is tetted, miért nem ülök le, mire csak azt mondtam, egész idáig ültem. Ez még igaz is volt, mégsem mondhattam azt, hogy nem akarok túl közel kerülni Hozzád. Akkor még az átlagosnál is furcsábban viselkednék.

Amint végeztem, siettem is a szobába, legalább fel akartam öltözni, mivel kezdtem fázni abban a piros rövidnadrágban és túlméretezett fehér pólóban, amit pizsamaként használtam.

Magamra is vettem egy fekete csőfarmert, egy sötétkék, testhez simuló garbót és a kedvenc világosszürke pulóverem. Egyhangú és színtelen, igaz? Akárcsak én, jelen állapotomban.

Kiindultam a fürdőszobába a nappalin keresztül, ahova idő közben kiköltöztél. Igyekeztem nem Rád nézni, de szemem sarkából is láttam, hogy megbámultál. Ettől én persze rögtön zavarba jöttem, és gyorsabban szedtem a lábaimat.

Te tényleg beteg vagy.

A fürdőbe érve magamra csuktam az ajtót, és a tükör elé állva szemeztem saját magammal. Nem, nem azért, mert tetszett a látvány. Attól nagyon messze álltam, főleg úgy, hogy az utóbbi időben jelentősen megcsappant az önbizalmam.

Rettenetesen néztem ki. A hajam össze-vissza állt, a szemeim valamelyest be voltak dagadva, a bőröm sápadt, maga a mimikám pedig olyan volt, mint mikor Amerikában felkeltettek minket és mindenki ülve akart elaludni. Valamit kezdenem kellett magammal.

Egy jó hosszú arcmosással kezdtem, bekentem magam Jungkook egyik krémjével, viszonylag normálisan beállítottam a hajam, fogat mostam, végül kénytelen voltam valami smink félét az arcomra kenni. Aztán bevillant: esik az eső. Le fog mosódni. Gondterhelt sóhajjal ajkaimon távolítottam el a magamra kent kozmetikumokat, és beletörődve abba, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, elhagytam a helyiséget.

Meglepetésemre Te ott támaszkodtál az ajtó mellett, teljesen felöltözve.

Mennyi időt tölthettem el odabent?

– Na végre. Már azt hittem, belefojtottad magad a vécébe, vagy valami – rugaszkodtál el a faltól, majd átvetted a helyem a tükör előtt.

Talán tíz percet kellett várnom Rád, ez idő alatt írtam egy levelet a többieknek, hogy elmentünk, ha korábban visszaérnének, mint mi. A biztonság kedvéért Herceget is megetettem.

„Hirtelen eláraszt egy ismeretlen és üres érzés.

Azt hiszem, jobb lenne, ha kimennék levegőzni

Még esernyő sincs nálam.

Tisztán hallom, ahogy az esőcseppek a földre ütköznek.”

Gyorsan felkaptuk kabátjainkat és cipőinket, s már mehettünk is. Ernyő nélkül, természetesen. A megszokott kis parkba tartottunk, ahova mindig ilyenkor.

Senki nem volt ott rajtunk kívül, ez pedig egyáltalán nem volt meglepő. Ki is mászkálna ott esőben? Hát, egyértelműen mi.

Helyet foglaltunk az egyik padon, de előtte nagyjából letöröltem róla a vizet kabátom ujjával. Próbáltam a lehető legkevesebbet Rád nézni, inkább az esőcseppeket figyeltem. Meglepetésemre ez most nem is esett nagyon nehezemre. És már megint a Rain…

„Mosolygok, ez a világon a legjobb háttérzene

Mint egy őrült, elkezdek dudorászni

Vajon mennyi lehet az idő?”

A szövegednek megfelelően kezdtem el halkan dúdolni, ami úgy tűnt, Téged egyáltalán nem zavart.

– Ennyire tetszik? – Hangodra rögtön feléd kaptam tekintetem. Meglepett, hogy engem néztél, nagyon is.

– Ilyen hangulatom van, és csak eszembe jutott – vontam vállat. – De egyébként nagyon tetszik – tettem hozzá kabátom nyakába rejtve arcomat orromtól lefelé. Reméltem, hogy nem hallod meg, így viszont legalább elmondhattam magamról, hogy igenis válaszoltam a kérdésedre.

– Értem. Örülök neki – dőltél a pad támlájának. – Téged mire emlékeztet ez a dal? – Összesen nem beszéltünk még ennyit ilyen alkalmakkal, most meg…

– Hogy mire emlékeztet? – néztem magam elé, egyenesen egy pocsolya fodrozódó felületére. – Igazából… Rád emlékeztet. Mármint az ehhez hasonló alkalmakra – vágtam gyorsan ki magam, remélve, hogy nem kezdtél el gyanakodni.

– A dolog kölcsönös – sóhajtottál fel, és hallottam a hangodon, hogy elmosolyodtál. Nem akartam odanézni, mert tudtam, hogy furcsa reakciót váltanál ki belőlem.

Aztán eljutott agyamig, mit is mondtál. Erről a dalról… eszedbe jutok? Még, ha csak közvetetten is, de eszedbe jutok? Biztos álmodom.

– Továbbá – tetted hozzá percekkel később –, volt akkoriban valaki, akit egészen megkedveltem. Előtte sem volt bajom az illetővel, de akkor kifejezetten megszerettem. Viszont ő reménytelen eset volt – hagyta el keserű nevetés ajkaidat. – Ráadásul mostanra el is távolodott tőlem. Pedig nagyrészt ő ihlette a dalt, legalábbis, az általam írt részét. Illetve… az általa bennem keltett érzések.

Fájt. Fájt hallanom, hogy miközben próbáltam közel kerülni hozzád, Te másra gondoltál. Könnyek kezdték csípni szemeimet, de nem. Akkor nem engedhettem nekik. Hiába mondhattam búcsút a korábban szerzett valamennyi életkedvnek.

– Most is egy hasonlót írsz? – tereltem a témát eléggé látványosan, mégsem tetted szóvá.

– Csak körmölgetek valamit egy füzetbe. A fő célom viszont az, hogy újra közel kerüljek hozzá. – Erre nem szóltam semmit, és a beszélgetés is abbamaradt.

Hát mégis van lejjebb a számomra.

„Egy esős napon a sötét Szöulban

Még mindig képtelen vagyok elaludni, az alakom kezd elhalványodni

Az eső eláll, és látom a tükörképemet egy pocsolyában

Ma még nyomorultabbul nézek ki”