Pet - TaeKook (19/?)

Cím: Pet

Alkotó: Nana & Nóri 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; kiskutyus TaeTae; bromance; 

Összefoglalás: Jungkook egy aránylag fiatal felnőtt férfi, aki gazdag, viszont ilyen-olyan betegsége miatt nem nagyon dolgozhat irodákban, fizikai munkát végképp nem vállalhat, csak a saját otthonában. Az apjának segít be a munkában, könyvelésekkel és papírmunkákkal. 

Taehyung pedig egy huszon éves fiatal srác, akinek a szülei meghaltak. Egyik reggel pedig egy aukción ébred, ahol őt árulják...  

Hozzáfűzés:  Éééés itt a folytatás! :D 
Reméljük, hogy tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Én (Nana) írom Jungkookot!
Nóri írja Taehyungot! 

Jungkook

Felsóhajtva álltam a pultnál, miközben bevettem a gyógyszereimet, hogy valamelyest tompuljon a mellkasomban lévő szúró, fájdalma érzés, de nagyon úgy tűnt, hogy nem akar elmúlni. Gondoltam már arra is, hogy esetleg nem is a szívemmel van gond, úgy gondoltam, talán azért fáj így a mellkasom, mert mérhetetlen módon hiányzott Taehyung, emellett pedig szörnyen rosszul éreztem magam amiatt, hogy minden egyes nap kénytelen vagyok szétnyitni Jiminnek a lábaim, amit önmagában megalázónak éreztem, végképp azért, mert én úgy voltam vele, Taehyung az egyetlen, és utolsó, akit a fenekem közelébe engedtem. Ez nem így volt, sajnos. Kénytelen voltam hagyni a minden napos megaláztatást, egy idő után pedig kezdett felőrölni. Már a gyógyszereimet sem szedtem rendesen, csak hébe-hóba, de a pultnál állva is gondolkodtam azon, miszerint nem veszem be őket, hagyom az egészet a francba, végül is, Taehyung előtt nem is volt életem. Ő vitt egy kis színt az én szürke világomba, és mióta ő elment, elküldtem, minden borús lett, rosszabb, mint eleinte volt.

Miután letettem a poharat a pultra, a többi gyógyszerre néztem, majd összepréselve az ajkaimat, horkantottam egy hatalmasat, és ott hagyva őket, elindultam a nappaliba, hogy folytathassam tovább a rám kiszabott munkát. Forrónak, fojtónak éreztem a levegőt, szúrt, égett a mellkasom, mintha a légcsövemet akarták volna minden áron kitépni, de tudtam nagyon jól, hogy a pszichés megerőltetés is képes ilyesmi, valósághű érzéseket kiváltani az emberből, így próbáltam tisztázni a gondolataimat, emócióimat, több-kevesebb sikerrel.

Nem tehettem róla, majd megőrültem Taehyung nélkül, azt hittem, nem fogom túlélni a hiányát, és persze, talán az lenne a legegyszerűbb, ha megkeresném őt, ha utána mennék, ha felhajtanám, de mégis, mit mondanék neki? „Ne haragudj, hogy dobtalak, nem akartam, Jimin kényszerített, remélem nincs harag.” – Jól hangzik, mi?

Hosszú órák elteltével azonban már annyira elviselhetetlen volt minden, hogy nem bírtam ki: belépve a konyhába, a hűtőbe nyúltam. Jimin mindig hozott magának könnyebb, erősebb italt, s habár, tudtam nagyon jól, nem ihatnék, annyira mélyen el voltam már keseredve, hogy más megoldást nem is láttam. Csak azt akartam, hogy kimosson mindent az elmémből, nem akartam Taehyungra, az elbaszott életemre gondolni, szerettem volna csak egy kicsit olyan boldog lenni, mint mellette. Szerettem volna érezni abból a mámorból akár csak egy cseppet, ami mellette vett körbe.

A whisky-s pohárba töltöttem bele az alkoholt. Nem is néztem, mit iszom, nem is figyeltem, magasról tettem is rá. Legurítottam a torkomon, a szokatlan, maró, égető érzés hatására pedig megremegtem, ugyanis úgy szaladt végig a nyelőcsövemen, ahogy még soha semmi; túl erős volt. Nem akartam még mindig megnézni az üvegen lévő címkét, nem akartam megijedni esetleg, mennyire erős alkoholhoz nyúltam.

Ahogy teltek-múltak a percek, újabbat töltöttem a poharamba, majdnem tele, és azt is lehajtottam a torkomon, miközben összerándultak a rekeszizmaim, köhécselve párat. Nem voltam hozzászokva az ízhez, ehhez a szokatlan, erőteljes aromához, de utána kellemes forróság öntötte el a mellkasomat és a testemet is, ami tetszett. – Persze, gyógyszerre nem ildomos bevenni, tudtam, hogy nagyobb kárt okozhatok ezzel magamnak, de végül is, majdhogynem ez az első ilyen eset, nagyon szerencsétlen lennék, ha rosszul lennék.

Mivel nem volt elég ez a két pohár, újabbat ittam meg, mélyeket szusszantva utána, félig lehunyt szemekkel téve a poharamat a falapra, megtörölgetve ajkaimat.

Hosszú percekig csak álltam a konyhában, néztem magam elé, figyeltem a bontott üveget, és igen, mámort vártam, de nem az jött: düh, csalódottság lett úrrá rajtam. Forrt a vérem, pillanatok alatt, és egyetlen egy kérdéstől, amit magamhoz intéztem, egyetlen egytől felborult a lelkiállapotom. Nem éreztem azt a szomorkás, depressziós hangulatot már; a vörös köd ellepte az agyamat.

Mégis, miért nem kérdezte, mi ez hirtelen? Miért nem akarta tudni az igazságot? Miért nem volt képes faggatni? Mindig, kurvára mindig azt csinálta, most meg elfogadta, csak szimplán elfogadta, beletörődött abba, amit mondtam, nem is próbált esetleg a dolgok mögé nézni, vagy legalább egy kicsit elgondolkodni rajtuk. – Dühös voltam. A tetteimet pedig nem is tudtam visszafogni, bármennyire is akartam.

Újabb pohárral ittam meg a mérgező italból, ezután pedig megtöröltem alkarommal a számat, és kissé ziláltan, indultam meg az ajtóm felé, majd felkapva a zakómat, és a cipőmet, feltéptem az ajtómat.

Megkeresem.

Hogy mit fogok csinálni, valószínűleg halál részegen, ittasan, azt én sem tudom, ahogyan azt sem, hogyan fogom őt megtalálni, de megkeresem, kerül, amibe kerül.

Taehyung

Fáradtan nyitom ki a bejárati ajtómat, hogy végre vehessek egy forró fürdőt, és lefeküdhessek, ugyanis hosszú volt ez a nap. A hostess élet nem könnyű, bár nem panaszkodom, hiszen nagyon is jól fizet. Van egy mondhatni szép albérletem, tudok kajálni, meg tudom venni, amire csak szükségem van. Nincs rossz életem, egyáltalán.

Mély sóhajt eresztek meg, aztán bezárva az ajtót magam után, háttal neki dőlök, fejemet a kemény, hófehér falapnak döntve, hogy vörös tincseim hátra hullva, erős kontrasztot adjanak a látványomnak. Pilláimat lehunyva, veszek egy mély levegőt, hogy azt szinte azonnal kieresszem.

Tény, hogy van egy szép kis albérletem, viszont annyira egyedül vagyok, mint még soha. Utálom, hogy a múltkor összefutottam Jinnel, hiszen azóta teljesen meg vagyok kergülve. A munkában sem úgy teljesítek, mint eddig, hiszen minden gondolatomat Jungkook tette ki. Persze gondoltam rá, hogy megkeresem, hogy beszélek vele, de az ötletet mindig abban a percben elvetettem. Őszintén szólva, szeretnék visszatérni ahhoz az életemhez, amit Jungkookkal élek, de tudom, ha visszamennék, ugyan úgy elküldene, sőt. Lehet, hogy Jiminnel jobban is érzi magát, mint velem érezte. Sebaj, el kell felejtenem, hiszen ha mindig rajta agyalok, sosem jutok majd előrébb. Szemeimet kinyitva, besétálok a konyhába, hogy elvegyem az egyik mirelit kajámat, hogy azt megmelegítsem és persze megegyem. Lehetséges, hogy most minden rohadt nehéz, de ha megint túljutok rajta, ismét minden tökéletes lesz.

A mikró halk csilingelésére feleszmélek, azzal odasétálok és kivéve az ételt, leülök, hogy ehessek, viszont... a csengő türelmetlen hangja ebben teljes mértékben megakadályoz. Fújtatva teszem le pálcikámat, majd sietek az ajtóhoz, aminek a túlsó oldalán lévő valaki, ügyesen ráfeküdt a csengő gombjára.

– Jövök már, basszus! – morgom, majd kirántom az ajtót, hogy az illetőt leteremtsem az illetlen megnyilvánulása miatt, de ahogy meglátom, hogy ki az, a szó is bennem akad. Hatalmas szemekkel nézek farkasszemet Jungkook összeszűkített szemeivel, amikben annyi és annyi érzelem megül. Sem gondolkodni, sem megszólalni nincs erőm, amit a másik azonnal kihasznál, majd már csak azt érzem, ahogy az ajkaimra mar a sajátjával, ezzel végleg elvágva minden lehetőségemet a,beszédtől. Azonban, mihelyst megérzem az alkohol erős ízét a számban, szinte biztos vagyok benne, hogy ivott. De miért? Neki nem is lehetne!

Nehezen ugyan, de amint elszakadok az ajkaitól, vállaira fogva tartom őt.

– Mi a faszt keresel itt? És hogy találtál meg?! Ami pedig egy szintén nagyon jó kérdés: Mi a faszért ittál? Tudtommal szívbeteg vagy! – sziszegem, picit megrázogatva. Tény, hogy hihetetlenül jól esett a csókja, de nem felejtem el azt, amit akkor tett.

Tény, lehet, hogy most elmeséli, ha már megtalált, de őszintén szólva... nem vagyok rá kíváncsi.

El van baszva minden.

Jungkook

Minden egyes bárt végig jártam. Lassacskán már el is felejtettem, miért is indultam útnak, csak… jártam-keltem, mint egy idióta, nem is törődve azzal, mi vagyok és hol vagyok. Soha életemben nem ittam még ennyit – hogyan is ihattam volna –, szóval mérhetetlenül meg is rázott a helyzet, de annyira nem tudott érdekelni, annyira nem foglalkoztatott, csak mentem a fejem után, oda, ahová a szívem is vezetett, még akkor is, ha eredeti célom teljesen elhalványodott.

Mindent végig néztem, mindenhová bementem, eleinte kérdezősködtem a másik felől, remélve, hogy még a városban van, de sehol, senki nem tudta, merre lehet, az ital viszont egyre inkább ment. Ha bementem valahová, már csak egy kupicával is kikértem, és meglepődötten vettem észre, hogy habár, nagyon részeg voltam, egész jól szituáltan néztem ki. Erre akkor nyílt rálátásom, mikor az egyik bár mosdójába mentem, és a tükörbe nézve csak annyit vettem észre, hogy a nyakkendőm laza volt, az ingem első két gombja kigombolt, és talán kicsit zilált a hajam, mellette pedig, a ködös tekintet, de ezeken kívül nem látszott rajtam az alkohol kártékony hatása.

Talán a hetedik bárba térhettem be, mikor kikérve egy italt – kevertet –, meghallottam két, körül-belül harmincas nőt beszélgetni. Mindketten szilikonozottak voltak, erősen sminkeltek, miniszoknyában ültek, halkan kuncogva. Első rálátásra nagyon unszimpatikusak voltak, még fintorogtam is feléjük egyet, mert félreértés ne essék, én szeretem a szép dolgokat, és ezek a nők is szépek lettek volna, de az a tömérdek szilikon, az az erősen sminkelt arc, és kinézet, egyenesen hányingert keltő volt. Beszélgetésük mégis maradásra késztetett, ugyanis egy férfiról volt szó, aki hostessként dolgozott, és pluszért szívesen bevállalt aktusokat is egyes nőkkel – férfiakkal ritkábban. Azonnal füleltem a poharam felől nézve őket, de mikor meghallottam a fiú nevét, majdnem kiköptem az italomat. Egyszerre fogott el a düh és a csalódottság, és nem leplezve mérgemet, a nők felé fordultam, erőszakosan próbálva kideríteni, merre is találhatom azt a fiút, akiről beszéltek. Jó ideig le akartak pattintani, hogy nem fogják megmondani, mit képzelek magamról, de hát… a pénz mindenre megoldás; lefizettem őket, nem is akármennyivel, ennek hatására pedig már szívesen daloltak, merre is találhatom azt a férfit, aki valószínűleg az a Taehyung, akit én annyira nagyon szeretek. Legalábbis, reménykedtem benne. Biztosan sok Taehyung lehet, nem biztos, hogy megtalálom, de… mélyen reméltem.

Taxit hívtam, és való igaz, rendesen felkavarta a gyomromat a kocsi zötykölődése, de minden erőmmel azon voltam, hogy ne dobjam ki a taccsot, és meglepetten vettem tudomásul, hogy ez sikerült, egészen addig, amíg oda nem értünk – persze, utána is jött bőven az inger, de sikerült elfojtanom. Miután fizettem a taxisnak, rögtön megszólaltattam a kapucsengőt – fogalmam sincs, ki nyitotta ki nekem, kihez beszéltem, de lényegtelen is, a fontos az volt, hogy bejutottam, elég illuminatív állapotomban.

Onnantól pedig nem volt megállás; úgy rohantam a lépcsőkön, mint akinek a szemét vették ki, és persze, sokszor éreztem a nyomó, szúró érzést a mellkasomban, néha, mintha be is görcsölt volna, de annyira nem tudott érdekelni. Pihegve, lihegve álltam meg pár pillanatra, aztán szaladtam tovább, ahogy az erőmből kifért, egészen addig, míg el nem értem azt a lakást, ahová szándékoztam jönni. A csengetés után megszólaló, türelmetlen hang után már tudtam, jó helyen járhatok, de amikor ki is nyílt az ajtó, végleg bebizonyosodott: tényleg ő az. Pár minutum erejéig elfogott a düh, vajon mennyi nővel, férfival feküdhetett össze, akár egy rossz kurva, de nem tudott most ez foglalkoztatni. Azonnal az ajkaira martam, nekilökve a falnak, erőszakosan, akaratosan, egészen addig, míg el nem tolt magától, idegesen, frusztráltan, és fel nem tette kérdéseit:

– És ha ittam, akkor mi van? – horkantottam fel, mire végig nézett rajtam. – Egyszerűen találtalak meg, elindultam otthonról körül-belül tíz órakor, és végig jártam mindent bárat, minden helyet, minden zúgot a városban, amit csak találtam, és meghallottam két nőt beszélgetni rólad. Lefizettem őket, és elmondták, merre talállak – szuszogtam, a szemeibe nézve, mire eltátotta az ajkait.

– Hogy volt ehhez pofád, mondd csak?! Kidobsz, megalázol, aztán eljössz és letámadsz? Mit képzelsz te magadról?! Azt hiszed, hogy azért, mert pénzed van, bármit megtehetsz velem, vagy akárki mással?! Ugyan olyan vagy, mint a tapló, féreg apád, tudod?! – kiabálta, mire hirtelen összevontam a szemöldökeimet, elhúzódva tőle egy pillanatra. Nem mondom, szíven ütött, amit mondott, de talán, az alkoholmámornak a hatására nem jutott el a tudatomig annyira, amennyire talán kellett volna.

– Ja. Végül is, ő megöletni akart, én meg menteni a valagad. Ja, tökre ugyan az vagyok, tényleg. Két tojás.

– Nem érdekel, mit akarsz mondani kifogásnak, leszarom, miért dobtál, menj el és… – Nem vártam meg, hogy végig mondhassa; azonnal ajkaira kaptam, két arcára tapasztva a tenyereimet, lehunyt szemekkel, testemet teljesen az övének préselve. Tudtam, jogos a felháborodása, józanul eszembe sem jutott volna eljönni hozzá, véletlenül sem, de… talán jobb, hogy megtettem. Hiányzott a csókja, az illata…

– Ez a vörös haj – váltam el tőle pihegve, a szemeibe nézve – iszonyatosan szexi. Nem csodálom, hogy el vannak tőled ájulva a nők, főleg… ezzel a hajjal – súgtam, sokkal higgadtabban, a hajába simítva ujjaimmal, a vörös tincseket csavargatva ujjaimmal. – Nem mondok semmit kifogásnak, bármit mondanék, ismerlek már, nem érdekelne téged.

– Akkor minek jöttél el?! Ha?! Minek? – sziszegte, miközben taszított rajtam egy hatalmasat, a szemközti falnak lökve, mire felszisszentem, amint a hátam találkozott a kemény fallal. Hosszas ideig csak a falnak dőlve néztem dühös, egyben csalódott arcát, majd pár perc múlva megszólaltam, mélyen a szemeibe nézve.

– Mert szeretlek. Mert hülye voltam, hogy azt hittem, nem tudnálak megvédeni Jimintől. Rettegtem, hogy legközelebb nem tudok majd eléd állni. Féltem, hogy egyszer, ha nem figyelek, véged lesz. Aggódtam, hogy soha többé nem láthatlak majd, csak egy temetőben. Megőrjített a tudat, hogy kevés vagyok ahhoz, hogy az életed a kezemben lehessen – lépdeltem felé folyamatosan, miközben kilazítottam az ingemet, eldobva azt a lakásának egyik pontjára, határozottan lépkedve felé, úgy, ahogy talán még soha. – Tartottam attól, hogy elveszítelek – értem el hozzá, két kezemet szorosan a feje mellett támasztva meg, elvágva minden menekülési vonalát.

– Akkor minek jöttél ide?! Nincs kedvem több billoghoz, nincs kedvem a fájdalmakhoz, amit okoztál nekem, menj el innen, és hagyj engem békén! – ordított a képembe, mire egy pillanatra összeszorítottam a szemeimet, majd amint abba hagyta az üvöltést, újra néztem, kissé oldalra döntve a fejemet.

– Nem hagylak. Ha nem kellek, ne kelljek, de amíg élek, amíg a szívem bírja, Taehyung, addig fogok utánad rohanni, addig foglak szeretni, és még azután is, ezt vésd az eszedbe. Sok a macera? Megértem, akkor elmegyek, nem könyörgök, mert én már elmondtam, hogy szeretlek, többet nem tehetek, de az biztos, hogy amíg élek, még az a rövid idő, ameddig még élhetek, érted fog dobogni a szívem – súgtam, miközben az arcához hajoltam, de nem csókoltam meg, csak magamba szippantottam hajának kellemes illatát, lehunyva a szemeimet, majd egy mély sóhajt hallatva elrugaszkodtam, ellökve magam a faltól, hogy kiléphessek a lakásának ajtaján.

Taehyung

Nagy szemekkel nézek utána, hiszen nem úgy tűnt, mint aki hazudott, sőt! De még is, bennem van még az az érzés, hogy mérhetetlenül csalódott vagyok s egyben dühös is, hiszen az akkor elmondottak, még mindig fájnak. Tény, hogy most hogy láthatom, hogy érezhetem annyi, de annyi szép élményt idéz fel bennem, mint még soha. Akkoriban, mérhetetlenül boldog voltam mellette, most pedig, minden szét van esve, Jungkookkal együtt, aki az inge nélkül készül hazasétálni részegen, szívbetegen, gyengén. Végül is, mindegy, hogy mit mondott akkor, most perpillanat nem cselekedhetek dühből, nem lenne szabad elengednem őt. Tekintetemmel ahogy folyamatosan kémlelem lassan távolodó alakját, megpillantom azt a lőtt sebet, amit akkor szerzett, amikor elém ugrott, hogy megvédjen. Halk sóhajt eresztek meg, majd megmozdulva, utána sétálok és karjára fogva, megállásra késztetem. Lehetséges, hogy sosem gondoltam át azt, amire Jin is megpróbált rávezetni, hogy minden kimondott sértő szó, minden tett az én javamat szolgálta, csak a sok fájdalom, a magány nem hagyott normálisan gondolkodni.

Mikor kérdő pillantással néz rám, egy halk sóhajt eresztek meg ajkaimon. Olyan furcsa ismét érintenem őt, olyan más most minden.

– Nehogy azt mondd nekem, hogy így akarsz útnak indulni... részeg disznó – mormogom, ahogy azonnal behúzom a lakásomba és bezárva a bejárati ajtót, beljebb invitálom.

– Hogyhogy behívsz? – kérdezi halkan, miközben felveszem az ingét és a kezébe adom, hogy vegye fel.

– Nem vagyok szívtelen. Részeg vagy és beteg is. A kettő együtt erős kombináció, nem gondolod? Meg amúgy is, hogy jutott eszedbe az, hogy leidd magad? – szidom meg, hiszen aggódom érte, nem is kicsit, meg persze... ha tényleg igaz az, amit mondott Jiminről, meg a többiről, akkor talán…

– Mi ez a nagy szidás? – kuncogja el magát, miközben ismét a falhoz szorít, s az arcomhoz hajol. Olyan furcsa, mert régebben, ha én csináltam ezt vele, akkor hogy tudott hőbörögni. Az emléken halványan elmosolyodom, majd tekintetem végig futtatom mellkasán. Még mindig olyan gyönyörű, mint volt, sőt ez az alkoholtól mámoros tekintet, a piros orcája, mind-mind akkorát dob a lényén, amitől még most is majd' megveszek.

Lehet, hogy adnom kéne kettőnknek még egy, esélyt, hogy megpróbáljuk, hogy minden jó legyen. Ha megtalálom Jimint, biztos vagyok benne, hogy laposra verem. Látszik Jungkookon, hogy nincs jól, hogy lelkileg meg van terhelve, látszik a kissé beesett arcán és a kicsit karcsúbb testén. Bizonyára nem eszik sokat.

– Megszidlak, mert bolond voltál. Ittál, holott neked tilos! – morgom, miközben kibújok a teste és a fal szorítása közül. Higgye csak azt, hogy mérges vagyok még. 

Viszont, amikor azt mondta, hogy szeret, az annyira hihetetlenül hangzott, hiszen a másik szájából ilyesmi sosem hangzott volna el józanul, sőt, lehet, hogy sosem jött volna ide józanul, hiszen jól ismerem már.

– Egyszer felrúghatom a szabályokat, nem? – sétál utánam, majd az ingét ledobja az ebédlőasztalomra. Bosszúsan sóhajtok egyet, aztán levéve a ruhadarabot, összehajtva, beviszem az ágyamra.

– Nem. Te bizony nem rúghatod fel. Csoda, hogy még nem lettél rosszul, meg amúgy is, a gyógyszereid? – kérdezem, besétálva hozzá, hogy készítsek valami ehetőt, mirelitet, vagy salátát.

– Otthon – dünnyögi, mint egy sértett kisfiú, nekem pedig a haragom a plafonig ér már.

– Hogy lehetsz ilyen felelőtlen?! Baszd meg, Jungkook! – mutatok rá, majd a hűtőhöz lépve, kiveszem a zöldségeket, hogy salátát készítsek neki. – Nem hiszem el... hány éves vagy? – kérdezem, szinte már villogó tekintettel. – Úgy viselkedsz, mint egy gyerek, holott felnőtt ember vagy! Felelősséget kell vállalnod a tetteidért! Abban is biztos lehetsz, hogy ezért nem is fogok rád jó szemmel nézni, te részeg disznó! – morgom, hogy valamennyire magára vegye. – Meg amúgy is, ha szeretni akarsz, akkor ne rövid ideig szeress. Tegyél érte, hogy hosszú legyen ez az idő – lágyul meg picit a hangom, ahogy ránézek, miközben felvágom a salátát. – Ne legyél felelőtlen... azt hittem, hogy több eszed van ennél – sóhajtok fel, ránézve a másik döbbent arcára, amit csak egy mosollyal ajándékozok meg.