Kék könnyek óceánja - VHope (1/?)

Cím: Kék könnyek óceánja

Alkotó: Nana & Amaya.ka

Besorolás: +16
Párosítás: Kim Taehyung (V) x Jung Hoseok (J-Hope) - VHope - BTS

Műfaj: AU, fantasy, romantikus, dráma

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal; slash, bromance
Összefoglalás: "Már minden helyen kerestelek, ahol nem vagy, csak azt a helyet nem találom, ahol vagy. Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok. De hol vagyok én? Azt kívánom, bár itt lennél, hogy megmondd. Esetleg, ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél?" 

Hozzáfűzés: HEY! :D
A sok befejezés mellett akkor kiteszem az újabb történetet, ne csak végtörténet legyen. :D
Az Unbalanced Heart mellett elkezdtünk még egy ficit Amaya.kával, méghozzá egy VHopeot! :D 
nem lövök le semmi poént. :3 
Én személy szerint imádom/imádtam írni ezt a történetet, és remélem, ezzel kedves írótársam is így van/volt. :D 
Arra figyelmeztetek mindenkit, ez elég "nyálas" sztori. :P Gyors, romantikus szerelemre készüljetek, és nagyonsoknyálra és romantikára, és még több romantikára, és még annál is több cukormázra. Csöpögni fog a monitorotok - nem az első fejezetnél, majd utána.
Egy darabig.
Jó olvasást mindenkinek, és reméljük, tetszeni fog nektek az első fejezet! ❤❤❤❤❤

Amaya.ka írja Hoseokot!
Nana (én) Taehyungot! - milymeglepő

Hoseok

Szemet gyönyörködtetőbbet sem lehetne festeni. Pontosan ezt gondoltam, miközben festőállványomra helyeztem azt a bizonyos vásznat, mi örökre megváltoztatta eddigi életem. Kora reggel volt, az aluszékony nap éppen, hogy láttatta első sugarait, melyek makulátlanul megragyogtatták az elém táruló békés, és zavartalan óceánt. Eszményi. Hűvös volt, így dideregve húztam összébb magamon a vajszínű, kötött kardigánom, leheletemmel finoman megmelengetve tenyereim. Minden nyári nap egyformának bizonyult, ez a reggel mégis valamiben különbözött, mint a többi. Lassan egy hete, hogy itt tartózkodtam, mégsem láttam még ilyen lenyűgözőnek a tájat, mint ezekben a percekben. Az utazásom célja a festészet volt. Bár csupán a huszonegyedik életévemet tapostam, mégis életcélomnak tekintettem, hogy megtaláljam a legfestőibb, és ragyogóbb pontot a világon, melyet vásznamra vihetek. Helyre pontosan itt álltam tegnap, tegnapelőtt, és azelőtt is, mégis valami hiányzott. Figyeltem a vásznat, szemügyre vettem minden részletét, az mégsem kelt életre előttem, nem történt semmi. Hamis volt és megjátszott. Nem tűnt valódinak. Valami nélkülözhetetlen dolog, mi ecsetem vonzotta, még sem talált rá.

Teltek a percek, múltak az órák, mely’ azt eredményezte, hogy a felettem szunnyadó halvány rózsaszín égbolt lassan fénytelenné és éjszínűvé vált. Újra. Feladtam volna, mikor az utolsó fénynyaláb is lassan tovatűnt, de akár egy égi jelenés, úgy bukkant fel egy igéző szikra, egy apró csillanás, mi pontosan a hullámok közt kelt életre, velük együtt mozgott.

Kimerültem dörzsöltem meg szemeim, miszerint biztosan képzelődök, elvégre csaknem hajnal óta itt állok, lábaim mégis maguktól vittek előre, hogy pontosan a szikla veszedelmes peremén nyújtózzak még közelebb. Nem gondolkoztam, nem voltam vele tisztában, mit művelek, mintha valamiféle mágia kerített volna hatalmába, mely’ a bűvkörébe vont, hogy végleg magával ragadjon. A hullámok csitíthatatlanul ostromolták egymást, mintha csak versenyeznének, és egymással kelnének vad harcba. Bámulatos, nem tudtam elszakítani pillantásom, és ekkor megláttam. Megláttam Őt.

Őt?

Valaki lenne a vízben? Segítségre szorul? Nem, az lehetetlen…

Az apró alak folyamatosan a sötét vízfodrok ölelésébe bújt, mintha csak megrettent volna. Észrevett? Minden kérdésemre egyetlen pillanat alatt kaptam választ, mely’ olyan gyorsan jött el, mégis tán évekig tartott… A szempár, mi enyéimhez kapcsolódott, örökre megpecsételt.

Kékséges kék volt, akár a víz, s a horizonton elterülő égbolt, mégis átlátszó, mint a legtisztább üveg. Akár a kagyló fényes gyöngyszemei, úgy villództak a kietlen sötétségben. Nem volt megtévesztő, sem mesterkélt. Őszinte volt, és valódi. El akartam érni őt, segíteni akartam rajta, elvégre biztosan a partot keresi, de hiába, a haragos óceán felett még neki sincs hatalma.

Felelőtlenül tettem egy meggondolatlan lépést, teljesen elfelejtve, hogy jóformán egy szakadék szélén tartózkodom, s hiába dőltem az ellenkező irányba egész testemmel, hogy megakadályozzam az elkerülhetetlent, mind hiábavalónak bizonyult. Zuhantam. Ésszerűtlen helyzetbe keveredtem, és hogy pontosan mi volt az? Nem a zuhanás ténye aggasztott, sokkal inkább, hogy elvesztettem azt az igéző szempárt mely’ egy szempillantás alatt bűvöletbe ejtett. Talán ő már az óceán mélységes mélyében van, hova hamarosan én is kerülök. Így hát behunytam szemeim, majd egy utolsó átütő levegőt véve, hagytam, hogy a zimankós óceán magába szippantson. Nem éreztem félelmet, pedig jól tudtam, itt véget érhet minden, sokkal inkább a fájdalom, mi megállás nélkül döfködte és ostromolta testem. Menthetetlen helyzet volt, hiába kapálództam, valami láthatatlan erő a mélység felé taszigált, és ez ellen semmit nem tudtam tenni.

Rettegnem kellene? Nem.

Nyugalmat éreztem és kiegyensúlyozottságot. A testemet az utolsó levegőbuborékok is cserben hagyták, melyek szélsebesen haladtak a felszín felé, hiába tudták, ők is meghalnak. Szemhéjaim lassan lecsukódtak, homályosan terült el körülöttem minden, melyet még észlelni véltem. Ekkor láttam meg őt. Újra. Hirtelen még a nap is leragyogott, és ő olyan volt, akár egy vakító fényt árasztó mesébe illő jelenés. Vörös, szinte már narancssárgában pompázó hajzuhataga lágyan, kecsesen hullámzott, így vonva körbe gyönyörű arcát. Tudtam, ha szemeibe pillantok, az mindenkorra elnyel engem, így hát valami furcsa és megmagyarázhatatlan oknál fogva tekintettem lejjebb, napbarnított bőrén, s amit akkor láttam, azon végérvényesen elképedtem. Képtelenség, létezhetetlen… Uszony? Minden olyan hosszadalmasnak bizonyult, mégis egy szempillantás alatt történt, hiába tűnt egy örökkévalóságnak.

Átmenet nélkül kaptam a gyöngyházfényű íriszekre tekintetem, miközben az utolsó földön töltött szavam próbáltam erőtlenül formázni, melyeket érdeklődve figyelt a másik. Egy röpke pillanatra mintha elmosolyodott volna az ismeretlen, majd mielőtt végleg behunytam szemeim, megéreztem érintését. Az ajkaimon. Bársonyosan és gyöngéden simult enyéimre. Minden tovaszállt.

Vakság karolt át minden irányból, bármerre is próbáltam tekinteni. A kezeimet nyújtottam, de nem éreztem, hogy hozzám tartoznának, mintha csak párából, és ködfátyolból állna testem. Hangokat formáztam, de a nesztelenség elnyelte azokat, csupán az üresség, mi visszhangzott a térben, hol előreláthatatlanul tartózkodtam. Hát vége, tényleg mindennek vége van.

Gondolatban már az utolsó imám mormoltam, mikor előzmény nélkül egy hatalmas, és terjedelmes ütés érte arcom jobb féltekét. Sajgott, bevallom, nem volt kellemes. Ezután a balt, majd megint a jobbot, és ez így váltakozott, míg nem apró neszelések, hangok is társultak a láthatatlan, és kiszámíthatatlan fájdalom forráshoz. Még soha nem hallottam, nem csengett otthonosan számomra. Mély orgánumú moraj volt mely’ megcsapta fülem, mégis tapintatos, és óvatos.

De akkor miért pofozgat?!

Újra fel akartam szólalni, hogy hagyja abba, fejezze be azonnal, de az utolsó csapás, mit most pontosan és tökéletesen a homlokomra mért, intenzíven és átütően hatott testemre, legalábbis azt bizonyítja, miszerint hatására rögvest kipattantak szemeim. Ekkor éreztem meg a mérhetetlen hasogatást, mi pontosan a mellkasom középpontjára terjedt ki, s azon nyomban kapta el testem a végeláthatatlan köhögőroham, mitől úgy éreztem majd megfulladok, vagy talán meg is fulladtam.

– Jól vagy? – szegezte nekem kérdését az idegen csiripelő hangján, s mihelyst meghallottam annak dallamát, tudtam, hogy ő az. Az a bosszantó, és dühítő kis semmirekellő, ki az arcom folyamatosan püfölésével volt elfoglalva. Hunyorítva kémleltem a számomra nevenincs fiút, fejem jobbra-balra ingatva, szemügyre véve minden egyes vonását, mi azért sem volt nehéz vagy bajos, mivel szemtelenül, sőt szemérmetlenül hajolt látószögembe, úgy, hogy orrunk már épp, hogy össze-összeért.

Virító, narancs kósza tincsei homlokom csiklandozták, s amikor szembogaraiba pillantottam, még soha nem láttam azokhoz foghatót. Áttetszőek voltak. Akár a mellettünk szunnyadó vízzel is egybeolvadhatnának, mégsem mondhatnám, hogy színtelen. Mintha váltakoznának, kavarognának benne a színek, örvényként váltották fel egymást. A most az égalján fekvő napkorong szivárványrengeteget varázsolt a talányos íriszekbe, mely’ akár az óceán mélyén fekvő korallzátony, úgy fénylett vissza rám. Tündérszép. Várjunk csak! Nap? Nappal lenne? De hiszen…. egyetlen szemvillanás alatt ugrott be minden, mi az este folyamán történt velem, mintha újra lejátszódnának előttem a homályba veszett képkockák.

– Hé! – Sebtében martam napbarnított, csupasz vállaira, miközben sikeresen félig-meddig ülőhelyzetbe tornáztam magam. – Mi történt? Hogy lehet nappal?

– Miről beszélsz? – helyezi vékony kezeit enyéimre, majd azokat óvatosan, kicsit félve fejti le magáról. Csak nem fél az érintésemtől? – Én csak rád találtam… itt feküdtél eszméletlenül. Mit tehettem volna? – Hangja őszintének tűnik, nem remeg, nem ing meg, valami még sincs vele rendben, valamit eltitkol előlem.

Az a szempár… Miért tűnik olyan ismerősnek? Lehunyom szemeim, és látom, tisztán látom őt. Miközben néztem és figyeltem, elkomorodtam. Lehetetlen, melyet újra felfedezni véltem, és tudtam, azt a pillanatot időben kaptam el. Nem lehet ábránd, sem képzelgés, valóságnak kell lennie, de hogyan, ha minden, mit láttam, létezhetetlen? Valami hiányzik, valami fontos részlet elveszett valahol a sötétségben, az óceán árnyas mélyén ragadt.

– Te vagy… – suttogom magam elé, majd pimaszul álla alá fogok, hogy úgy tekintsek mélyen a most halovány narancs színben villódzó szempárba. – A vízben… Te voltál.

Taehyung

Apám mindig azt mondta, soha ne menjek a felszínre, és soha ne találkozzak emberrel, vagy ahhoz hasonló lénnyel – én mindig is szabály ellenes voltam, minden egyes minutumban megszegtem őket, ahol lehetett, s soha nem érdekelt az óvva intése, vagy a szavak, mikkel engem illetett. Nem tudott érdekelni, egyszerűen egyik fülemen be, a másikon ki, s nem mondanám, hogy annyira foglalkoztatott volna a két lábúak élete, csak túl fárasztó volt ezer és egy szabályt a fejemben tartani, én inkább fittyet hánytam rájuk, nem törődve egyikkel sem. Talán ezért is voltak a barátaim nagyrészt bajkeverők, nem épp közülünk valóak: a legtöbben varázslók, gonosz boszorkányok leszármazottai lehettek, akiktől szint úgy eltiltott apám, én viszont csak kacagva rántottam magam bajból bajba. Tudtam én is, valahol mélyen, nem kellene ezt tennem, ugyanis én voltam az óceán hercege, én voltam az, ki majd egykor tőle veszi át a hatalmat, s uralkodik, ameddig csak víz partot ér, de úgy voltam vele, az még sokára, nagyon, nagyon sokára lesz, így kiélvezhetem az életemet, a fiatalságomat, amit ő korlátozni akart. Ezt nem hagyhattam; csínytevésekben első voltam, sosem jelentem meg a rendezvényeken, amiket fontosnak talált, s még a huszadik születésnapi ünnepségemen sem voltam ott, és még az sem hatott meg, hogy szobafogságot kaptam, rögtön, aznap éjszaka.

Néha már megunta velem a viaskodást, mégis próbált fegyelmezni, úgy, ahogy – nem ment neki, természetesen. Nem hallgattam rá, szinte soha; szüntelenül bosszúságot okoztam egyetlen nagy rangú felmenőmnek, kinek az egész világ köszönhette életét – mindig mentem a fejem után, nem törődve semmivel; a saját fejem után nyargaltam, mint aznap éjszaka, amikor az ember kibökött az egyik sziklán ácsorogva.

Miért is voltam ott?

Pusztán a vihart szerettem volna megnézni, mi kavargott a fejünk felett, s én imádtam a villámokat, az esőcseppeket figyelni, mik játékosan verdesték az óceán tükrös felszínét, már-már hangos nevetésbe burkolózva. A dörgő ég, a villanások a varázslatos éjszakában pedig a csodával értek fel – imádtam a viharokat, így azt szerettem volna szemlélgetni, mikoris ez az ember meglátott. Óvatlan voltam.

Megbabonázottan nézett, mintha szellemet látott volna, s szerettem volna lebukni a víz mélyére, örökre elfedve előtte valómat, de valamiért, valami ismeretlen oknál kifolyólag ez nem ment. Csak néztem rá, hatalmas szemekkel – soha nem láttam még embert közelről, mert én is tartottam tőlük, nem voltam annyira nagyon bátor. Egy cápa előtt előbb állnék meg, mint egy kétlábúval szemben, de akkor mérhetetlen vágyat éreztem az iránt, hogy a közelébe merészkedjek. Mint valami ismeretlen erő, úgy vonzott magához, s mikor ő a szikla peremén állt, akkor kapcsoltam; ha tovább folytatódik ez, biztosan elnyeli őt a víz, ha pedig megmenteném, kialakulna köztünk valami láthatatlan kapocs, ettől pedig tartottam. A víz alá buktam, nem törődve többé vele; ekkor történt a csobbanás, ami ugyan tompa volt, de épp elég ahhoz, hogy hallójáratomba szökjön. Nem tudtam tovább állni, tudtam, a férfi esett a vízbe, és mivel hatalmas hullámok csaptak össze annak felszínén, azzal is tisztában voltam, ha nem sietek a segítségére, megfulladna.

Hezitáltam; féltem, hiszen sellő nem segíthet emberen, különben egy láthatatlan fonál köti össze a két félt, de ha nem megyek oda hozzá, meghalna, s lehet, rossz, maliciózus, fiatal sellő voltam, azonban senki halálát nem akartam. Döntöttem: odaúsztam hozzá, és mosolyogva figyeltem, ahogy beszélni próbált; itt hagyhatnám, de akkor meghalna, és nekem attól nem lenne jobb, így mielőtt még belefulladt volna az óceánba, ajkaimat az övére tapasztva karoltam át, hogy így juttassak levegőt szájába – eközben vittem ki őt a felszínre, a felettünk összecsapó hullámok közé, mik mellett szinte szárnyaltam, akár az égen a madarak.

Hajnalodott már, mire kiértünk, a sodrás messze vitt minket, amellett már bőven éjszaka volt az esetkor, de mikor sikerült partot érnem, felsóhajtottam, a fülem mögé tűrve egyik vörösen izzó tincsemet, fejcsóválva.

– Hülyék ezek az emberek. Ezektől fosni; nem is értem magam. Tök kölyök képe van – morogtam szarkasztikusan, és mellette, félig ülő helyzetben fogtam meg a nyakamban lévő kagylót, hogy emberré válhassak.

Mielőtt még észhez térítettem volna, a szokásos kis helyemre siettem, ahol ruhákat rejtettem el – pontosabban, egy nadrágot, mert ugyan, az emberke közé nem mertem járni, de sűrűn jöttem ki a partra, mint ember, és néztem a messzi-messzi óceánt, és annak gyönyörűségét, hiszen sokallta szebb a partról nézve a Naplementét, mint az óceánból kibukva.

Néha szabad. Néha megengedett – azaz, csak annak, aki szabályt szeg.

Ezután ébresztettem fel őt, s sajnos az emlékei tisztán éltek rólam – emlékezett rám, minek hatására legszívesebben leütöttem volna az ostoba, kölyök képű fejét. Nem akartja ő tudni, ki, mi vagyok valójában, mert úgyis csak bajba keveredne, amellett meg… mondjuk… simán elmehettem volna, nem is értem, miért maradtam itt, egy ilyen szerencsétlen kis nyamvadék mellett, aki két lábon jár, és simán belefulladt volna egy ártalmatlan óceánba.

Gyengék az emberek. Nagyon gyengék.

– Te mégis miről beszélsz? – nevettem el magam, oldalra döntve a fejemet. – Erre jártam, itt lakom a közelben, és épp a reggeli sétámat zavartad meg – mondtam, megemelve a szemöldökeimet. Ő összevonta azokat, szkeptikusan mérve végig engem, kissé oldalra döntve a fejét.

Nocsak, tán mégsem olyan ostoba ez az ember. Talán.

– De én tisztán emlékszem a szemeidre!

– Azt kétlem, mert én még csak most találtam rád. Ember, nagyon beverhetted a fejed – kuncogtam, megkocogtatva a buksiját –, bár, lehet, annak ütés sem kellett – vigyorogtam, vállat vonva egy kissé.

– Ne szemtelenkedj, te görcs, mert…

– Mert? Mit teszel? Valószínűleg nem tudsz úszni, bedoblak a vízbe, és neked annyi, szóval jobb, ha nem kekeckedsz – vigyorogtam, kacsintva felé egyet.

Szórakoztató, vicces ez az ember, azt meg kell hagyni, és egészen szép, helyes arca is volt – igazából, sosem láttam még ennyire közelről egyikőjüket sem, így furcsa volt ez a helyzet akkor is, ha kicsit ugyan féltem.

Az ember az ember…