Wreath from lover (3/?) - VMin

Cím: Wreath from lover

Alkotó: Nana 

Hossz: 
Párosítás: Kim Taehyung (V) x Park Jimin - VMin /BTS

Besorolás: +12

Műfaj: AU, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal
Összefoglalás: 
"– ... nem mindenki szeretheti a virágokat.

– Aki nem szereti őket, azzal baj van, mert… mindig van legalább egy, ami megfog valakit. Akár egy kaktusz, kövirózsa, egy mezei pipacs is lehet, és aki egyiket sem tudja értékelni, az az ember üres, az az ember… érzések nélküli váz." 

Hozzáfűzés: Itt is lenne a folytatás. :D
Remélem, tetszeni fog nektek ez a rész. :) 
Bár, úgy érzem, nem lesz ez a ficim valami népszerű, de nem baj. :D Szeretem írni, szeretem a mocskos Jimint. x)

Jó olvasást! ❤❤

Ha eddig nem érezte volna Pokolnak az életét, most határozottan az volt, s talán még annál is rosszabb – az ében hajú fiú úgy távozott az üzletből, mintha soha nem is járt volna ott, Taehyung pedig a pultban kapaszkodva támasztotta meg vékonyka testét, halkan sóhajtozva, pihegve, ugyanis a félelem, a megaláztatás és a düh a csontjáig hatolt. Nem tudta megérteni, mi vezérelte kortársát ahhoz, hogy ilyesmikhez folyamodjon – nem is gondolta, hogy ilyesmi létezik a valóságban, hiszen könyvekben, vadregényekben és filmekben olvasott már hasonlóról, de azt nem gondolta, mindez meg is történhet, méghozzá vele.

Lesütötte hosszú szempilláit, s gombóccal a torkában indult egyenesen az ajtóhoz, rohamos tempóban érve el a merev lapot, hogy a kulcsot immáron elforgathassa benne – nem akarta, hogy bárki belépjen a boltba. Most már nem szívesen fogadott volna egy vendéget sem, még egy konkrét vásárlót sem – szíve őrült tempóban vert, már-már attól félt, fáradhatatlan ketyeréje előbb-utóbb felmondja a szolgálatot.

Értetlenül állt a dolgok előtt.

Miért ő? Miért pont ő? Hiszen nem volt benne semmi, ami bárki megfoghatna, még az egyetlen szerelme szívét sem képes megdobbantani, akkor más mégis mit láthat benne? Ha Jungkook semmit, akkor másnak sem számíthat, hiszen… Jungkook maga a csoda. – Fejét halványan megcsóválta, remegő ujjait homlokára tapasztva, hatalmasakat nyelve, hátha a torkában pszichésen képződő, zavaró tényezőt el tudja onnan tüntetni, de felesleges próbálkozás lett volna. Ott maradt a helyén, hogy az ő életét keseríthesse meg – egy icipicit sem mozdult, már-már akkorává nőve ki magát, ami akadályozta a szőkét oxigénje útjában.

Forgott vele a világ; gyomra bukfencezett, liftezett, hiszen olyasmibe egyezett bele, ami nem volt helyes, s hiába a szeretteinek való megvédésében, hiába motiválta az, miszerint Jungkooknak ne essen baja, s karrierje se dőljön dugába, úgy érezte, akkor sem volt ez helyes. Nem mellesleg, Jungkookot sem kellett félteni, hiszen ismerte Park Jimint, elég jól ahhoz, hogy harcba szálljon vele, de a szőke erről nem sokat sejtett – természetes volt, hogy beleegyezett a dolgokba.

Ha azt teszi, amit Park akar, akkor Jungkooknak nem lesz baja, és folytathatja az egyetemet úgy, ahogyan azt akarja. Ugyan, arról lövése sem volt, az idősebb mégis hogyan tehetné tönkre barátja el sem kezdődő karrierjét, de erre inkább nem is akart gondolni – jobb, ha nem feledkezik bele a részletekbe.

Újabb sóhajt hallatott, majd elszakadva a pulttól, óvatosan indult a hátsó rész felé, hogy levehesse köpenyét, s fel akaszthassa azt az egyetlen szekrényhez, mi az övé volt – utána nagyokat nyelve vette le benti cipőjét, átvéve a bakancsát, majd öltötte fel magára kabátját, s sálját, hogy indulásra készen állhasson.

Ujjai még mindig halványan remegtek az őt ért megrázkódtatástól – hiába, nem volt mindennapi esemény ez. Nem volt megszokott az idegenek fenyegetése, így normális, természetes, mennyire megijedt, s maga alá került.

Olyasmibe egyezett bele, amibe nem lett volna szabad – eladta magát egy idegen embernek, s hiába nemes cél érdekében, akkor is forrongott a vére, hiszen tudta, egy férfinak úgy Isten igazából nincs szüzessége, de az első alkalmát nem egy szociopatával akarta megélni, hanem valakivel, akit teljes szívéből szeret, s aki ezt viszonozza is. Természetesen, mindig arról álmodott, egyszer az talán Jungkook lesz, s igazából most fogalmazódott meg benne, jobb, ha ezeket a csalfa álmokat végleg elhagyja; a valóság cudar, rideg keze mocskosul pofon csapta őt, ébresztette fel illúzionált álmából, ordítva, üvöltve: ébredjen fel! A kemény életbe nem fér bele a képzelgés, s jobb lenne, ha ezt végérvényesen tudatosítaná is magában – Jimin el fogja venni azt, amit akar, az övé lesz az, amire vágyik, mert mivel sem lehetne könnyebben elérni akaratunkat, ha piszkos fegyverekkel játszunk.

Taehyung összepréselt ajkakkal kapcsolta le a villanyt, majd nyitotta ki az ajtót, hogy annak küszöbét átlépve, be is zárhassa azt, lassan indulva a kórház felé, ahová eredetileg is sietett – tudta, gondolatait nem az előbb őt ért atrocitások köré kellene fonnia, hanem édesanyja miatt aggodalmaskodnia, de egyszerűen képtelenségnek tűnt átlépni a közelmúlt eseményein. Fojtogatta őt a negatív érzet, pocsékul, ramatyul volt, és nem akart belenyugodni, nem akarta elfogadni azt, ami majd rá fog várni. Lehetetlennek tűnt, s mégis annyira reális volt… – Beleegyezett, viselnie kell a következmények súlyát akkor is, ha az mérhetetlenül nagy kín lesz. Nem tudná elképzelni magát Park Jimin alatt/felett/mögött, akárhol, mert a férfi olyan volt, akár a kopár sivatag, miből egy virág sem nyílik ki; érzelmektől mentes.

Kavargó szívét nem tudta megnyugtatni; még a friss levegő sem segített rajta, nem tudta kiszellőztetni fejét, miben összekuszálódtak a gondolatok, csomókká alakulva, hogy azokat véletlenül se lehessen kibogozni. – Összefolyt előtte minden, már olyan állapotba sodorva magát, hogy legszívesebben elejtené minden áron előbuggyanó könnyeit, de elfojtotta őket, igyekezett erőt venni magán, emelt fővel viselni azt, amit talán a saját fejére hozott. Lehet, ha időben bezárja azt az ajtót, Park nem ment volna be hozzá, s eszébe sem jutott volna vele kikezdeni – ugyan, nem az ő hibája volt az, hogy így alakul, talán meg lehetett volna előzni az atrocitást, affért, amibe keveredett. Talán, ha időben cselekszik, s nem próbál maximalista lenni a munkáját illetően, ez az egész meg sem történt volna – nem, nem magára akarta róni a felelősséget, hiszen lehet, ha így tett volna, sem alakulhatott volna másképpen. Talán Park máskor térne be hozzá, fényes nappal, mikor még bőven nyitva áll a kis üzlet, és akkor is hasonlóképp cselekedne; lehet, már előre kitervelte, csak épp akkor, abban a szent pillanatban érkezett a szikra.

Lehet, ezt nem is tudná megmásítani, soha.

Nem érezte jól magát, s titkon remélte, édesanyja kezelő orvosa nem rosszat akar közölni, ugyanis ebben a lelkiállapotban bármikor képes lenne magát elsírni, hát ha még valami nem tetszőlegessel áll elő az orvos. Szíve a torkában dobogott, amikor a kórház előtt állt, s meglátta édesapja autóját a parkolóban – úgy érezte, elfogja a szédülés, s gondolkodott azon, jobb, ha inkább be sem megy, de végül erőt vett magán, és pár szekundumnyi időre összeszorítva szemeit, beljebb lépett, egészen a két szárnyú ajtó mögé.

Automatikusan kikerülte a recepciót, nem is foglalkozva az ott ülő hölgyikével, aki nagy szemekkel figyelte őt, kérdő tekintettel: hová megy? – Nem érdekelte, céltudatosan sétált a kihelyezett emeletre, a kórterem felé, ahol édesanyja pihent, álmodva igazak álmát; kicsit talán irigyelte őt. Neki nem kellett foglalkoznia a jelen eseményeivel, nem kellett törődnie a megélhetéssel, a problémákkal, a gondokkal, amikkel ő és édesapja nap mint nap megküzd. Ő csak aludt… pihent.

Abban a pillanatban azt kívánta, bár ő is mélyen alhatna, valahol, hogy így elkerülhessen minden olyan szörnyűséget, amivel szembe kellett néznie, s amit most is meg kellene látnia, amikkel meg kellene küzdenie, továbbra is.

Nem liftezett. Túl sokat várt volna rá, így mély szusszantással indult a lépcsők irányába, hogy azokon felfelé haladva közelíthesse meg célpontját – lomha, lusta léptekkel haladt édesanyjához, s annak kezelőorvosához. Mihelyst a folyosón ácsorgott, nagyokat nyeldesve indult meg a szoba felé, ahová mennie kellett az orvos szerint.

Az ajtó előtt állva kifújta tüdejében lévő meggyalázott levegőjét, s lenyomta a kilincset.

– Elkéstél. – A rideg férfi hang szinte ketté hasította Taehyung tudatát; sosem volt vele kedves édesapja, de tudta, nem azért, mert nem szereti, ő csupán ilyen természet. Szigorú, rideg, hideg – édesanyja mégis, mindennél jobban szerette őt, hiszen a komor, hűvös külső egy meleg, érző szívet takart, mit nem sűrűn mutatott meg a nagy világnak.

Taehyung akaratán kívül mégis félt, tartott tőle – volt ennek oka.

– Ne haragudj – mondta halkan, esetlen mosollyal, miközben letette a táskáját az ajtó mellett, hogy az apja mellett lévő székhez igyekezhessen, kigombolva hosszú, textil kabátját, legalább annyira ne melegedjen rá a puha, meleg anyag.

Az orvos elnézően, mégis keserűen mosolygott a fiatal fiúra – előre sajnálta. Addig nem közölt semmit a beteg férjének, míg meg nem érkezett a gyermeke is; csak csendben ültek egymással szemben, várva a késő Taehyungot.

Így volt helyes.

A fiatal fiú reszketeg sóhajt hallatva foglalt helyet szülője melletti széken, kíváncsian vizslatva az orvost, aki lehunyta pár szekundumra szempilláit, belekezdve mondandójába:

– Őszinte leszek önökkel – rosszul kezdődött –, a hölgy állapota egyáltalán nem javult, egy aprócska jel sem mutatott arra, hogy egyedül képes lenne lélegezni, vagy életben tartania magát. Károsodott az agya, nem képes azokat a funkciókat ellátni, amiket lehetne, s tudom, első alkalommal miért döntöttek a gépek mellett; volt csekély esély, ami amellett szólt, talán felébredhet, de nem hiszem, hogy valaha is ez megtörténhet. Ha mégis, nem fogja tudni ellátni magát, súlyos problémákkal küzdene, így… azt hiszem, el kellene gondolkodniuk azon, érdemes-e ezt így folytatni.

Taehyung szédülni kezdett; mintha a lelke elhagyta volna a testét, mintha nem is az ő tulajdonában állt volna, úgy bámult maga elé, elnyitva egymástól az ajkait – megremegtek az ajkai, hiszen tudta, tisztában volt vele, valahol mélyen, szívének egyik eldugott szegletében, hogy ez a nap elkövetkezik majd, de remélte, nem így lesz.

Az álmok mindig olyan gyorsan hullanak darabjaira.

– Összegezve: nem sok lehetősége van az életben maradáshoz? – kérdezte a mellette ülő férfi, mire az orvos halványan biccentett egyet.

– Így van. Nem sok esélyt látunk rá.

– Akkor – sóhajtott egyet a férfi, lehunyt szemekkel – jobb lenne, ha… – Taehyung fejében azonnal megszólaltak a vészjelzők, s félve, rettegve pillantott édesapjára, zaklatottan; nem hagyhatja, nem engedheti, hogy csak így véget érjen minden.

Nem, ez nem lehet.

– Mi? – csattant fel hirtelen az eddig síri csendben ülő fiatal, reménykedve nézve édesapjának hűvös íriszeibe, mik nem árulkodtak kézzelfogható emóciókról. – Te csak így elengednéd anyát? Hagynád, hogy meghaljon, küzdelem nélkül? – kérdezte hektikusan, megemelve a hangját, nem törődve a tisztelettel, mit tanúsítania kellett volna a férfival szemben; természetesen, apjának egyáltalán nem tetszett sem a hangsúly, sem a szavak, de elnéző akart lenni, amennyire azt csak megtehette.

– Hallottad az orvost, Taehyung. Édesanyád nem küzd; annyira beteg, hogy ereje sincs hozzá. Hagynád, hogy tovább szenvedjen? Milyen lenne így neki az élet? Gépeken öregedne meg? Nem kecsegtető, ezt neked is be kell látnod – sóhajtotta kissé türelmetlenül, hiszen fiában egyáltalán nem látta a realitást; ő mindig álomvilágban élt, mindig azt hitte, az élet szép, könnyed, akár egy szál rózsa, de ideje lenne felnőnie, s ez a legjobb alkalom hozzá.

– Te komolyan így elengednéd? Szereted te egyáltalán? – vágta hozzá a kíméletlen szavakat, fröcsögve, remegő tagokkal.

A férfi tekintete elsötétedett.

– Épp azért engedném el, mert szeretem – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Fejezd be a hisztériát, Taehyung. Ideje lenne, hogy felnőttként viselkedj. – Taehyung szája megremegett, szemeiben könnyek kezdek gyülekezni; nem akarta elhinni, hogy édesapja ilyen könnyen elfogadja ezt, nem akarta elhinni, hogy ilyen egyszerűen elengedné szíve választottját… úgy, hogy nem is hagyja igazán küzdeni.

Úgy érezte, elárulták. Elárulta az egész világ.

– Én ebbe nem egyezek bele! – kiabált szétszórtan, elengedve forró könnyeit.

– Nem kell a beleegyezésed, Taehyung.

Egy világ dőlt össze benne.

– Gyűlöllek… gyűlöllek téged – súgta maga elé, megtörten, megrökönyödve, nem is gondolva bele, milyen kemény, súlyos szavakat vágott egyetlen szülője fejéhez, ki úgy érezte, tőrt döftek a szívébe.

– Hazamegyünk – állt fel az idős férfi, Taehyungra sandítva, elkapva annak kezét, hogy magával vihesse a zaklatott fiatalt.

– Nem megyek veled sehová – sziszegte, kitéve karját az ujjak szorításából, majd zaklatottan indult az ajtó felé, hogy felkaphassa táskáját és kabátját, ott hagyva mindent, mindenkit, aki ennyire nem bízott az édesanyja erejében. Mert ő hitt benne. Hitt, minden pillanatban, hogy egyszer felnyitja a szemeit, s rámosolyog, megsimítva arcát, suttogva, most már minden rendben lesz.

Ez az álomkép pillanatok alatt romba dőlt. Összetörték.

– Elnézést kérek a viselkedéséért.

– Semmi baj, higgye el, ez ilyenkor természetes; egy gyereknek nehéz feldolgoznia a szülő halálát.

Taehyung szíve összerándult, s még az ajtóból visszanézett a két férfira, vádlón, remegő porcikákkal, majd indulatosan csukta be maga után az ajtót, hogy a lépcsőkhöz rohanhasson, eleresztve forró könnyeit, mik végig szemeinek sarkaiban foglaltak helyet.

Egyetlen nap alatt zuhant össze eddig tökéletesnek hitt élete; tudta, apja már eldöntötte, amit, s neki ebbe nincs beleszólása. Tudta, ha egy hét múlva megpróbálna bemenni anyjához, annak hűlt helyét látná, s ezt nem akarta elfogadni. Nem akarta elfogadni azt, hogy ez a legjobb döntés – a nő csak szenvedett, s szenvedne még hosszú, hosszú évekig.

Zaklatottan kerítette elő telefonját, s Jungkook nevét kikeresve, azonnal hívni kezdte; már majdnem feladta a reményt, hogy barátja felveszi a készüléket, mikor meghallotta kellemesen csengő hangját.

– Igen?

– Jungkook… Jungkook, kérlek, érj rám – sutyorogta még mindig könnyeivel küszködve, remegő lábakkal sétálva a kórház udvarán, görcsösen tartva füle mellett a telefont.

– TaeTae, most tényleg nem érek rá – mondta halkan a fiatalabb –, itt van nálam Jisoo, nem küldhetem el; ez volt az első randink, nálam alszik, és… – Taehyung megállt lépteiben, majd lesütötte tekintetét; szíve szilánkosra tört. – Holnap megbeszéljük, rendben?

Nem is tudta, hogy Jungkook randizik valakivel. Fogalma sem volt róla, hogy… Jungkooknak van valakije – minden szétzuhant körülötte.

– Taehyung. Rendben?

Maga elé bámult, hagyva, hogy könnyei rohamos tempóban csorogjanak le az arcán, üveges tekintettel bámulva a cipője alatt elterülő betont.

– Taehyung?

Talán most tört össze annak a reménye is, hogy egyszer valaha is az övé lehet Jungkook; addig, amíg nem volt mellette senki, még bizakodni lehetett. Most már nem érdemes.

Túl sok volt ez egy napra. Túl sok.

– Holnap nem érek rá – sutyorogta színtelen hangján, hiszen emlékezett rá: holnap el kell mennie Jiminnel egy kávézóba.

– Mi? Nem érsz rá? – Jungkook hangja bizonytalanul csengett. – De hát te mindig ráérsz. Miért nem érsz rá? – Kicsit számonkérő volt a hangja, Taehyung pedig majdnem keserű nevetésben tört ki, amit készségesen elfojtott, majd megrázta a fejét.

– Ne haragudj, hogy zavartalak. Majd mesélj, milyen volt – sóhajtotta, s mielőtt a fiatalabb bármit is reagálhatott volna, elemelte fülétől a készüléket, remegő ujjaival nyomva ki azt, hogy utána a zsebébe csúsztathassa, egy helyben állva, egy lépést sem téve előre.

Minden szétzilálódott körülötte.