Wolf - YoonSeok (6/?)

Cím: Wolf

Alkotó: Nana & Nóri

Hossz: ?

Besorolás: +16

Műfaj: Fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd! A szereplők jelleme nem egyezik a valósággal! Később bromance, Yaoi

Összefoglalás: Yoongi egy eléggé antiszociális (utálja az embereket, csak és kizárólag az állatokkal hajlandó foglalkozni) állatorvos, aki Alaszkába utazik részben pihenés gyanánt, részben pedig azért, hogy megfigyelhesse az ottani élőhelyeket, ugyanis állatorvos létére jobban érdekli az állatvilág, mint kellene. Egyik sétája alkalmával, miközben hazaindult, meglátott a hóban egy hófehér, hatalmas, gyönyörű alaszkai farkast, és mivel képtelen ott hagyni, elviszi ideiglenes lakrészébe, hogy elláthassa a sérüléseit, azonban nem gondolta volna, hogy a farkas (Hoseok) nem csak vad, és ellentmondást nem tűrő, régi alfa hím, hanem még alakváltó is... 

Hozzáfűzés: Meghoztuk a folytatást ebből is! :3 
Reméljük, tetszeni fog nektek. <3
Jó olvasást! <3

Nóri írja Hoseokot!

Nana (én) írja Yoongit!

Hoseok

Egyre dühösebb és dühösebb leszek, ahogy egyre inkább ellent mond nekem. Sérült, vagy nem, de esküszöm, hogy még én is megruházom, nem csak a többi farkas. Azonban, mikor kimondja, hogy én nem parancsolhatok neki, és hogy oda megy egyedül, ahova csak akar, ez teljesen elveszi az eszem.

Nem! Nem fogom elengedni, az már biztos!

– Felejtsd el! – sziszegem, közel az arcához.

– Nem! Te felejtsd el, hogy parancsolgatsz nekem! Nem teheted meg, világos?! – emeli meg hangját, nekem torkomból azonnal egy hangos morgás szakad fel, ugyan olyan, amilyet farkasként is kiadnék magamból.

– Vegyél vissza ember! – sziszegem, teljesen elkomorodott arccal, szemeimből pedig bizonyára érezheti a mérhetetlen hidegséget, amitől láthatóan megremeg. – Még mindig egy alfával beszélsz, aki nem mellékesen feletted áll – adom tudtára, de az ő haragja is egyre csak nő, amit a tudtomra is ad.

– Leszarom, hogy alfa vagy-e vagy sem! Én ember vagyok, te pedig egy farkas! Rám nem vonatkozhatnak a te szabályaid! Te az én házamban vagy, az én területemen, így veheted úgy, hogy itt nem te vagy az úr! – kiabál, amitől újabb morgást hallatok, majd megemelve a kezem, hirtelen beleütök a feje mögött lévő kanapé háttámlájába, aminek reccsenő, majd szakadó hangja lesz. Karmaimat mélyen a szövetbe vájtam, amit ha nem kontrolláltam volna, biztos, hogy a fiú fejébe eresztettem volna. Hatalmas szemekkel néz rám, főleg, ahogy elhúzom a kezem és karmaim között megpillantja a kárpitdarabokat.

– Míg te vagy itt a gyengébb, nem így lesz! Ha egyszer is a földre tudsz majd kényszeríteni, elismerem, hogy lehetsz alfa. De míg csak szavakkal dobálózol, eszedbe ne jusson ellentmondani nekem! – sziszegem, ahogy felállok mellőle. – Nem mehetsz egyedül sehova. Nem szabadulsz meg tőlem, ezt pedig vésd az eszedbe. Ha nem teszed, majd én igen. Ne kényszeríts rá, hogy bántsalak, hiszen ez a legmegfelelőbb, hogy megtanuld – morgom, azzal elhúzódok tőle és amint újra farkasként nézek rá, egy hangos morgással, majd vicsorgással hagyom ott a kanapén és a kandalló elé fekszem, a puha szőnyegre, ami felér egy nagyon puha ággyal is.

Ha nem vesz vissza magából, biztos vagyok benne, hogy nagyon megruházom, azt pedig nem fogja megköszöni. Aggódom érte, segítek rajta és ez a hála? Jó, tény, hogy ő is segített rajtam, amiért rettenetesen hálás vagyok, de ő még mindig egy törékeny ember. Legyen erős, vagy bármi, egy farkashoz képest nem lenne sehol, tekintve, hogy milyen izomzattal rendelkeznek. Nekem elég lenne rá ugranom, miközben a nyakát harapom, így azonnal a földre vinném, majd megölném. Az emberek gyengék. És amiért gyengék, erősnek hiszik magukat, pedig nem kéne. Olyan ez, mintha egy nyúl akarna keménykedni, hogy milyen erős, így az elbújás helyett azt választaná, hogy szembeszáll velem. Persze, hogy azonnal felfalnám. Yoongi, ugyan ez. Ő olyan, mint egy fehér nyuszi, aki erősnek akar tűnni, közben olyan gyenge, mint a harmat. Igen, ez a baj az emberekkel. Idióták, akárcsak Yoongi.

Yoongi

Bevallom, kicsit tényleg megijedtem, mikor öklét a mellettem lévő bőrbe ütötte, majd karmaival fel is hasította azt. Nem mondom, elég rémisztő látvány volt, főleg a jég-kék íriszeinek villogásával, és az erős, hegyes fogaival, amiket folyamatosan kivillantott nekem, de a határozottság akkor sem tűnt el a tekintetemből.

Lehet, hogy engedékeny vagyok vele szemben, megengedem, hogy velem aludjon, hogy eloltsa a cigimet, megengedem, hogy a lakáson belül vonyékoljon, elég kedves és aranyos is vagyok vele, de ez nem azt jelenti, hogy teljes mértékben maga alá rendelhet, és ennek most kell véget vetnem! Addig, amíg nem érzi magát nagyon nyeregben. Elhiszem, hogy ő alfának gondolja magát, s bizonyos szinten az is, de nem egy ember felett! Rám nem érvényesek a szabályok, amiket farkasként köt, egy embernek nincs szüksége ilyesmikre, nekem aztán meg főleg. Hálás voltam, amiért megvédett, amiért megmentett engem, de mindennek van egy bizonyos határa és az, hogy korlátozni akar, igencsak felcseszi az agyamat.

Felsóhajtva bújtam jobban a takaróm alá, közben pedig oldalra nézve figyeltem, ahogy Hoseok a kandalló előtt ült, végig engem nézve, egy pillanatra sem hunyva le a szemeit. Felsóhajtottam újra, és bevackoltam magam a puha anyag alá.

– Ne értsd félre, tényleg hálás vagyok, amiért megmentettél, és köszönöm azt is, hogy elláttál, de én egy ember vagyok, világ életemben egyedül voltam, szerettem is egyedül lenni. Nem, nem zavar a társaságod, szeretem az állatokat, így téged is szeretlek, de az nem tetszik, hogy az uralmad alá akarsz vonni egy olyan embert, aki mindig magáról gondoskodott – szuszogtam, mire hallottam a bőszített morgását, ami rögtön arra késztetett, hogy ránézzek. – Ne morogj! Békességben megleszünk úgy is, hogy nincs alfa! – Újabb morgás. – Akkor kapd be! – morogtam én is, elfordulva tőle, minden fájdalmamnak ellent mondva bújtam a kanapé háttámlájához, lehunyva a szemhéjaimat.

Akkor sem fog nekem parancsolni.

Éles fejfájásra ébredtem. Szinte ketté hasadt a fejem, aminek következtében felnyöszörögtem, majd fázósan húztam jobban magamra a pokrócot, miközben megfordultam, szemben a kandallóval és Hoseokkal fekve. Iszonyatosan pocsékul éreztem magam, mintha víz alatt lettem volna, ráadásul borzasztóan fáztam, és Hoseok is aludt.

Tudtam, hogy lázam van, nem is akármilyen, de mivel a farkasom aludt a kandalló előtt, kénytelem voltam magam megkeresni a lázcsillapítót, hiszen, ha így maradok, könnyen kaphatok lázgörcsöt is, amibe nem szeretnék belehalni. Apró szusszantások mellett kászálódtam ki a kanapéról, és kótyagosan, kissé remegve indultam meg a fürdőszobába, ahol a kellékeimet tároltam. Elég lassan haladtam, de mikor odaértem, felszusszantottam, majd előkaptam egy lázmérőt, hogy tudjam, mekkora a gond. Folyamatosan támaszkodtam az egyik szekrénynél, nehogy hanyatt boruljak, s mikor csipogott a lázmérő és megláttam a majdnem negyven fokot a kijelzőjén, elfintorodtam.

Megcsóváltam a fejemet, és kivéve a dobozomból egy ampullát, azonnal a hideg kőre ültem, majd előkészítettem az injekciót is. Nem akartam magam megszúrni, de mihamarabb le kellett vinnem a lázam, a hidegfürdő pedig lehet, nem lenne a legalkalmasabb ennyi sebbel a testemen.

– Te mit csinálsz itt? – kérdezte Hoseok a hátam mögött, mire felsóhajtottam, odébb téve a már üres injekciót.

– Lázas vagyok. Kellett az a szar – szuszogtam, az orrnyergemet masszírozva.

– Lázas? – Azonnal a vállaimra tette ujjait, majd rögtön el is húzta őket onnan. – Te forró vagy!

– Lázas vagyok – néztem fel rá, apró mosollyal, miközben nagy nehezen feltápászkodtam a földről. Hihetetlen, mennyi fájdalmat képes kibírni az ember, ha muszáj neki. El nem tudtam volna képzelni, hogy ennyi harapással és sérüléssel lehet mozogni, márpedig... én tudtam.

Hoseok

Nem hiszem el, hogy nem volt képes szólni nekem. Olyan forró, hogy szinte süti a bőröm, ami számomra nem épp a legkellemesebb. Egy halk sóhajjal hajolok le hozzá, aztán felkapom a karjaimba, hogy bevigyem a szobájába.

– Legközelebb szólj, ha baj van! Hiába alszom, minden szarra felébredek – mondom komolyan, lefektetve az ágyába, jól betakarva, hogy ne fázzon, ugyanis reszket. Látszik, hogy nagyon beteg. Pár percre magára hagyom, ahogy a konyhába megyek ki, hogy hozzak neki vizet, mert olyan szárazak az ajkai, hogy teljesen kicserepesedtek.

– Hidd el, ez semmiség, nem kell ugrálnod – szólal meg, amint belépek a szobába.

– De szólj! Nagyon rosszul nézel ki – ejtek felé egy aggódó pillantást, végül átnyújtom neki, amit megköszönve elfogad és azonnal kiissza a pohár tartalmát.

– Túlélem, ez csak egy kis láz – szuszogja, elhelyezkedve a takaró alá, míg én is egy halk sóhajjal, ismét farkasként állok előtte, mígnem felugrok hozzá az ágyra és szorosan mellé fekszem, hogy a testemmel melegítsem a vacogó testét. – Köszönöm, hogy itt vagy – hallom hangját, majd megérzem tenyerét a fülemnél, amit megvakargat én pedig azonnal kezéhez nyomva fejemet élvezem ezt a kényeztető gesztust. Tényleg szeretem, ha ezt csinálja, annyira jó érzés. Halkan elneveti magát, végül csak a fejemet simogatja, ahogy a hasára hajtom azt, figyelve őt folyamatosan, hogy minden rendben van-e vele, de eddig szerencsére nincs komoly baja, mert elalszik.

Másnap reggel, hatalmas kupleráj honol a konyhában, a hangos tányér és edénycsörömpölésekről nem is beszélve, ami biztos, hogy felébreszti a másikat.

– Ezt nem hiszem el! – morgok magam elé, ahogy nézem az összetört tojást a padlón, ami gyakorlatilag az emberek számára már nem ehető. Így farkasként, nem hagyom kárba veszni, azonban egy normális étellel baromira nem vagyok készen.

– Te mi a jó Istent csinálsz? – jön hátam mögül a rekedtes hang, amire fejem felemelve, felnézek a másikra, végül átváltozom emberré, hogy tudjak neki válaszolni.

– Reggelit neked. Probléma? – érdeklődöm, tőle pedig egy lemondó sóhajt kapok.

– Hagyd a fenébe, nem vagyok éhes. Inkább takaríts össze, mert borzalmas, ami itt van – mormogja, megtámasztva magát az ajtófélfánál, miközben alig bírja magát megtartani. Fasznak jön ki!

– Megcsinálom, de te maradj fekve! Pihenned kell, különben sosem gyógyulsz meg! – mormogom, azonnal elé lépve és beterelgetve a szobájába. – Én majd vigyázok mindenre és persze, ha sikerül összehozni valami kaját, azt is beviszem neked. De a főzés nehezebb, mint gondoltam – vakarom meg tarkómat, azzal betakargatom a másikat, az üres pohárral pedig kiszaladok és hozok neki újat.

– Azért hagyd a főzést, nem neked való – szuszogja, miközben a vizébe iszik.

– Kuss! Megcsinálom és kész! Te feküdj és maradj nyugton, így jobb lesz mind a kettőnknek – dünnyögök, azzal kisétálva a konyhába, folytatom azt, amit elkezdtem, mígnem valami "kaját" összehozok. Nem tudom, hogy ebből mi lett, de olyan illata van, mint amilyet Yoongi is csinál, na meg álladra is normális. A íze viszont kérdéses, de majd a másik kipróbálja. Nem is habozva tovább, beviszem neki a kreálmányom, leülve az ágyra, kíváncsian figyelve őt. – Ha ettél, átkötözzük a sebeidet. Látni akarom, miket művelt veled az a szemét – sziszegem, ahogy eszembe jut, hogy tegnap annyi sebből vérzett, hogy csoda, most is életben van. Ha nem találom meg, biztos, hogy meghal. Joontól pedig tartok, hiszen keresni fog minket, nem is akárhogyan. Jobb lenne, ha eltűnnénk innen, ha rávehetném a másikat, hogy váltsunk házat, vagy bármit. Én követem, bárhová is megy.

Yoongi

Őszintén, mikor csörömpölésre ébredtem, azt hittem, valaki betört hozzánk, esetleg Hoseoknak baja esett – valljuk be, ez elég lehetetlen, de ki tudja –, így a határaimat feszegetve igyekeztem ki a konyhába, de mikor megláttam, hogy drága farkasom szerencsétlenkedik, elmúlt az aggodalmam, de pár pillantás után elő is jött, ugyanis főzött. Gyorsan le lettem teremtve, hogy majd ő megcsinálja, el is zavart, a lehető leggyorsabban, én pedig úgy éreztem, felesleges veszekedni vele, csak abban reménykedtem, hogy a konyhát nem fogja felgyújtani, hiszen arra még bőven szükségünk lesz, de minden reményem afelé húzott, hogy nem lesz baj... legalábbis, bíztam benne.

Mikor nyílt a szoba ajtó, és Hoseok lépett be, megkönnyebbültem, mert tudtam, hogy nem esett baja, emellett a konyhát sem gyújtotta fel, így valamelyest erőtlenül ugyan, de boldogan vettem el tőle a kis tálcát, amin az étel volt. Őszintén? Képtelen lettem volna ezt a képződményt beazonosítani, de nem akartam őt azzal megsérteni, hogy nem eszem a kreálmányából, így lassan kezdtem el majszolgatni, közben hallgattam, amit mondott. – Pocsék íze volt az ételnek, de jobb híján muszáj ezt megennem. Kell az erő, varázsütésre nem fogok meggyógyulni, étel és víz. A legjobb orvosság mindenre – persze, nem teljesen így van, de sokat segít, ha rengeteget iszik, és táplálkozik az ember lesérülve.

– Megnézem majd én magamnak. Felesleges látnod csak azért, hogy felidegesítsd magad – mondtam, miközben felnéztem rá, lenyelve a számban lévő falatot. – Lekezelem magamnak, túlélem – szuszogtam, újra az ajkaim közé véve egy falat ételt.

Habár, minden tagom fájt, mindenem sajgott, próbáltam ezt nem kimutatni, nem akartam, hogy még idegesebb, dühösebb, esetlegesen agresszívabb legyen, így... legyűrtem a fájdalmat, amit valószínűleg képtelen lettem volna egyedül elviselni. Minden mozzanat után üvölteni lett volna kedvem. Sosem hittem volna, hogy ennyi erő lakozik bennem... a vézna, sovány testemben. Ki hinné...

– Nem felesleges – sziszegte, vad íriszekkel nézve rám, mire rögtön a szemeibe pislantottam.

– Az. Ne vitatkozz velem. Nem nézel meg semmit, világos?

Hoseok

Mérgesen nézek rá, amiért ezt felhozza, hogy ne vitatkozzak vele, mert el tudja látni magának a sebeit. Kétlem, eddig is látszott rajta, hogy mindjárt összeszarja magát a fájdalomtól. Több sem kell, hogy segítsek neki levenni a ruháit, aztán a kötésre nézni, amik nagyjából rajta vannak, de már kezdenek lecsúszni róla.

– Engedelmeskedj, itt most nem te vagy az alfa! – sziszegem, ahogy kezemet eltolja magától, hogy véletlenül se nyúljak hozzá.

– Nem érdekel, hogy ki az alfa! Meg tudom csinálni, most pedig eressz el! – szól rám erélyesen, amitől csak dühösebb, és dühösebb leszek. Szinte azonnal leterítem az ágyra, figyelmen kívül hagyva a fájdalmait.

– Velem ne ellenkezz ember! Erősebb vagyok, mint te! Ha azt mondom, hogy lecserélem a kötéseket, akkor így is lesz! Te kussban tűröd, megértetted?! – sziszegem, egészen közel az arcához, rávicsorogva, hogy tudja, igazán nem beszélek a levegőbe.

Hatalmas szemekkel néz rám, míg én összeszűkített szemekkel figyelem az övéit. Komolyan beszélek, ha kell, én is ejtek rajta sebeket, hogy megtanulja, hol a helye.

– De én… – Nem engedem, hogy befejezze, ugyanis abban a pillanatban ismét felültetem, és a kötést leszedve róla, azért a ládáért megyek, amiben az olyan dolgokat tárolja, ami erős szagú, de még is nagyon jó a sebre. Visszatérve, lefertőtlenítve a sebeit újra kötözöm, immár én is nyugodtabban ülök le a helyemre, míg ő morcosan figyel engem a paplan alól.

– Ezt gyűlölöm benned. Oké, hogy te vagy az alfa, de ez már sok. Engem ne irányítson senki. Senki, érted?! – mormogja, mígnem bemászom hozzá az ágyba, leülve mellé, figyelve az arcát.

– Engem aztán utálhatsz, gyűlölhetsz, de nem engedem, hogy ellenkezz velem. Te már hozzám tartozol, ezen pedig nem lehet változtatni, megértetted?! – kérdezem komolyabban, igazán komor hangon, hogy a tudtára adjam szándékaimat. Nem fogom elengedni, nem fogom átadni másnak.

– Ennyire azért ne túlozz! Én ember vagyok, és nem farkas. Vágod? Velem nem csinálhatsz ilyesmit!

– Nem?! – kérdezek vissza, fennhangon. – Hát majd meglátod, hogy csinálhatok. Csinálhatok, mert az enyém vagy. Én birtokollak, és ez nem is lesz másképp. Ha szarni mész, elkísérek oda is. Soha többé nem mehetsz egyedül, soha többé nem leszel egyedül. És én sem! – mondom ellentmondást nem tűrő hangon, aztán, ezzel lezártnak tekintve a témát, átváltozom farkassá, s lefekszem mellé az ágyba, hogy én is egy kis pihenéshez készülődjek. Sokáig fenn voltam az este, jót fog tenni egy kis alvás, ezt a hülyét pedig be kell törnöm.

Ha nem teszem meg, lehet, hogy őt is elveszítem, ezt pedig nem akarom. Túl kedves nekem, így farkasként. Nem adnám át senkinek, s ezért ha kell, befélemlítem, mert más megoldás, nincs.