Wolf - YoonSeok (21/21) END

Cím: Wolf

Alkotó: Nana & Nóri

Hossz: ?

Besorolás: +12

Műfaj: Fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd! A szereplők jelleme nem egyezik a valósággal!; bromance, slash, vér

Összefoglalás: Yoongi egy eléggé antiszociális (utálja az embereket, csak és kizárólag az állatokkal hajlandó foglalkozni) állatorvos, aki Alaszkába utazik, részben pihenés gyanánt, részben pedig azért, hogy megfigyelhesse az ottani élőhelyeket, ugyanis állatorvos létére jobban érdekli az állatvilág, mint kellene. Egyik sétája alkalmával, miközben hazaindult, meglátott a hóban egy hófehér, hatalmas, gyönyörű alaszkai farkast, és mivel képtelen ott hagyni, elviszi ideiglenes lakrészébe, hogy elláthassa a sérüléseit, azonban nem gondolta volna, hogy a farkas (Hoseok) nem csak vad, és ellentmondást nem tűrő, régi alfa hím, hanem még alakváltó is... 

Hozzáfűzés: Meghoztuk a folytatást, és egyben a befejezést is. :c
Személy szerint, imádtam ezt írni, és remélem, ezzel Noriko is így volt. Nagyon a szívünkhöz nőtt ez a páros, és biztos, hogy nem ez lesz az egyetlen YoonSeok fici az oldalon. :D
Én imádom a befejezést is, höhö. x) Reméljük, azzal is meg lesztek majd elégedve. :D
Köszönjük, hogy végig követtétek velünk a párocska kalandjait! <3
Reméljük, tetszeni fog nektek. <3
Jó olvasást! <3

Nóri írja Hoseokot!

Nana (én) írja Yoongit!

Hoseok

Minden izmom pattanásig feszül, amikor látom, ahogy Joon elhelyezkedik a másik lábai között, hogy könnyedén elmerüljön a másik forró testében, amitől olyan mérhetetlen düh kerít hatalmába, hogy nagy akaraterőt követel meg mindaz, hogy nyugton maradjak és ne menjek neki annak a rohadéknak, hogy széttépjem. Tudom, ha egy pillanatra is megmozdulnék, annak a levét a másik inná meg, talán a legrosszabb esetben meg is halna. Azonban, amikor a másik cselekszik, így Joon kizökken, nem is tétovázom tovább, rávetem magam farkasként és ott tépkedem emberi bőrét, ahol csak érem, nagyobb-kisebb sérüléseket okozva neki, szint beborítva testét vörös nedűjével. Persze a másik üvölt alattam, egészen addig, míg le nem rúg magáról, én pedig nyüszítve érek padlót, elterülve rajta. Több sem kell, hogy felkászálódva a földről megrázzam magam, aztán már csak arrébb ugorjak, amikor Joon sötét alakját látom felém ugrani farkasként. Vicsorogva, fogainkat csattogtatva nézzünk egymással farkasszemet, lassan sétálgatva körbe-körbe, azt várva, hogy ki fog hamarabb támadni.

Én vagy ő?

Természetesen nem is kellett sokáig várni a válaszra, amikor ő éles fogaival felém harap, amit én kikerülök, de hamar utánam kap, ráharapva mellső mancsomra, amitől érzem, hogy abban csontjaim összeroppannak az erős szorítástól és az éles fogak nyomásától, ezáltal éles vonyítással adok hangot fájdalmamnak, mígnem én kapok a másik nyaka után, belemélyesztve fogaimat, megcibálva, tépve áldozatom húsát. Agresszív morgásunk, hörgésünk betölti az egész helyet, akárcsak a vérünk szaga, ami immár a padlót és a falakat is egyre inkább kezdi bemocskolni, ahogy egyáltalán nem adunk alább a csatánkból. Azt hiszem, hogy most van az a rész, hogy konkrétan halálig tartó küzdelmet vívunk egymással. Mind a ketten lihegünk a fáradtságtól és a sok vérveszteségtől, ami nálam elég erősen fennáll, hiszen érzem, hogy a testem is gyengül és a látásom is egyre homályosabb. Viszont, ami jó hír, hogy ez nála is ugyan így fennáll, hiszen nem egyszer inognak meg lábai és rázza meg a fejét, hogy tisztán, kivehetően lásson engem. én viszont, ezt használom ki, ez az a pillanat, amikor felé ugrok, majd elkapva ismét a nyakát, letaszítom a földre, megcibálva egészen addig, mígnem azt látom, hogy felakadó szemekkel ernyed el egész teste, ezzel is a tudtomra adva, hogy nincs magánál. Nyilván megtehetném, hogy most kihasználva az alkalmat megölöm, de ha jobban belegondolok, az nem én lennék. Én nem vagyok egy olyan gerinctelen gyilkos féreg, mint az, aki a lábaim előtt hever, immár vesztesként.

Hangosan morranva egyet, elengedem nyakát, végül odébb bukdácsolva, fájó mellső manccsal fordulok meg, ránézve Yoongira, aki hatalmas szemekkel mered rám és az eszméletlen farkasra. mélyet szusszantva bicegek oda, leülve elé nézve mélybarna szemeibe, amikben némi megkönnyebbültség, de aggodalom is csillog.

Óvatosan felé hajolok, majd megnyalom arcát, ezzel is kifejezve azt, hogy bocsánatot kérek tőle, amiért magára hagytam. Ha akkor gondolkodom egy kicsit, lehet, hogy nem történt volna meg ez, nem lenne ilyen helyzetben. Ha most elküldene a fenébe, azt is megérteném, hiszen magára hagytam, így volt, hiszen lemondtam róla akkor, amikor eldöntöttem, hogy nekem nincs rá szükségem, holott ez nem igaz. Nagyon is nagy szükségem van rá. Ő hozzám tartozik és én is hozzá.

Halkan nyüszítve böködöm meg finoman orrommal, hogy rám figyeljen és ne a földön fekvő Joonra, s mivel kivívom figyelmét, ismét megnyalom arcát, mígnem odabújok hozzá, hogy testemmel felmelegítsem egyre fagyosabb testét. Tény, hogy hófehér bundám csupa vér és bizonyára büdös is, de nem szeretném, ha ennél is több baja essen. Sajnálom, hogy ennyire felelőtlen voltam.

Yoongi

Természetesen, láttam más Hoseokot harc közeli állapotban, még verekedni is farkasként, valamelyest mégis sokkolt az, amit láttam, nem is akármennyire; remegett minden tagom, ugyanis a vér fröcsögött, beterítette a barlang padlóját, eláztatva a benne lévő kicsiny, kevéske havat, ami elég döbbenetes látvány volt. Reszketett a testem, miközben kissé felhúztam a lábaimat; gondolkodtam rajta ugyan, hogy oda ugrok, s segítek a farkasomnak úgy, mint előző alkalommal is, de úgy hittem jobb, ha most inkább ebből kimaradok. Nem akartam meghalni, de persze, ha Hoseoknak baja esne, komolyabban, biztosan neki ugranék annak a szemétládának, akármennyivel nehezebb, vagy erősebb nálam; Hoseokot senki nem fogja bántani, így ő sem.

Mikor a mellső lábába belemart, s Hoseok fájdalmasan felnyüszített, akkor már felpattantam volna, hogy nem érdekelnek a következmények, én közbe szólok, képtelen lennék tétlenül ülni, azonban a helyzet gyorsan átfordult jó irányba: A másik farkas a padlóra került, s Hoseok kíméletlenül marta annak nyakát, véres bundáját, de nem ölte meg. Csupán eszméletlenül terült el a földön, míg a hófehér bundásom nézte egy darabig, majd felém bicegett, aggodalmas, fájdalmas, bűnbánó tekintetét fúrva az enyémbe.

Amint elém ért, s hozzám bújt, majd megnyalta az arcomat, homlokát az enyémnek döntve, hirtelen nevettem el magam, s túrtam ujjaimat selymes bundájába, megtáncoltatva szőrét ujjaim között; könnyeim azonnal eleredtek. Nem voltam az a sírós fajta, de mérhetetlenül örültem, s boldog voltam, hiszen nem elég, hogy Hoseok eljött értem, segített rajtam, még neki sem esett komolyabb baja a lábán kívül, amellett pedig mérhetetlenül édes volt, ahogy arcon nyalt.

A könnyeim hatására kissé elkapta a fejét, még aggodalmasabb íriszekkel vizslatva, én viszont csak megráztam a fejemet, s feljebb kúsztam, hogy szorosan, a lehető legszorosabban ölelhessem át a nyakát, fejemet az övének fúrva, azzal sem törődve, mennyire mocskos és véres volt; meghittebb pillanatot el sem tudtam volna képzelni. Ennél örömtelibb, csodálatosabb, idillibb szekundumok talán a mesében léteznek, de… ekkor úgy hittem, kivételesen egyszer az én életem is állhat egy varázslatos tündérmeséből.

– Aggódtam érted – szipogtam fülébe a szavaimat, még szorosabban ölelve a nyakát, ő pedig úgy bújt hozzám, mint ahogyan még egyszer sem, sérült lábával átkarolva a testemet, hogy még közelebb vonhasson magához.

Könnyeim megállíthatatlanul csordogáltak átfagyott, hűvös arcomon; még az sem érdekelt, hogy pucéran térdelek a kemény, fagyos földön, az sem érdekelt, milyen betegségekkel kell szembenéznem a sok piszok, és vér, hideg miatt, nem. Egyedül Hoseok érdekelt, és… semmi, senki más.

– Azt hittem, sosem látlak viszont – folytattam szipogva. – Szeretlek, Hoseok. Nagyon, nagyon szeretlek és soha többé ne merj így eltűnni, értetted? – nevettem keserűen, elhúzódva tőle, majd hirtelen, mosolygósan, sírósan adtam egy könnyed puszit fekete nózijára.

Hoseok

Hatalmas szemekkel meredek a másik arcára, aki megpuszilta az orromat és azt mondta nekem, hogy szeret. Nagyon, nagyon szeret. Soha nem mondott még ilyet nekem, sőt még puszit sem kaptam tőle csak úgy. Mindig én vívtam ki magamnak egy-egy csókot, amit viszonozott és ennyi is volt. Most viszont, olyan boldog érzés kerített a hatalmába, amit eddig még úgy igazán nem is éreztem. Úgy érzem, hogy most mindenem megvan, de tényleg mindenem. Nincs semmi, de semmi olyan dolog, amire most szükségem lenne, kivéve Yoongit. Yoongira van egyedül szükségem.

– Mi az? Mi ez az arc? – neveti el magát, megtörölgetve egyik szemét könnyeitől, jót szórakozva döbbent ábrázatomon. – Csak nem meglepett? – kérdezi, én pedig csak nyüszögve, mormogva válaszolok neki, lelapítva a füleimet is, hogy bizony igazán megdöbbentett. Nem is értem, hogy miért nem változok emberi alakba, úgy könnyebb lenne a kommunikáció is, de hát... én Jung Hoseok egy idióta vagyok.

A másik azonnal egy jóízűt kacag, én pedig odahajolva hozzá ismét arcon nyalom, mígnem átváltozva, szoros ölelésbe vonom, erős karjaim közé. Érzem, ahogy elengedi magát karjaim között, sőt még szorosabban hozzám bújik, szinte a levegőt is kipréseljük így egymás között.

– Nem hittem volna, hogy valaha is ilyet hallok tőled – vallom be, végig simítva meztelen hátán, mígnem elhajolva egy picit tőle, ránézek a még mindig könnyeitől csillogó arcára, mígnem ajkaimmal tüntetem el őket onnan.

– Sajnálom, hogy magadra hagytalak. Ígérem, hogy soha többé nem teszek ilyet. Megígérem neked – simítok arcára, amit ő úgy fogad, akárcsak egy édes farkaskölyök, aki vágyik az érintésekre. Belebújik édesgető tenyerembe, behunyva szemeit, úgy élvezve érintésem.

– Nagyon rossz volt nélküled. Azt hittem, hogy soha többé nem látlak – sóhajt egy nagyot, az újabb könnyeit pedig már nem tudja visszatartani, ugyanis ismét szemtelenül nyalják végig azok selymes bőrét.

– Sajnálom – csókolom le az újabb könnyeket, amiket nem akarok látni. Nem akarom látni ahogy sír. Vidámnak, felhőtlennek akarom őt látni.

– Kerestelek mindenhol. Mindenhol szétnéztem, de nem láttalak sehol. Azt hittem, hogy beleőrülök – szipog egy nagyobbat, karjaival jobban átölelve a nyakamat.

– Sajnálom, Yoongi – ismételgetem magam, mígnem ép kezemmel az arcán ismét végig simítok, azzal az állán állapodva meg, enyhén megemelem azt, hogy rám nézzen, hogy a szemeimbe nézzen, én pedig ráhajolva, megcsókoljam édes ajkait, amit úgy viszonoz, mintha csak az élete múlna ezen az egy csókon. – Soha többé nem hagylak magadra, megígérem. Soha, mivel te vagy az én falkám, az egyszemélyes falkám. Én is szeretlek téged Yoongi. Jobban, mint hinnéd – lehelem szavaimat ajkaira, amiket ismét megcsókolok, majd amint ismét elengedem azokat, belenézek csillogó íriszeibe.

Láthatóan a boldogságtól a meghittségtől csillognak ennyire, nekem pedig a szívem hatalmasakat dobban, majd' ki akar ugrani a helyéről. Olyan, mintha megvadult volna, mintha csak a szívemben lenne egy vad lény, ami alig várja, hogy kiszabaduljon és a másik tudtára adja azt, hogy mennyire heves ez az érzés, amit ő érez odabent.

– Bocsáss meg nekem, amiért elhagytalak. Ez nem volt egy alfához méltó, tudom jól. Ezentúl legyen bármi, történjen akármi, melletted maradok addig, míg el nem ragad a halál – hívom ajkait egy újabb csókra, nyelveink vad táncot járnak, egészen addig, mígnem a szél süvítő hangja zengi be a barlangot, amitől a másik azonnal megremeg s a csók után lehelete fehér páraként távozik ajkai közül.

Ekkor tudatosul bennem az, hogy haza kéne vinnem, hiszen ha megfázik, vagy bármi baja esne, azt nem tudnám magamnak megbocsájtani.

– Most pedig, menjünk haza. Öltözz fel, aztán, ülj fel a hátamra, hazaviszlek – mosolygom, ahogy halkan, egy szusszantás kíséretében állok fel mellőle, óvatosan törölve le karjaimról az odaszáradt véremet. Tudom, hogy brutálisan nézek ki, de mindez megérte. Megérte, hiszen Yoongi immár biztonságban van, ez pedig elégedettséggel tölt el. Hát még az, hogy bevallotta nekem azt, hogy mennyire szeret. Azt hiszem, hogy most madarat lehetne velem fogatni.

Yoongi

Boldogabb voltam, mint valaha, s úgy éreztem most, hogy színt vallottam, mázsás súlyok gördültek le a vállamról, miközben Hoseokkal folyamatosan ideiglenes otthonom felé tartottunk; bundájába bújtam, szorosan fogva őt, mosolyogva hajolva selymes szőrébe, miközben lehunytam a szemeimet. Ha ezelőtt pár hónappal ezt valaki megjósolta volna, vagy legalább azt, hogy szerelmes leszek, szarkasztikusan nevettem volna fel, s bolondnak hittem volna – nem hittem volna, hogy valaha is lesz párom, azt főleg nem, hogy egy alakváltó farkasban találom meg a boldogságomat. Hát, lehetséges, hogy minden tündérmesének van valóságalapja.

Persze, otthon rádörrentem Hoseokra, amiért elbánt szegény Taehyunggal, s láttam, nem tetszett neki, de úgy, hogy színt vallottam érzéseimről, kevésbé zavarta, hogy ápolgattam szegény rókát, ki nyüszítve húzódott hátrább, akárhányszor meglátta Hoseokot. Ugyan, nem tudtam, Hoseok hogyan gondolhatta azt, hogy ez a kis ravasz jószág tehet mindenről, de nem hibáztattam érte, hiszen a helyében én is hasonlóra gondoltam volna, talán – mellesleg, bűneit megbánta, s barátkozón nyalta meg végül Taehyung arcát, aki még ugyan félve, de elfogadta a bocsánatkérést.

Miután mindkettejüket leápoltam, kellőképpen elláttam sérüléseiket, felsóhajtva ültem le a kanapéra, élvezve a kandalló adta meleget, Hoseok pedig emberi alakban bújt hozzám, míg Taehyung a másik oldalamon pihent, kissé tartva tőlem a távolságot. Ugyan, örömteliek voltak ezek a pillanatok, tudtam, lassan véget ér minden; haza kell mennem… Itt csak átutazóban vagyok, valójában kutatómunka miatt jöttem ide, s egy kis kikapcsolódás gyanánt – kikapcsolódás helyett tele voltam kalandokkal –, így lassan haza kell mennem. Vár a munka… amit nem hanyagolhatok el, hiszen megspórolt pénzem sincs már túl sok.

– Min agyalsz? – kérdezte Hoseok halkan, mire felsóhajtottam, hajába vezetve ujjaimat, míg ő a mellkasomon pihentette fejét, úgy pislantva fel rám, kíváncsian. Taehyung eközben kissé közelebb merészkedett hozzám, a karomnak döntve a fejét.

– Azon, hogy… lassan haza kell mennem – sutyorogtam, lesütött szemekkel. – Tudod, én csak ideiglenesen vagyok itt, lassan vissza kell térnem az otthonomba, oda, ahová valójában való vagyok – sóhajtottam, megadóan.

– Haza kell menned? – emelte meg fejét Taehyung is.

– Igen. Muszáj.

– És akkor velünk mi lesz? – kérdezte kétségbeesetten, már-már ijedt tekintettel. Hoseok rögtön megemelte magát, a fiúcskára nézve.

– Velünk? Te szépen hazamész, haver! – mondta, össze szükített szemekkel, minek hatására finoman a vállába csíptem, amire ő felnyögött, de felsóhajtva elhallgatott.

– Haza? Nekem nincs otthonom – vallotta be a róka, lebiggyesztett ajkakkal. – Egyik éjszaka a szüleimet és a testvéreimet megölte egy fekete farkas, zsákmány gyanánt, és… csak én tudtam elmenekülni – mondta halkan, felhúzott térdekkel, rájuk emelve az állát –, de én is alig. Nekem nincs otthonom – motyogta, beharapott alsó ajakkal, fátyolos szemekkel.

Szinte azonnal összeszorult a szívem, de… nincs mit tennem, én nem maradhattam, bármennyire is szerettem volna – minden vágyam ez lenne, de… egyszerűen nem lehetséges.

– Joon volt? – kérdezte Hoseok, mire Taehyung biccentett egyet. – A szutykos kis… – Megremegett az pillanatra, majd lehunyta a szemeit.

Az alkalmat, hogy kivételesen normálisan tudtak beszélni, kihasználtam, így mindkettejüket magamhoz húztam, lehunyva a szemeimet, kissé szomorkásan – Taehyungot azért öleltem szorosan, hogy ne érezze magát annyira elveszettnek, hiszen tudom, mit érezhet ezekben a percekben.

– Akkor sem maradhatok itt. Nem lehet – ráztam meg a fejemet, fájdalmasan vallva be az igazságot.

Hoseok

Felnézek a másikra, aki fájón, kissé elveszetten néz maga elé, ahogy kimondja ezeket a szavakat, hiszen látszik rajta, hogy nem haza húzza a szíve, hanem ide. Úgy néz ki, hogy itt találta meg a helyét, viszont az emberi mivolta arra húzza, hogy visszamenjen abba a városba, ahol ő él.

– Én tényleg jól érzem itt magam, szeretek is itt lenni, de... de nem tudok már – süti le szemeit, miközben karjaival erősebben ölel minket, ajkai is lefele görbülnek, ahogy belegondol abba, hogy itt kell hagynia mindent és persze, minket is. Legyen akármilyen idegesítő ez a róka, ettől függetlenül Yoongi nagyon is kedveli őt, ezt pedig el kell fogadnom. Meg persze az sem mellékes, hogy ez a kis történet, amit elmondott magáról, hogy nincs otthona, akaratlanul is rossz érzést kelt bennem. Sajnálom őt, hiszen tudom, hogy Joon milyen, tudom, hogy őt az ilyen fellengzőzés mindig is hajtotta és az sosem tartotta vissza, ha azzal életeket tesz tönkre.

– É-és mi van, ha velünk maradnál és úgy élnél, mint mi? – kérdezi halkan a róka.

– Barlangokban? Egyen nyers húst és bogyókat? Haver, ő egy ember, nem ehhez van szokva – szólok rá azonnal, amire Yoongi csak halványan elmosolyodik.

– Ezzel sem lenne baj, de tudjátok, nekem vannak kötelességeim. Én egy orvos vagyok, állatok életét mentem meg, nekem ez egy kötelesség és felelősség is. Nem maradhatok – magyarázza meg nekünk a valódi okot, amire én csak halványan elmosolyodom. Nekem van ötletem, hogy ezt miként lehetne megoldani. Nekem nincs itt senkim és semmim. Én teljes mértékben szabad vagyok, az én döntésem, hogy maradok vagy megyek, sokkal egyszerűbb, hiszen nekem csak egy dolog van az életemben, aki befolyásolhatja a döntéseimet, az pedig Min Yoongi.

– Veled megyek – vágom rá azonnal, amire felkapja fejét, a rókával együtt, akinek ekkor érdekes fény csillan meg íriszeiben, amit nem is tudok hirtelen hová tenni, de annyira most nem is érdekel. Yoongi hatalmas szemekkel néz rám, mintha csak nem akarna hinni a füleinek. – Jól hallottad. Veled megyek, nem hagylak egyedül – csókolok a nyakába, ő pedig ezt egy aprócska mosollyal reflektálja.

– Akkor megyek én is! – vágja rá a róka vidáman, amitől én azonnal vicsorogni kezdek felé.

– Meg a nagy büdös lófaszt! – sziszegem, folyamatosan kivillantva fogaimat.

– Ha neked lehet, nekem miért nem? – nyüszög a kis bolhás dög, rám mutatva.

– Azért, mert Yoongi az enyém, te pedig csak egy nyamvadt pióca vagy – morgolódom, amitől újdonsült párom fejbe csap.

– Nyughass már, Hoseok! – morogja le a fejem, én pedig nagy szemekkel nézek fel rá.

– De... ő nem jöhet velünk…

– Azt sem mondtam, hogy te jöhetsz – mormogja, nekem pedig fújtatnom kell erre egyet. – Egyébként is, ez az út nem vadállatoknak lett kitalálva. Amúgy is, nem biztos, hogy bírnátok, nem jöhettek velem. Nem szabad, hogy kirángassam egyikőtöket is a természetes környezetetekből hiszen… – Ez az a pont, amikor szájon csókolva hallgattatom el.

– Úgy beszélsz, mint valami idióta természetvédő. Elég tévét néztem már ahhoz, hogy tudjam ez mind baromság. Ha én úgy döntök, hogy megyek, akkor annak úgy is kell lennie. Nem hagylak egyedül, ezt már most felejtsd el. Ezen kívül megígértem neked, nem igaz? – mosolygok rá, amire bólint egyet. – Viszont a róka még túl kölyök ehhez. Neki még kell egy kis vadonlét és ezt nem azért mondom, mert nem akarom látni, jó ez is benne van, de csak nézzük reálisan, kölyök. Neked van hova fejlődnöd, több emberrel kell megismerkedned itt, többet kell tapasztalnod. Nézz szét az erdőben, hiszen biztos van olyan rókacsaj, akit simán megdughatsz és családot alapíthattok – magyarázom, ahogy átkarolom Yoongi vállát a sérült, begipszelt kezemmel.

– Hm... igazad lehet – mondja Taehyung, aki elgondolkodik a hallottakon, azonban az a fura csillogás még mindig ott van aranyszínű íriszeiben, ami nem tetszik nekem. – Rendben, maradok. Végül is, nekem nem való egy olyan hely, amúgy is félős vagyok – vonja meg ártatlanul a vállát, amit én megmosolygok.

– Jó fiú. Hidd el, hamarabb érted jövünk, mint hiszed – kuncogom.

– Hoseok, lehet, hogy ez nem jó ötlet, ha velem jössz – szúrja még oda Yoongi, amit úgy nem is veszek a szívemre.

– Ezt már eldöntöttem. Megyek és kész. Melletted a helyem, te az enyém vagy és én a tiéd. Vagy együtt, vagy sehogy – mormogom, amitől a másik egy megadó sóhajt hallat, ekkor pedig egy ördögi vigyor kúszik ajkaimra.

– Egyébként is, nekem kell az édes kis nyílásod. Azt semmi pénzért nem hagynám ki – kuncogom, mígnem egy szúrós tekintetet kapok a másiktól, majd egy akkora tockost, hogy a másik mellkasa adja a másikat. Nyüszítve nézek fel rá, hiszen ez annyira váratlan volt, azonban mégis egy újabb vigyorra görbül ajkam, mígnem egy halk nevetést hallatok, figyelve a másik dühben úszó arcát.

– Te seggfej!

Yoongi

Habár, úgy hittem, Hoseok nehezen fogja viselni a repülést, annyira nem is volt vészes, mint hittem – az már annál inkább, hogy a maradék időmet frappáns hamisításokkal töltöttem, ugyanis nem tudtam őt csak úgy átcipelni egyik országból a másikba. Kellettek papírok, útlevelek, egyéb dolgok, amiket légből kapottan tudtam csak megoldani, és azokat is nehézkesen; ha valaki erre rájön, nagy bajban leszek. Bár, Hoseok képtelen lenne dolgozni, munkát keresni, így biztos vagyok benne, nincs nagy esélye a lebukásnak, és őszintén szólva, én sem akartam, hogy ott maradjon. Szerettem volna, hogy velem jöjjön, csak kicsit tartottam a dolgoktól, teljesen normálisan – végül is, csak egy farkast igyekeztem áttoloncolni egy másik országba, ahol, hát… az ilyesmi nem túl megengedett, de végül is, ha bárki ismerősöm rákérdezne, ki ő, csak azt mondanám, egy távoli rokonom, vagy bármi.

Nem, mintha lennének ismerőseim. Magányosabb vagyok, mint bárki ezen a bolygón.

Szóval, nem volt egyszerű mindent leszervezni, megtenni, azonban a repülőről leszállva a másik úgy nézett végig a reptéren, mintha álmodna; ugyan így volt ez, mikor a nagy felhőkarcolók között kocsikáztunk, lengén öltözve, hiszen itthon egyáltalán nem volt olyan fagyos a légkör, mint Hoseok szülőhelyén. Itt egész meleg volt, sütött a Nap, és amúgy is párás volt minden az éghajlati adottságok miatt. Minden úgy mustrált végig, mintha egy hatalmas gyerek lenne, ez pedig tetszett; már tudtam, milyen közös programjaink lesznek… elviszem őt majd moziba, valami fosatós 3D filmre, hadd szarja össze magát az ijedtségtől – előtte persze, nem fogok szólni, hogy mindez nem valóságos. Elviszem majd vidámparkba is, a hullámvasútra; már előre látom, hogyan fog ordítani.

Gyorsan bebizonyítom neki, hogy itt bizony-bizony, nagyobb alfa vagyok, mint hiszi – a gondolatra elvigyorodtam, miközben erősebben markoltam a kormányt, ez viszont a másiknak fel sem tűnt a hatalmas bámészkodás közepette.

Mély sóhajjal parkoltam le a házam előtt, majd Hoseokot kitessékelve az autóból, elkezdtünk felfelé pakolni – közben a másik megjegyezte, hogy a kuckóban mintha nem lett volna annyira nehéz a bőrönd, de ezt betudtam pusztán a lustaságának.

Amint megéreztem a lakásomban lévő otthonias, megszokott illatokat, mély szusszantás hagyta el az ajkaimat, vigyorogva nézve a farkasomra.

– Ez az én otthonom. Mától a tiéd is – vigyorogtam szélesen, ő pedig elkuncogta magát, majd ledobta a bőröndöket a padlóra, s közel lépett hozzám, hogy megcsókoljon, azonban egy halk vinnyogás jött a bőröndök egyikéből.

Mindketten ledermedtünk, már egymás ajkait kóstolgatva, majd én Hoseok válla felől néztem rá a bőröndre, s ő lassan fordulva meg, meresztette szemeit ugyan arra a tárgyra.

– Mi a faszom volt ez – piszmogta, mire megvontam a vállaimat.

– Fingom sincs – csóváltam a fejemet, odalépve a tárgyhoz, hogy felnyithassam annak fedelét, elhúzva a cipzárt, azonban azt mihelyst meghúztam, azonnal kipattant a bőrönd teteje, majd a kis rókánk, Taehyung nézett velem farkas szemet, s amint meglátott, boldogan, örömtelin nyalta meg az arcomat, hozzám bújva.

– Na ne! – nyüszített Hoseok, a hajába marva, keserves arckifejezést produkálva.

– Hát… fogd fel úgy, hogy máris van egy kölykünk – mosolyogtam rá ártatlanul, karjaim közé kapva a kis testű állatot, ki hálásan bújt ölelésembe.