Wolf - YoonSeok (11/?)

Cím: Wolf

Alkotó: Nana & Nóri

Hossz: ?

Besorolás: +12

Műfaj: Fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd! A szereplők jelleme nem egyezik a valósággal!; bromance, slash

Összefoglalás: Yoongi egy eléggé antiszociális (utálja az embereket, csak és kizárólag az állatokkal hajlandó foglalkozni) állatorvos, aki Alaszkába utazik, részben pihenés gyanánt, részben pedig azért, hogy megfigyelhesse az ottani élőhelyeket, ugyanis állatorvos létére jobban érdekli az állatvilág, mint kellene. Egyik sétája alkalmával, miközben hazaindult, meglátott a hóban egy hófehér, hatalmas, gyönyörű alaszkai farkast, és mivel képtelen ott hagyni, elviszi ideiglenes lakrészébe, hogy elláthassa a sérüléseit, azonban nem gondolta volna, hogy a farkas (Hoseok) nem csak vad, és ellentmondást nem tűrő, régi alfa hím, hanem még alakváltó is... 

Hozzáfűzés: Meghoztuk a folytatást! :3 
Reméljük, tetszeni fog nektek. <3
Jó olvasást! <3

Nóri írja Hoseokot!

Nana (én) írja Yoongit!

Yoongi

Teljesen elvette az eszemet a kéj, és a szenvedély, amit ő nyújtott nekem, s habár, azt hiszem, nem is fogtam fel teljesen ennek a súlyát, talán ezért is élveztem annyira, mert ugyebár, eleinte tényleg nem akartam, legszívesebben lerúgtam volna magamról, hogy azonnal megagyalhassam, ahogy illik, de az életben nem gondoltam volna, hogy ott lent ennyire érzékeny lehetek. Mintha bombát robbantottak volna bennem, mindent elsöpört a kéj a szívemben, és az elmémben, ez pedig kicsit frusztrált, főleg, amikor kezdtem nagy nehezen magamhoz térni az orgazmus után.

Kezdett kitisztulni az agyam, kezdett elszállni felőle a vörös-rózsaszínes köd, és miután már úgy éreztem, hogy tényleg sikerült visszanyernem eredeti gondolataimat, azokat, amik úgy törtek rám, ahogy Hoseok az előbb vetette magát a testemre, és használta azt élvezeti forrásnak – ahogyan én is, nem vitás.

Mihelyst sikerült felfognom, mi történt, eltátottam egymástól az ajkaimat, az arcom vörös színben kezdett pompázni, mind a méregtől, mint pedig a szégyentől talán, hiszen én a büdös életben nem voltam még férfival, erre hagytam, hogy egy farkas, egy kibaszott, alakváltó farkas seggbe tömjön! Ez mérhetetlenül felháborított, akármennyire élveztem, ráadásul Hoseok úgy használta ki a reggeli fáradtságomat, gyengeségemet, ahogyan még soha senki; nem vitás, mérhetetlenül dühös lettem, főleg, mikor a bájolgó, vigyorgó arcát figyeltem, amint az arcomat simogatja.

Most mi a francot kellene csinálnom? Hagytam magam, nem bánthatom, nem mondhatom, hogy csessze meg, amiért ilyen alantas, szemét módon kihasználta az adott lehetőséget, és végül is, lehet, nem is volt ez rossz ötlet, mert legalább egy icipicit lemehetett róla a kangörcs – nem tudom, ezt egy férfi mennyire tudná helyettesíteni, de ahogy elnéztem az arcát, nagyon. Mindettől függetlenül még dühös voltam, ezt pedig egy idő után, akármennyire is próbáltam magam visszafogni, nem tudtam palástolni.

– Te kis… te kis szemét! – sziszegtem, megtalálva a hangomat, mire halkan elkuncogta magát, megvonva a vállait, tovább simogatva a hátamat, vonogatva a szemöldökeit.

– Nem nagyon ellenkeztél – kacsintott rám, közelebb húzódva hozzám, teljesen magához ölelve meztelen testemet, ezáltal éreztem minden egyes porcikáját, amibe belevörösödtem – tényleg jobban hasonlítottam egy paprikához, mint egy húsvér emberhez, legalábbis, ha a színemet teszem előtérbe.

– Akkor is! Na megállj – szűrtem a szavaimat fogaim között, majd megemelve nagy nehezen mind a két karomat, elkaptam ujjaimmal a fülét, és erősen meghúztam őket, mire felvinnyogott, grimaszba rándult arccal. – Te kis görény! Így kihasználni azt, hogy reggel álmos, és fáradt vagyok! Ráadásul szerinted én azt, amit mondtam, komolyan is gondoltam?! Ez nem volt fair! Fáj a seggem, tudod?! Kurvára fáj, mert még csak nem is tágítottál ki! Tudod, először kellene tágítani, az ujjaiddal, ez a nőknél és a melegeknél is így működik, és ma biztos, hogy nem fogok tudni sétálni, de menni sem sehova! – morogtam, kíméletlenül húzgálva a füleit.

Hoseok

Hangosan felnyüszítek, ahogy hófehér füleimet húzgálja, kíméletlenül cincálva azokat, ami nem kicsit fáj. Elhiszem, hogy mérges, de ha élvezte, mit számít már az, hogy tágítottam-e, vagy sem?

Ujjaimmal kezére fogok, majd elhúzom őket a füleimtől, amit egy halk sóhajjal nyugtázok, mikor picit lelapítom őket, hiszen rettenetesen fájt ez a cincálás.

– Mit vagy úgy oda? Velem hamar odaérsz, na meg ne basztass, nem tudtam, hogy az emberek hogyan csinálják – mormogom, belenézve dühös szemeibe, amik szinte izzanak, az arca pedig olyan vörös, mint a pipacs.

– Megkérdezhettél volna, te idióta! – rázza le kezéről az enyémet, majd ismét a fülemre fog, amitől behunyom szemeimet erősen és halkan felnyüszítek.

– Ha megkérdezlek, szerinted magadba engedsz? – nyüszögök, kinyitva egyik szemem, hogy ránézhessek. Látom, ahogy egy pillanatra lerökönyödik, aztán arca még az eddigieknél is vörösebb színben kezd el pompázni.

– Még szép, hogy nem! De kurvára nem! Most pedig húzz innen! – lök rajtam egyet, amitől majdnem a padlón kötök ki, de szerencsére időben megtartom magam. Hogy lehet valaki ennyire agresszív? Bár tény, hogy nagyon is tetszik nekem. Halkan felkuncogok, aztán odahúzódva a testéhez, már is magamhoz vonom, erősen megölelgetve, amitől halk nyekergés szakad fel a torkából.

– Ne játszd az eszed, élvezted. Csak ez számít, nem? – mormogom szőke hajába, teljesen hozzá bújva, hagyva, hogy hófehér tincseim összeakaszkodjon az ő szőkéivel.

– Ch, nem! De mondom, hogy hagyj békén! – morogja, miközben megpróbál eltaszítani magától, de persze ez nem sikerül neki, így csak kinevetem. – Amúgy is, ma így hogyan megyek be? Jól elbasztál mindent – duzzog, mint egy kölyök, ettől pedig megforgatom szemeimet.

– Nem vagyok egy gyenge farkas, el tudlak vinni – szuszogom, ahogy nyakára adok egy csókot. Érzem, ahogy megremeg karjaimban.

– Azt már nem, igen is gyenge vagy. Megsérültél, ha nem tűnt volna fel – sziszeg, miközben rám vezeti íriszeit, szúrósan méregetve engem.

– Ez csak pár seb, nem fontos. Egy ilyen kisembert simán elviszek – nevetem, ő pedig sértődötten néz rám, szinte felfújva az arcát, amitől hihetetlenül aranyos látványt nyújt.

– Azt már nem! Felejtsd el, majd bemegyek valamikor, amikor jobban leszek, vagy akár most, valahogy kibírom – dörmög, ahogy felül az ágyban, de hamar fájdalmas nyögést hallat.

– Egyedül biztos, hogy nem mehetsz sehova. Most pedig feküdj le, még van időd – dörmögök már én is, ahogy a tarkóján lévő hajába túrok ujjaimmal, majd megragadva azokat, úgy húzom vissza az ágyba. Fájdalmas nyögést hallat, így betakargatva, nem is veszek arról tudomást, hogy dühösen méreget ezért a tettemért. Felszusszantva, lehunyom szemeimet, hogy kipihenhessem ezt a csodás párzást, hiszen ilyenben még nem is volt részem. Azt hiszem, hogy sűrűn megmászom majd, nagyon jó volt, az már biztos.

Hallom, ahogy dünnyög valamit, de csak ajkaira tapasztom ujjaimat.

– Hallgass már, mit kell mindig morognod? Élvezd ki ezt a kis pihit, míg nem indulunk – szuszogom nyakába, ahogy arcommal odadörgölődzöm. Azt hiszem, ha egyszer hazamegy, én abba belepusztulok.

Yoongi

Mit kell úgy morognom?! Mit kell úgy morognom?! Még jó, hogy morgok, hiszen alig tíz perce dugott meg egy alakváltó farkas, engem! Min Yoongit, egy férfit, valakit, aki egyáltalán nem rajong senki hímvesszőjéért! Ez azért valamilyen szinten megalázó, és egyelőre örüljön neki, hogy nem dobom ki az ágyamból, mint kiscicát kaksizni – bár, szívesen megtettem volna, egyedül a jóhiszeműségem, és a felé irányuló sajnálatom akadályozott meg ebben. Igaz, ha kefélni van ereje, valószínűleg nem halna bele egy kis padló általi ütközésbe, de ha én okoznék neki fájdalmat valami oknál kifolyólag, annak azért annyira nem örülnék.

Valamilyen szinten mégis úgy éreztem, megérdemelné, nem is akármennyire, de nem, nem fogom bántani, majd akkor, mikor felépült; nem lesz belőle köszönet, az holt biztos.

– Muszáj a nyakamba szuszognod? – kérdeztem morgolódva, mire elkuncogta magát, aprócska csókokat lehelve ajkaival a bőrömre, finoman megpuszilgatva, nyaldosva a nyakam felületét, amitől azonnal libabőrös lett a testem, és nem éppen a negatív hatástól…

– Ahogy érzékelem, tetszik neked – puszilgatta meg a nyakhajlatomat, mire összepréseltem az ajkaimat, lángoló szemekkel nézve magam elé.

Szemtelen. Szemtelen kis görcs. Segítettem, befogadtam, ápolgattam, etettem, és mi a hála mindezért?! Mi a hála, hogy megmentettem a büdös, szőrös valagát a haláltól?! Hogy megerőszakol! – Jó, tény, enyhe túlzás, nem igazán volt az erőszak…

– Nem tetszik! – morogtam, fintorra húzva az ajkaimat, kicsit odébb vágódva tőle, hogy ne érje a testemet, bőrömet további inger, ő azonban nem egészen akarta feladni, sőt, mintha csak játszanék vele, kuncogva utánam mászott, erősen átkarolva a derekamat, hogy jobban magához tudjon húzni, ami nem igen tetszett.

– De! Látom, meg érzem rajtad, hogy tetszik neked. Miért tagadod a nyilvánvalót? Ennyire nem akarod beismerni, mit érzel, hm? – kuncogta, nyelvét végig húzva a nyakam hajlatán, mire megremegtem, és egy aprót nyögtem is az érzésre.

– Nem érzek semmit! – mormogtam, akár egy vén medve.

– Dehogynem. Érzed te. A vágyat, a tüzet, a szenvedélyt irántam. Érzed, hogy mennyire jó volt, amit tettem veled. Mikor kinyaltam az édes nyílásodat – szuszogta, a fültövemre harapva.

– Te ki görény! Legközelebb a pofádba fingok, akkor hívd majd a segglyukamat édes nyílásnak! – háborodtam fel rögtön, felülve, azonnal levakarva magamról karjait. Még a fájdalom sem érdekelt a mozgásom közepette, annyi agresszív emóció táplálta a mellkasomat. Még, hogy édes nyílás?! – Neked mióta édes nyílás, ahol szarok?! – fakadtam ki, széttárva a karjaimat. – Az nem kefélésre van, hanem szarásra, tudod?! – kiabáltam, kétségbeesetten.

– Szerintem a másik alternatíva sem rossz. Tudod, milyen szűk volt? – vigyorgott az ágyban fekve, szemöldök vonogatva.

– Büdös dög – sziszegtem, összeszűkült szemekkel. – Legközelebb összezabálok mindent, és a szádba fosok, te bolhatenyésztő, bundás kis görcs!

Hoseok

Elvigyorodom, ahogy ezt kimondja, hiszen most szólta el magát, de úgy Istenesen.

– Legközelebb? Ó, tehát tervezed a következő alkalmat? – vonogatom meg a szemöldökeimet, hiszen ezzel tökéletesen ezt mondta, tökéletesen elárulta magát, sőt!

– Te mocskos kis… – sziszegi megremegve, sőt taszít rajtam egyet, amitől ismételten csak hangos nevetésben török ki. Annyira aranyos, meg annyira vicces, hogy tagadja a nyilvánvalót.

– Megígérem, hogy legközelebb jobban előkészítelek – nevetem, ahogy ismét visszahúzódom hozzá, sőt hirtelen feltornászom magam az ágyon, és felé mászva lehajolok hozzá – amint eldöntöm persze az ágyon-, hogy megcsókoljam édes ajkait, de mielőtt nagyon a csókba mélyedhetnék, megharapja a nyelvem, ami kicsit sem kellemes, sőt!

Felnyögve húzódom el tőle, s mikor az arcára nézek, látom ahogy szinte majd' megöl a tekintetével.

– Szakadj le rólam, te mocsok! – morogja, újra lelökve magáról, így már csak nevetve hagyom, hogy végre kimásszon az ágyból, igaz fájdalmasan, de megteszi. – Ezt nem hiszem el... ez a szemtelen kis...ÁH! – legyint egyet a kezével, majd kiviharzik a szobából, ahogy a teste engedi. Vigyorogva követem végig a tekintetemmel, majd már csak felsóhajtva, elfekszem teljesen az ágyban, hogy pihenjek egy kicsit. Elfáradtam, mi tagadás. Sebaj, gyűjtök egy kis erőt, hogy majd részt vegyek vele egy kis sétán, ami az elmondása alapján elég hosszú lesz. Nem értem, miért nem szerzett eddig egy olyan járművet, amikkel az emberek szoktak közlekedni? Értem én, hogy ki akart jönni ide egyedül, de mi van, ha sürgősen dolga akadna és nem tud azonnal elindulni? Nem értem a logikáját.

Miután kiadta magából azt a hisztit, amit a szex után tanúsított, persze besántítva a szobába, szúrósan néz végig immár farkas alakomon, ahogy én a farkamat csóválva, pajkos szemekkel nézek rá, szinte útra készen.

– Ne nézz így, kurvára dühös vagyok még rád! – sziszegi, miközben a szekrényéhez lépve kiveszi a ruháit, hogy felöltözve, végre útnak induljunk.

Tudom, hogy nem dühös, hanem egyszerűen csak hisztis, de nem értem, miért tagadja ennyire azt, hogy élvezte. Élvezte és tudom, hogy készen állna egy újabb menetre, csak az a makacs lénye az, ami ennyire befolyásolja őt. Annyira kis buta, hogy az már hihetetlen. Bár, szerintem ha egy kicsit helyre jön, újra megmászom, megpróbálok vele egy sokkal jobb párzást összehozni vele, hiszen nem csak én, de ő is akarja, tudom jól, hogy akarja, érzem rajta. Érzem, ahogy azokat a feromonokat kibocsájtja magából, hogy milyen szinten van kész arra, hogy ismét a magamévá tegyem. Megnyalva számat, lassan felülve az ágyban, megvakarózom és leugrok a padlóra, hogy menetre kész legyek. Tény, hogy fáj a mellső jobb mancsom, ahol Joon megharapott, de remélhetőleg nem lesz semmi probléma.

Mikor nekiáll öltözni, én leülve, minden mozdulatát figyelemmel követem.

– Na húzz innen! Kifele, ne bámulj! – sziszegi, ahogy a bundámra fogva, szinte kipenderít a szobájából, nekem pedig csak nyüszíteni van kapacitásom. Nem hiszem el. Olyan kegyetlen. Pedig azt hinné a farkas, hogy ezek után olyan kezes lesz, mint egy kiscica, de nem... nem így van. Mély sóhajt hallatva, megvárom, hogy elkészüljön, s mikor kisántikál a szobából, majd kimegyünk a házból, dünnyögve lépked a frissen esett hóban, amire csak megcsóválom a fejem. Ezzel a tempóval holnapra sem érünk oda. Azonnal elé vágok, aztán mutatom a fejemmel, hogy üljön a hátamra. Nem egy nehéz ember, könnyű szerrel elviszem a közeli városba, ez már biztos.

Yoongi

Rögtön lenéztem rá, megvonva a szemöldökeimet, miközben mutogatta a fejével, hogy üljek rá a hátára. Persze, sérült, és majd én a hátán fogok tehénkedni – biztos nem. Nem bírna el, hiába hiszi, hogy nem lenne probléma, igenis lenne, mert le van gyengülve a kangörcse miatt, amellett pedig még az a farkas is rendesen elintézte, szóval esélytelen, hogy a hátára ülve cipeljen. Ki fogom bírni, végül is, maximum két órára van innen a város, ha tempósabban… – Jó vicc, tempósabban? Rendben, legyen két és fél óra az út, annyit kacagva végig döcögök, még sántikálva is.

– Nem, Hoseok. Sérült vagy, nem tudnál elvinni engem egészen a városig, ráadásul nem ártana, ha majd emberré alakulnál, hoztam neked ruhákat is hozzá, ugyanis így nem sétálhatsz majd mellettem a városban, azt remélem tudod – emeltem meg szemöldökeimet, mire mordult egyet, újabban a háta felé biccentett ismét, kicsit már morgósabban, de nem engedtem a késztetésnek. Tény, sokkal kényelmesebb lett volna a hátára pattanni, és tehénkedni rajta, viszont akármennyire is fájt a fenekem, nem vitt rá a lélek. Egyszerűen… nem ment.

Felsóhajtottam, a zsebembe dugva az ujjaimat, újra megindulva, miközben a táskámat is megigazítottam a hátamon.

– Ne morogj, inkább igyekezzünk, mert sötétedés előtt haza kell érnünk, nehogy a farkas komád betámadjon minket. Most sem te, sem én nem tudnék harcolni, szóval ahelyett, hogy itt morogsz, igyekezzünk – eresztettem meg felé egy fölényes félvigyor-félét, miközben folytattam azt utamat a kijelölt város felé.

Nem volt kedvem abban a minutumban Hoseok hisztijével foglalkozni, még azzal sem törődtem, hogy morgolódva követett, s mikor hátranéztem rá, láttam, mennyi megvetés ült meg a jég-kék íriszeiben, amik… gyönyörűen csillogtak. Be kellett vallanom, hogy valami varázslatos volt ez a hófehér farkas, a varázslatosan tiszta, fehér hóban, azokkal a világoskék szemekkel, amik szinte ragyogtak, akár az égen lévő csillagok. Gyönyörű jószág volt – kár, hogy ennyire makacs, és önfejű, és hogy ennyire a seggemre utazik.

Édes kis nyílás… Még mindig röhöghetnékem-sírhatnékom van, ha erre gondolok. Édes? Hogy a faszomba? Tényleg édes neki…? Vagy csak azért mondta, mert jól esett nekem, mikor ki… nyalt. Egyáltalán, miért gondolkodom én ilyeneken?!

Lehet, hogy a farkasoknál ez normális? Végül is, a kutyák is nyalogatják egymás seggét; lehet, ez normális náluk is. – De nem, Hoseok azért tette, hogy felizgasson.

Aish! Miért gondolkodom ezeken? Miért nem lehetne ezt kitörölni az agyamból…? – Megdugott egy kibaszott farkas!