Letters - VHope

Cím: Letters

Alkotó: Nana

Hossz: Egy perces, rövidke
Párosítás: VHope ~ Hoseok x Taehyung ~ (BTS)

Besorolás: +12!

Műfaj: Bandfic(?) 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; szomorú TaeTae

Összefoglalás: Taehyung és Hoseok gyerekkori barátok voltak, azonban elváltak útjaik, még egészen kicsi korukban. Taehyung ezt nehezen tudja feldolgozni, így már kissé érett fejjel néha-néha, évente párszor levelet ír Hoseoknak, amiben leírja a gonolatait, de soha nem küldi el neki. 

Hozzáfűzés: Ezt a ficit még régebben írtam (jóvalrégebben), de remélem ettől függetlenül tetszeni fog nektek. :) Igazából gondoltam rá, hogy átírom, vagy szebbé formálom, de úgy gondoltam, inkább így hagyom, így az eredeti.

 „Hoseok, te gondolkodtál már azon, hogy létezik lelki társ? Egy olyan ember, akivel meg tudnád osztani bármelyik érzésedet, vagy gondolatodat? Olyan valaki, aki tényleg megérti minden lépésedet, minden gondolatfoszlányodat, és érzésedet, ami benned, a szíved-vagy az agyad egyik szegletében keletkezik? Gondoltál már rá?

Én igen. Tudod, hogy mire jutottam?

Arra, hogy az én lelki társam biztosan te vagy. A másik felem, aki nélkül nem akarok, és nem is tudok létezni. Tudom, soha nem fogunk találkozni, tudom, hogy valószínűleg soha nem fogjuk egymást megkapni, már csak a társadalom miatt is.

Olyan sokszor álmodom veled, és rólad. Olyan sokszor…

Mikor játszottunk, mindig azt hittem, hogy tényleg igaz lesz, amit megígértél nekem. Olyan keserű a szám íze, hogy még sem lett az. Mióta elköltöztetek, azóta nem szeretek élni. Lehet, hogy ez szánalmasan, vagy hülyén hangzik, de így van. Képzeld, még csak kapcsolatom sem volt soha. Az a borzasztó helyzet, hogy nem tudok szeretni. Szerinted ez rendben van így? Mármint az, hogy ennyire ragaszkodom egy olyan emberhez, akit nem is láttam már majdhogynem tíz éve. Azt sem tudom, hogy nézel ki, hogy mennyit nőttél, hogy mennyit változtál. Szerinted rendben van az, hogy ennyire hiányollak, és még így is, esetek többségében csak rád gondolok?

Vagy te már nem gondolsz rám? Sosem akartál megkeresni…

Miért nem?

Képzeld, lehetőséget kaptam egy kiadónál. Egyedül az a probléma a dologgal, hogy el kell költöznöm itthonról. Őszintén? Nem akarok. Nagyon nem. Szeretem a szüleimet, annak ellenére, hogy sokszor megdorgálnak, és nem akarok elköltözni, igazából, még mindig úgy érzem, hogy nem kellene elmennem innen. Nagyon nem szeretném. Viszont az álmainkért áldozni kell, nekem pedig muszáj áldoznom. Nem igaz?

Igazából, valamiért úgy érzem, hogy nem fogsz válaszolni a levelemre. Valamiért az az érzésem, hogy te nem érzel úgy, mint én. Vagy nem?

Elküldjem ezt?

Bár, ha jobban belegondolok, sok értelmes dolog nincs benne, amiért el kellene küldenem…

Nem baj, azért megírom. Reggel, ha felkelek, akkor pedig eldöntöm, megkapod-e vagy sem.

Hülye vagyok, igaz?

Hehe, már tudok helyesen írni! Már én is le tudom írni a nevünket…

Tudod, mi a legborzasztóbb? A gyerekkori emlékeimből semmi nem maradt meg. Rajtad, és a veled töltött perceken kívül semmi. Ez azt hiszem, valami -féle jel. Nem?

Hahh… Idén Augusztusban fogok kezdeni, de lehet, hogy egy-két hónappal később. Attól függ, hogyan alakulnak a dolgok. Nem akarok dátumot írni, mert végül is, felesleges, de idén fogom tölteni a tizenhatodik évemet, és meleg időszak van, igazi strand idő, és ezen a napon ígérted meg, hogy örökké velem leszel, bármi is történjék. Ez megfelel dátumnak, nem?

Bocsi, megint szórakozott vagyok.

El kellene, hogy felejtselek, igaz? Már elég nagyok vagyunk.

Elfelejtelek. A gyerekkori ígéretek úgy is mind hamisak, nem? Hamisak voltunk mi is?

Ne haragudj, nem akarok ilyen bugyuta kérdéseket feltenni neked.

Tudod, sokszor elgondolkodom azon, hogy mi értelme van reggel üresen kelnem, és éjszaka úgy álomra hajtanom a fejemet, hogy semmi érdemlegeset nem csináltam ma sem. Persze, jó lehetőséget kaptam egy kiadónál, miután meghallgattak, és szívből örülök neki, mert minden álmom az volt, hogy énekes legyek. Viszont… tudod mi a szomorú? Nincs senki, akivel megoszthatnám az örömömet. Nincsenek barátaim. Tudom, furcsán hangzik, de nincs senkim. Olyan magányos vagyok, mint a farkas. Szomorú, igaz?”

~*O*~

„Írom itt neked a leveleket, mint egy idióta, pedig tudom, hogy ezt sem fogom soha elküldeni neked, és nem fogom soha, de soha a tudtodra adni azokat, amiket ezen a fehér papírlapon megírok. Keserű. Nagyon keserű. Mint a gyógyszer, amit naponta kell bevennem.

Tényleg. Fél éve beutaltak a pszichiátiára. Nagyon nehezen viseltem az időszakokat… gyakornok vagyok, és nagyon nehéz. Minden reggel, és este be kell vennem pár pirulát, ráadásul tanulnom is kell. Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fog viselni minden. Előfordult, hogy vissza sem jöttem a gyakorlás után, inkább bent aludtam az öltözőben a kabátomba bújva, mert nem volt más lehetőségem, vagy annyira fáradt voltam. Reggel pedig csak arra volt időm, hogy lezuhanyozzak, úgy rohantam az iskolába. Jaj… milyen sűrűn fordul elő…

Tudod, annyira utálok élni. Sokszor gondolkodom azon, hogy befejezem ezt az egészet. Hogy ez a pálya nem nekem való, én ezt biztosan nem fogom kibírni. Sokszor gondolkodom azon is, hogy kicsit több gyógyszert veszek be a kelleténél. Nem tudom, hogy mi, valami mindig megállít. Lehet, hogy az, hogy mindig arról álmodom, egyszer majd velem leszel, újra megölelsz, és elsuttogod, hogy nem lesz semmi baj… és van, aki szeret.

Nem akarok sírni.

Utálok sírni.

Utálom, hogy ilyen gyenge lelkű vagyok.

Nagyon utálom.”

~*O*~

„Lebetegedtem. Megint. Másfél havonta elkap valamilyen nyavalya. Az orvos szerint az a baj, hogy kimerült vagyok, és nehezen bírom a kiképzést. Azt mondta, hogy jobb lenne, ha az egészségemmel törődnék, és nem azzal, hogy minden áron énekes legyek, de én az akarok lenni, minden áron. Megtanultam már, hogyan feszegessem a határaimat, és hogyan kerekedjek felül a problémáimon.

Csak nehéz. Nélküled főleg.

Elég szánalmas, hogy állandóan azon nyávogok, mennyire életképtelen vagyok nélküled, igaz? Nagyon…

Végül is, soha nem fogja megtudni senki, hogy mennyire hiányollak. Ezeket a papírokat gondosan elzárom egy kis fiókba, senki nem fér hozzá, te főleg nem, így nyugodt lehetek.

Tudod, sokszor elgondolkodom azon, hogy nem fogom megélni azt, hogy debütálhassak szólóban, vagy egy bandában. Olyan elképzelhetetlen, és ha erre gondolok, elfog a kétségbeesés, és a félelem. Mi lesz, ha soha nem leszek elég jó? Tudod, elég mély lett a hangom. Nem olyan kis magas, és nyávogós, mint régen, mikor gyerekek voltunk. Nagyon mély, dörmögős lett, ami elég meghökkentő, főleg a stílusomhoz, és a viselkedésemhez.

Ah…

Azt mondta az orvos, hogy depressziós vagyok. Tudod, milyen hitetlenkedve hallgattam? Depressziós? Én? Pont én? Állandóan nevetek, és vigyorgok. Pattogok, ha kell, ha nem. Még is, hogy lehetnék én depressziós? Majdhogynem bearanyozom a körülöttem lévők életét a marhaságaimmal. Senki nem hinné el, hogy az lennék... én sem tudom elhinni.

Ugye, hogy baromság? Szerintem is.

Biztos, hogy nem fogom beszedni azokat a plusz gyógyszereket, amiket felírt. Azt sem tudom, miért kell nekem pszihomarhákhoz járnom. Normális vagyok.

Még, hogy én depressziós. Te is nevetsz? Én is.”

~*O*~

„Hoseok… hiányzol. Nagyon hiányzol… Repülj el hozzám, ölelj meg, és suttogd a fülembe, mint régen, hogy velem maradsz, és minden rendben lesz.

Nem akarok kórházba menni.”

~*O*~

„Hah! Végre itthon! Iszonyatos volt ez az egy hónap a kórházban. Be kellett mennem, mert… hát… meggondolatlan voltam. Csak elegem lett mindenből. A sok gyakorlásból, a tanulásból, a kilátástalanságból, főleg abból, hogy voltak napok, mikor nem is aludtam. Kimerült lettem, lelkileg, és testileg is. Beleuntam, hogy már 18 éves vagyok, és még mindig sehol semmi. Meggondolatlan voltam, és így visszaemlékezve a cselekedetemre, nagyon megbántam.

Haragszol rám, igaz?

Én is magamra.

Lehet, hogy tényleg depressziós vagyok…? Nem, az lehetetlen. Csak gyengécske vagyok. De megerősödök! Mikor anya, és apa eljöttek értem a kórházba, megfogadtam, hogy mától erős leszek, nagyon erős, és keményebben fogok dolgozni azért, hogy az álmaim teljesüljenek, és ha híres leszek, akkor biztos, hogy veled is találkozni fogok. Vagy te velem.

Tudom, hogy így lesz.

Szóval, kérlek, ne haragudj rám. Jóvá teszem majd, amit csináltam, ígérem.”

~*O*~

„Azt hiszem, boldogabb vagyok, mint valaha! Debütáltam! Debütáltam! Egy fiú bandában kaptam helyet! El sem tudom hinni! Annyira, de annyira boldog vagyok, hogy nem tudom leírni! Most már csak egy kisujj nyújtásnyira van tőlem a cél és… és Istenem! El sem hiszem! Megérte a sok munka, és küzdelem. A sok gyötrelem, álmatlan éjszaka, a sok kórház, még azok a pszichomarhák kezelései is!

Bár, még a tagokkal nem találkoztam, csak közölték velem az információkat, de holnap velük is találkozom. Borzasztóan izgulok!

Hoseok, én annyira boldog vagyok… te is örülsz nekem, ugye?

Remélem, hogy ha híres leszek, találkozni fogunk majd. Világot járok, és… és mindent megnézek majd! Mindenki ismerni fog, és… és tudom, hogy te is felismersz majd.

Remélem, hogy még nem felejtettél el engem. Ha még is, akkor nagyon dühös leszek, és garantáltan felelevenítem benned az a rég feledett érzelmeinket!

Jaj, én annyira boldog vagyok...

Hihetetlen, hogy még mindig szerelmes vagyok beléd, pedig nem is láttalak azóta sem. Lehet, hogy annyit változtál, hogy el sem tudnálak viselni. Hehe. Nyugi, nem így van. Én szentül biztos vagyok abban, hogy te vagy a másik felem, még az sem zavar, hogy fiú vagy.

Biztos ugyan olyan szerethető vagy, mint régen. Biztos vagyok benne.

Vajon mennyit változtál?

Vajon én változtam?”

~*O*~

„…

Hoseok…

…

Veled vagyok egy csapatban…

...”