Inside (1/?) - YoonKook

Cím: Inside

Alkotó: Nana & Akira

Hossz: ?
Párosítás: YoonKook/SugaKook - Suga [Yoongi] x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: Bandfic, romantikus, dráma

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance
Összefoglalás: Az élet szaga, akár a rothadt hús, és az orrfacsaró cigarettafüst mérgező egyvelege –vajon mennyire egyszerű elfogadnunk, hogy a dolgok sosem úgy alakulnak, ahogy azt gyermekkorban megálmodjuk a puha, meleg ágyban, édesanyáink csókjai közt?
Mindnek ugyanaz a vége – fogd meg a kezem, ne engedd el, ha úgy érzem, belülről indulok foszlásnak.  

Hozzáfűzés:  Itt is lenne egy új történet! :D Akira, akivel ezt a ficit írtam, Amaya.ka-ként volt megemlítve a blogon, a két személy egy és ugyanaz, csak Akira lett a művészneve. x) Szóval, vele fogtunk össze, hogy összehozzunk egy kis YoonKookot. :D 
Reméljük, tetszeni fog nektek. :3
Jó olvasást! ❤❤❤❤❤❤❤

Én (Nana) írom Jungkookot!
Akira írja Yoongit!

Yoongi

Halálos csend uralkodott a hatalmas nappaliban, míg én közönyösen ültem, előregörnyedve az ölemben tartott selyempárnán, figyelve Namjoon lépteit. Idegesen járkált fel, s alá, mialatt mobilját minduntalan kezében tartotta. Egyedül Jin távoli sutyorgása töltötte meg a teret, ki minden iránt lelkesen érdeklődött, törölgette, súrolgatta az edényeket, ám a feszült légkör egyáltalán nem akart enyhülni. Taehyung törökülésben hintáztatta testét a kanapénak dőlve, és bár nyugodtságot erőltettet vonásaira, ám mindannyian tudtuk, hogy bűntudata van, csakhogy magába fojtja a dolgokat, mint minden egyes alkalommal. Tegnap késő délután Jungkookkal és Yugyeommal együtt indultak szórakozni, hogy valamelyest kikapcsolódjanak a holnapi interjúra, viszont Taehyung a maknae nélkül tért haza, ki azóta sem adott életjelet magáról, és ha ez nem lenne elég, még a mai fotózást is lekéste. Egytől egyig dühösek és feszültek voltunk, azonban egyedül én tudhattam, hogy ez nem az első alkalom volt, s lassan, már három hete kimaradozott, és szánt szándékkal mellőzte a figyelmeztetéseimet, és még Namjoon utasításaira sem hallgatott, mintha nem is neki szólna az intelem.

– Egyszer már csalódtam benned, Taehyung. – Namjoon kimért volt és merev, mitől az említett kissé megrezzent ültében, ennek ellenére képtelen voltam sajnálni, elvégre az esztelensége az, ami mindig problémákat generál a csapaton belül. – Egyszerűen csalódtam benned, kölyök. Azt hittem, több benned a kötelesség. Nagyot csalódtam, de nem haragszom.

– Tudom – felelte csendesen, mialatt arcának jobb felét, a felhúzott térdeire döntötte, s látszólag próbált úgy tenni, mintha nem is létezne, és azt hiszem, jelen helyzetben nem is cselekedhetett volna ésszerűbben. Savanyú képéről szinte üvöltött a szomorúság. Fejcsóválva vezettem el róla tekintetem.

A leader szemében szinte lobogott a düh komor tüze, s bár tudtam, hogy nekünk, tagoknak nem akart fejfájást okozni, még is előfordult, hogy ilyenkor a kelleténél magasabb hangszínt ütött meg, amit Jimin viselt a legnehezebben, melynek hatására túlnyomórészt a szobájában gubbasztott, és még enni sem volt hajlandó. Ha őszinte akartam lenni, kezdett elegem lenni Jungkookból, és a gyerekes viselkedéséből, hiába telt el ennyi év, amaz egyáltalán nem változott, és ha lehet mondani, még makacsabb és konokabb lett. Természetesen ezt félretéve, borzalmasan aggódtam érte, és féltettem, ám nem merült fel bennem, hogy ennek komolyabb előzménye lehet, elvégre hosszú időn keresztül semminemű probléma nem lépett fel, mely’ a munkásságával volt összehozható. Gyűlöletem szinte azon nyomban felolvadt, amint Jimin sápatag, beesett arcára tekintettem – hiszen nagyon rossz színben volt – ki az épület, hatalmas szárnyas ablakain tekintgetett kifele, mintha csak a maknae ettől a megmozdulásától hazatérne.

Az aggódás elnyomta a félelmeimet. Belefáradtam ebbe az egészbe. Ingerülten pattantam fel Hoseok mellől, majd nem törődve a többiek fürkésző tekinteteivel, egyetlen szó nélkül iramodtam a fürdőbe, azzal a céllal, hogy legurítsak pár kedvjavítót, hátha valamelyest enyhít idegállapotomon, ám tudtam, ha Jungkook továbbra is így viselkedik, biztosan több vagonra lesz szükségem belőle. Sivárnak, üresnek éreztem magam. A menedzser már nem egyszer látogatott el dormunkba figyelmeztető jelleggel, ám úgy látszik, ennek borzalmas vége lesz, amennyiben folytatódik, és Namjoon nem intézkedik, vagy veszi szigorúbban a dolgokat. Ez az egy baj volt a leaderünkkel. Túlságosan vajszívűnek és engedékenynek bizonyult, ezáltal a kisebbek nagyobb teret kaptak. Bevettem a pirulákat, és utána minden jó volt, semmi rosszat nem éreztem. Minden elcsendesült körülöttem. Ám ekkor meghallottam a bejárati ajtó összetéveszthetetlen csapódását, majd Namjoon fülsértő üvöltését. Szinte arcul csapott annak intenzitása.

Jungkook

Tudtam, hogy baj lesz; teljes mértékben tisztában voltam ezen ténnyel, az éjszaka, sőt, még a reggel folyamán sem tudtam ésszerűen, normálisan gondolkodni, bármennyire is lett volna arra szükségem. Vitt magával az élet, a lendület, az, ahogy a kis eldugott bárban szórakoztunk, táncoltunk, ittunk – nem tudtam ellent mondani az akaratomnak, ösztönömnek, annak, ami hajtotta a véremet, és őszintén szólva, nem is akartam. Ittam, sokat, rengeteget, és hagytam, hogy a bevett tabletták teljesen elbódítsák az agyamat – olyankor minden egyszerűbb volt. Minden könnyed, akár egy tollpihe; szálltam, akár egy madár, az érzést pedig semmiért sem cseréltem volna el. A parkett közepén sem lepleztem vágyamat, mikor Taehyung előttem táncolt, piros pozsgás arccal, verítékes homlokzattal, tekergetve magát; nem érdekelt, hol vagyok, kik láthatnak minket, azonnal magamhoz vonva csókoltam meg, téptem, martam ajkait, ő pedig még viszonozta is. Ő sem volt magánál, ami elég ritkának bizonyult, hiszen átlagban ő megiszik egy-két felest, és utána mindenre nemet mond, jelezve nekem is, jó lenne, ha abbahagynám, de akkor ő is nagyon elengedte magát.

Még azzal sem számolt, mi történhet, ha esetleg lebukunk. Yugyeom persze, tudott a „viszonyunkról”, és nem is ítélte el. Mindig mondta, valamilyen szinten megérti, amiért így le vagyunk korlátozva, de én tudtam, nem normális dolog, főleg azért nem, mert éreztem, Taehyungnak sűrűn teher, mikor teljesen benyomva robbanok be a szobájába, és nem tagadom, elég erőszakos is vagyok olyankor. Viszont mivel a legjobb barátjának tud be, enged, hagy nekem mindent. Az ég világon mindent, amitől jobb lehet, de a keserű valóság az, hogy ez már soha nem lesz jobb. A bennem tomboló félelem, kétségbeesés, fájdalom és keserűség sosem múlik, még akkor sem, ha Taehyung egy-egy alkalomnál felajánlja, ha nagyon akarom, akár mélyíthetünk is, lefeküdhetünk – ha nekem attól jobb lesz. Én viszont képtelen lennék rá, és nem azért, mert nem tetszene a segge – őszintén szólva, mikor ennyire be vagyok nyomva, pont nem érdekel, kicsoda, micsoda lehet, vagy férfi, avagy hímnemű-e, a lényeg, hogy szűk és forró legyen.

Mindennek volt egy határa, így bőven megelégedtem azzal is, hogy a mosdóba slisszolva elégítettük ki egymást, forrón; én a kezemmel, ő az ajkaival, ahogyan általában tettük. A kis hülye még arra is képes lenne, hogy seggbe basszam, csak érezzem magam jobban és legyek olyan, mint régen, ha ez segít. Értékelnem kellene az ilyen barátokat, nem pedig szopatnom őket, mint éjszaka – nem tettem mást, megszívattam. Amíg ő táncikált, addig megláttam egy helyes, aranyos, szőke hajú lányt, és nem tudtam ösztöneimnek megálljt parancsolni. Nem érdekelt, mit csinál Taehyung, nem érdekelt, hogy az előbb még őt csókoltam hevesen, vele pajzánkodtam a mosdóban, elslisszoltam úgy, hogy neki mindez fel sem tűnt. Ott hagytam egyedül, lelépve a nevenincs lánykával, kivéve egy hotelszobát, hogy ott aztán tényleg minden nyűgom-bajom-agresszióm kiadhassam. A másnap reggel volt keservesen savanyú – az ébredés, s az, amikor tükörbe néztem, majd realizáltam, mennyi az idő, s eljutott agyamig, hogy lekéstem a reggeli fotózást, ráadásul egyedül hagytam Taehyungot a szórakozóhelyen, mit sem törődve azzal, mi lehet vele.

Nem, nem volt egy csenevész lélek, igen nagy szája volt, meg tudta magát védeni, ő is férfiból volt, de azzal is tisztában voltam, hogy egy csapat tizenéves tiniribanc ellen nem lenne esélye. Mielőtt a szőkeség felébredt volna, felszedtem magamra a ruháimat, és úri emberhez méltón fizettem ki az éjszakát a hotelben, hogy le is lécelhessek onnan, egyenesen a dorm irányába, ahol nem maradt el az utózönge – Namjoon torka szakadtából ordított, amikor beléptem az ajtón. Valamilyen szinten igaza volt, nem is állt szándékomban veszekedni, őrjöngeni, feleselni, de másnapos voltam, ráadásul eléggé benyomtam magam az éjszaka az alkohol mellé, így nem voltam túl jó passzban. Nem volt még kedvem az ő marhaságait is hallgatni, főleg nem úgy, hogy a többiek is látnak minket.

– Fejezd már be – sziszegtem, levéve magamról a bakancsomat, majd azzal a lendülettel rúgtam azt odébb, hogy sötét tincseimbe vezetve ujjaimat, beljebb léphessek a lakásba, a konyha irányába. Ki voltam tikkadva, és egy kávé sem ártott volna.

– Fejezzem be?! Fejezzem be?! – jött utánam rögtön, vörösre színezett orcával, mintha az igazi, eddig eldugott démon szabadult volna fel belőle. – Egész éjszaka kimaradtál, és a fotózást is lekésted! Hol a faszomban voltál? – fakadt ki újra, mikor megtelítettem a poharat vízzel, amit lassan ajkaimhoz emeltem, hogy magamba guríthassam az éltető nedűt, majd mihelyst lehúztam a hideg löttyöt, a kávéfőzőhöz indultam.

– Hé, nem volt gáz, nem látott senki, jó? – forgattam meg a szemeimet, miközben tettem fel főni a kávét.

– Nem az a baj, Jeon, hanem az, hogy lekésted a fotózást, és nem tudtuk, hogy mivel mentsünk ki, amiért nem jelentél meg!

– Majd bepótolom…

– És mikor? Mikor? – fakadt ki cinikus nevetésben, hasát fogva ujjaival, miközben lepergett előtte talán az egész élete. – Mert olyan kurva sok időnk van, igaz? Olyan kibaszottul sok a szabadidőnk, hogy bármikor bepótolhass egy fotózást!

– Jó, mindegy, üvölts, majd abbahagyod – sóhajtottam, a pultnak döntve fenekemet, várva, mikor fő le a kávé, s ekkor pillantottam be a nappaliba; Taehyung a kanapén ült, felhúzott térdekkel, engem figyelve szomorú, csalódott arcával, mellette pedig Jimin foglalt helyet, törökülésben ülve, halványan megremegve, mikor Namjoon megemelte a hangját. Bűntudat egy szikráját kellett volna éreznem, én mégis olyan sivár voltam, akár egy sivatag… kiszáradt, kiégett, halálra vált. Nem láttam értelmét semminek.

Yoongi

Ingerülten szorítottam a súlyos vaskilincsre ujjaim, egyszerűen nem akartam elhinni, amit hallottam, ráadásul a többiek egytől egyig szótlanul gubbasztottak a helyükön, mintha Jungkooknak lenne bármi oka a felháborodásra. Dühös voltam rá, dühös, hogy egyáltalán visszamer szólni, dühös hogy alkalomadtán osztoznom kell a fürdőszobán, hogy egy olyan helyen élek, ahol semmi se működik, és el kell tűrnöm ezeket a szarságokat. Irtóztam minden társas helyzettől, beszélgetéstől, és sokszor a szorongástól is nehezen tudtam odafigyelni arra, amit mondtak nekem, ám az utóbbi időben javulni látszott a helyzet, ennek ellenére újfent elhatalmasodott elmém felett. A színpadon rendszerint rettegtem, hogy elájulok, vagy nem tudok a helyzetnek megfelelően viselkedni, képtelen vagyok az elvárásoknak megfelelni. Egy egyszerű bevásárlásnál is úgy éreztem, hogy mindenki engem figyel, még a mennyezetre szerelt tükrökből is árgus szemekkel néznek, és ettől mindig ideges lettem, hiszen bármilyen kis ügyetlenség miatt kinevethetnek, és a legelső paparazzi biztosan a címlapra hozza. Ezért mindig nagyon vigyáztam minden mozdulatomra, nehogy valamilyen súlyos, és visszavonhatatlan bakit kövessek el, és elkerüljem a nevetségessé válást.

Igyekeztem magabiztosan mosolyogni, ám a fellépéseken hangom rendszerint erőtlenné vált, és ettől még inkább szorongtam és pánikoltam, mialatt még a torkom is kiszáradt. Minduntalan érzékeltem, hogy kritikusan figyelnek, hogy mikor követek el egy olyan hibát, amin csámcsoghatnak és szórakozhatnak. Ezért társas helyzetekben képtelen voltam ellazulni, természetesen és könnyedén viselkedni, mintha minden szituáció megmérettetés lenne. Ráadásul napokig képes voltam rágódni a történteken. Akkor éreztem jól magam, ha otthon voltam, egyedül a szobámban, és nem zavart szarse. Ennek ellenére tudatában voltam, hogy senki sem törődik azzal, hogy mennyire vagyok kétbalkezes, vagy, hogy nem azt figyelik, mikor borítom ki a bevásárló kosarat, vagy botlom el, és valójában nem akarnak megszégyeníteni, és megalázni. Ez egy berögződés, ami ellen képtelen vagyok bármit is tenni. Ám azt sem tehetjük meg, hogy nem figyelünk ilyen kis apróságokra. A lehető legóvatosabbnak kell lennünk. Erre mit tesz Jungkook? Mindenre nagyot szarva szórakozik az éjszakában, hetyegve még a legjelentéktelenebb nevenincs senkivel is, sőt, még meg is tapsolja önmagát, mikor felelősségre vonják.

Egy pillanatig sem vártam tovább, fogmosó poharam csordultig engedtem jeges vízzel, majd hetykén, amolyan nemtörődöm léptekkel indultam meg a konyha irányába, hol Jin már szorgosan sütögette a rántottát a legkisebbnek. Namjoon elviharzott, míg a többiek suttogva karattyoltak a nappaliban, összedugva fejüket, ám mikor Jimin észrevett, szomorú pillantást küldött felém, majd nézett rá Jungkookra, ki szenvtelenül lóbálta lábait a bárszéken. Sóhajtottam, majd érzéketlenül slattyogtam irányába, mialatt a bejárati ajtó felé tévedt tekintetem, hova rendetlen mód dobta le sáros bakancsait, mintha holmi szeméttároló lenne a lakás. Az agyvizem egy momentum leforgása alatt felforrt. Megköszörültem tokrom, mialatt hanyagul döntöttem oldalam a pult szélének, s kezdtem hangosan dobolni lábaimmal, várva, hogy a kis taknyos rám emelje közömbös ábrázatát, de az még csak hajlandóságot sem mutatott arra, hogy észrevett volna. Majd szétrobbantam, és egyszerre akartam ököllel a falba ütni, és ennek a hülye bunkónak az arcába. Alaposan felbőszített, pedig elég magas az ingerküszöböm. Csakhogy bármilyen feldúlt is voltam, tudtam, hogy a többiek mindent hallanak. Nem akartam mást, csak üvöltözni és kiabálni, ennek ellenére csendben maradtam, ám ezzel egy időben lekezelően emeltem kócos hajzuhataga fölé poharam, majd amilyen lassan csak tudtam, úgy borítottam annak jeges tartalmát feje tetejére.

– Ez mind nagyon érdekes – feleltem ridegen, célozva, hogy még csak fel sem pillantott telefonjából, melyet megállás nélkül nyomkodott, és amit most gyönyörűen elárasztott az arra csordogáló folyadék –, de végre összeszednéd magad, te kis szarházi?

Jungkook

Namjoon egy idő után megunta a kiabálást, s számonkérést – gondolom rájött, hogy mindegy, mit mond, vagy tesz, azzal nem fog változni bennem semmi, így feladva indult ki a konyhából, mialatt Jin a tányérokkal kezdett szórakozni. Mérhetetlenül zavart a csörömpölés, amit hallatott minden egyes mozdulatával, mégsem szóltam egy szót sem, hiszen tudtam, jelen helyzetben nekem nem nagyon lehetne szavam a lakásban, így igyekeztem minden hangforrást kizárni elmémből. Hogy ez hatásos legyen, s kellően sikerüljön, a kezembe vettem a telefont, lassan nyomkodva azt, Yugyeommal folytatva diskurzust, ki egész végig csak azt kérdeztem, hová lettem este, mert tegnap Taehyung teljesen bepánikolt, miután nem találtak. Normális esetben érdekelne, bántana a bűntudat, és azonnal az idősebbhez léptem volna, hogy elnézést kérjek, amiért faszul viselkedtem vele, de nem volt ez normális eset, s már nagyon régóta nem érdekeltek az ilyen kicsinyes dolgok. Bepánikolt? Lehiggadt. Hazajöttem, meglettem, ő is él és virul, meg én is, szóval nem hiszem, hogy szükség lenne bármi nemű bocsánatkérésre.

Maximum csak azért kellene megtennem, hogy egyedül hagytam egy emberrel, akit nem is ismer igazából, és ha Yugyeom nem lett volna annyira cuki, hogy együtt járkálnak, lehet, rá is baszott volna. Viszont ez sem történt meg, szóval kár lenne a gőzért. Épp azt kezdtem el pötyögni, hogy egy lánnyal voltam, mikor is hirtelen megéreztem a jeges vizet a hajamon, fejbőrömön, mi tova csordogált egyenesen a nyakamba, s mellkasomba, bekúszva a laza, fehér pólóm alá. Azonnal halálra váltam, ugyanis hideg volt a víz, akár a fagyos fuvallat, így halványan kirázott a hideg, de amint meghallottam Yoongi hangját, azonnal megremegtem, mire rátett egy lapáttal még a düh egy halovány szikrája, mi hatalmasra kezdte magát kinőni a testemben.

Még ő pofázik?

– Mondod ezt te? – kérdeztem gunyorosan, miközben a telefonomat a mögöttem lévő pultra tettem, majd kezemmel hajamba túrtam, hogy vizes tincseimet kissé megrendezhessem, de tudtam, felesleges próbálkozás, mert abból mindenképpen csepegni fog a friss nedű.

– Mire célszol ezzel, te kis szarzsák? – sziszegte, közelebb lépve hozzám, mire elvigyorodtam, megemelve szemöldökeimet, majd keresztbe tettem a lábaimat, diadalittas, győzedelmes vigyorral, mit egészen addig, míg meg nem szólaltam, nem tudott hová tenni.

– Én néha kimaradok. Néha eljárok ide-oda, talán kicsit kihat rám a kései tinédzserkor, nálam ez majd elmúlik, hyung – feleltem nyugodt, színtelen hangomon, miközben gonosz görbületre húztam ajkaimnak ívét –, de nálad vajon mikor fog elmúlni az agybaj? Ugyan már, mindenki tudja, hogy marék számra zabálod az altatókat, kedélyjavítókat, nyugtatókat… meg aztán, mindenki látja, mikor megszédülsz a fellépésen, vagy azt sem tudod, hol vagy a sok szartól, annyit veszel be. Majd ha te összeszeded a nyuszi szívű, picike lelkecskédet, hyung, esetleg összeszedem magam én is, de kár valaki felett pálcát törni, akitől nem különbözünk, nemde? – tettem fel a kérdést, ártatlan hangomon, finoman, lágyan paskolva meg sápadt, karikás arcát. – Mellesleg, szörnyen nézel ki, vegyél be egy-két tabit, azt higgadj le a picsába – szálltam le a bárszékről, hogy ott hagyhassam.

Yoongi

Indulatosan szorítottam vékony csuklójára, nem hagyva, hogy egy lépést is tegyen, aztán mintha ez nem lett volna elég, még magamhoz is rántottam, szabad kezemmel dühödtem markolva állára. Közben a szemem sarkából figyeltem, ahogy egyszerre megdermed, és azonos időben fojtottam volna meg az összes érzésért, amit keltett bennem pár szekundummal ezelőtt, s még a puszta létéért is. Megzavarodva, lihegve nézett rám meglepődött pillantásával, résnyire elnyílt ajkakkal, mintha mondani készülne valamit, ám ehelyett meggondolta magát, s mindössze mély szusszantásokra futotta. Mintha a döbbenettől, és az ijedtségtől nem jutott volna szóhoz. Valami vészjóslóan megreccsent a fejemben, miközben ösztönszerűen vontam még közelebb magamhoz, egészen testközelbe, hogy úgy nézhessek végig rideg, közönyös vonulatain. A méregtől eltorzult arcom, és mikor a megilletődéstől feszülő, vékony testére néztem, észrevételeztem, hogy haloványan ugyan, ám végül leesett neki, hogy rettenetesen kihúzta a gyufát az állandó zsörtölődésével.

Egyetlen szó nélkül rángattam magam után, leszarva, hogy a többiek látnak, és még Jimin aggodalmaskodó orgánumát is próbáltam kizárni fejemből, mert rohadtul elegem volt, és most tényleg túl messzire ment. Megint. Mindig túl messzire megy. Túllépett egy határt, ami még keményen vissza fog ütni rá. A kódot beütve, fenyegetően, egyenesen veszedelmesen csaptam be magunk után a szobám ajtaját, melyen a „genius lab” felirat díszelgett, majd úgy löktem az eldönthető fotelnek, hogy még elképedni sem volt ideje, csupán halk, erőtlen nyekkenést hallatott, miképp a halántéka találkozott a kemény, masszív támlával.

– Mégis, mit képzelsz te magadról? Hol jár az eszed? – Hangom halk volt, és nyugodt, ahelyett, hogy ráförmedtem volna. Tekintetem a távolba meredt, s érzékszerveimmel, belső énemmel egy egészen más dimenzióban jártam. Fogalmam sem volt, hogy mikor jutottunk el idáig, mikor változott ilyen kritikussá a helyzet, s hol romlott el az, ami most idevezetett minket.

– Hyung, nem te szoktad mondani, hogy az vagy, az leszel, amit képzelsz magadról? – ráncolta meg homlokát, s ajkaira újfent kiült az a bizonyos gúnyos mosoly, mely’ egész más színben tüntette fel a kisebbet, s mitől már nem az volt, aki hajdanán, a kezdetekkor. – Én ezt képzelem magamról. Akkor, hogy is van ez? – suttogta szemérmetlenül, mialatt két könyökével megtámasztotta magát, kajánul billentve oldalra fejét, és a dőlésszögnek köszönhetően több vízcsepp átszántott arca, s nyaka hibátlan vonulatán. Azt akartam, hogy teret adjon az elfojtott érzelmeinek, ki nem mondott indulatainak, gondolatainak.

– Nézz magadra, Jeon – léptem hozzá közelebb, újfent megragadva karját -, ki az isten szerethetne így téged? – sziszegtem ingerülten, unott vonásait észrevételezve. – Hallod? Mi ütött beléd? Mert szerintem rohadtul egy kis senki vagy, szóval nagyon gyorsan vegyél vissza. Húzd össze magad, és becsüld meg azt, ami jelenleg körbevesz, mert az ilyen viselkedést egyikünk sem tűri, értetted? Hogy jössz te ahhoz, hogy ilyen hangsúlyt engedj meg a hyungoddal?

– Szerintem inkább fogadd meg a tanácsom, és guríts le még néhány tabit – válaszolta elutasítóan, azzal kirántotta csuklóját ujjaim közül, majd feszülten pattant fel, ám azzal nem számolt, hogy tökéletes pozícióban volt ahhoz, hogy a fotel előtti asztalnak taszítsam.

– A nehézségek között mindig ott van a lehetőség – suttogtam fülkagylójába. Most vettem csak észre, hogy mennyire hangosan lélegzik. A belőle áradó fűszeres cédrus illat, nyugtalanítóan hatott rám.

– Rólam te nem tudsz semmit – felelte keserűen. – Mi lenne, ha egyszerűen nem venném tudomásul, hogy a világon vagy? – Érzéketlenül, s monotonon ejtette ki szavait, ám szívverése leplezetlenül felgyorsult, s szinte már fejemben hallottam annak természetellenesen lármás kalapálását.

–Lehet, hogy nem tudok semmit – hajoltam egészen közel, olyannyira, hogy saját bőrömön éreztem, az arcát beborító vízcseppeknek hűvösségét –, de ha elmondanád, akkor talán segíthetnék.

Jungkook

Legszívesebben a képébe röhögtem volna. Ha elmondanám, akkor talán segíthetne. A nagy büdös lófaszt – hányszor sétáltam az ágyához, vagy máséhoz, hogy valami nem jó, valamit nem érzek rendben, segítsenek, mondják el, mi az, amitől így érzem, de rendszerint el lettem hajtva, ne fárasszak senkit az aprócska problémáimmal, mert mindenki küzd egy sokkal nagyobbal. Hazugság az egész, Yoongi pedig úgy füllent, akár a vízfolyás – most már, hogy baj van, segítene, előtte pedig elküldött, mert ő fáradt, álmos ahhoz, hogy az én nyűgjeimet hallgassa.

A mai napig emlékszem, mikor rémálmok gyötörtek, és odasétálva hozzá, megrázogattam a vállát, hogy keljen fel, hadd aludjak vele, mert megőrülök a rám törő pániktól, de mi volt a válasza, mikor felébredtem? Fel kellene nőnöm, nem befosnom egy álomtól, és jó lenne, ha felnőttként viselkednék, mert az élet csak nehezebb lesz, és ha ennyitől lezuhanok, akár ki is nyírhatnám magam.

Tény, ez még bő három éve volt, de nem tudtam ezeket, sem mást elfelejteni, bármennyire szerettem volna.

Úgy éreztem, bennük nem bízhatok, nekik nem mondhatok el semmit, hiszen úgysem érdekli őket, vagy ha mégis, az csak a felszínes megtévesztés, ami a rajongók irányába megy; a csapaton belüli törődés, odafigyelés egy nagy kalap szar, egy undorító hazugság, semmi más. Mindenki csak a saját sebeit nyalogatja, más nem is érdekli, és bizony-bizony, Yoongi is ilyen, bármennyire szimulálja azt, hogy őt ugyan, valóban foglalkoztatja, mi a baj. A nagy büdös lófaszt.

Ő is szarik rá, mint minden másra. Annyiszor kértem segítséget, annyiszor akartam velük aludni, mert hiányoztak a szüleim, vagy rémálmaim voltak, mindig, minden alkalommal el lettem küldve, most meg, hogy baj van, hirtelen megy a faggatózás?

Álszent, kétszínű mind, egytől egyig…

– Te is tudod, és én is tudom, hogy ez csak a látszat – mosolyodtam el felületesen, megpaskolva az arcát. – Segítenél, hogy a bandának jól menjen, de nem azért tennéd, hogy nekem jobb legyen, ezt pedig mind a ketten tudjuk – mondtam, mélyen a szemeibe nézve, majd nagy nehezen lefejtettem magamról az ujjait, hogy el tudjak tőle távolodni, miközben mély levegővel telítettem meg tüdőmet.

– Te hülye vagy.

– Csak reális. A saját bajodon, gondodon kívül nem érdekel semmi, de ez természetes emberi szokás – vontam meg a vállaimat. – Idegesít a viselkedésem, mert a banda rovására, a te karriered rovására mehet, de nem az én lelki épségem miatt aggódsz, ezt ne is próbáld meg bemagyarázni, mert körbe foglak röhögni – kuncorásztam jó ízűen, miközben az ajtó felé indultam, de mielőtt végleg kiléptem volna a helyiségből, még visszafordultam volna felé: – Csak szimplán rettegsz, hogy miattam bukunk egyet, de ne aggódj, hyung – hangsúlyoztam ki gunyorosan –, olyan messzire soha nem fogok elmenni. Nem kell félned a kis karriered miatt, nem fogom tönkre tenni.

Ezután már nem szóltam semmit, csak szimplán megigazítottam magamon a pólómat, majd jobbra fordulva araszoltam ki a szobából, egy mély sóhaj mellett.

Álszent, kétszínű, képmutató mind.

Gyűlölöm, utálom az összeset, egytőlegyig. Talán Taehyung és Jimin picike kivétel. Talán. Talán… De arról sem vagyok meggyőződve.