Vesania - VKook (37/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +18

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, YAOI, EROTIKUS TARTALOM

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D
Gyűlölni fogtok. :D
Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást! ❤

A Hold már nem mert reménykedni, nem mert lenézni az erdőre, hiszen szinte érezte az őz szívfájdalmát, mi folyamatosan összemarkolhatja az állat alig-alig dobbanó, szunnyadhatatlan motorját, minek lassan itt az ideje, hogy örök pihenésre hajtsa a fejét – szeretett volna segíteni, szerette volna ölelő karjaiba vonni az elveszett, gyenge gidát, de sajnos nem voltak kezei. Nem tudott mit kinyújtani; csupán a Naptól lopott fényével tudta megvilágítani, de az még melengető hatással sem lehetett rá.

A farkas kucorodott szerelméhez, nyüszített, majd újra végig nyalt a barnás szőrön, vágyódó, bizakodó íriszekkel vizslatva a fekvő pozícióban lévő állatot, mindhiába – nem nyitotta fel a szemeit, de ő nem akarta feladni. Testével melegítette a másikét, hátha idővel mégis észhez tér.

Hallgatta a rózsák dalát a kietlen éjszakában, s hitt abban, egyszer majd újra fog dobbanni a szívük.

Nem értette. Nem tudta felfogni, Taehyung miért mutogatta neki azt a könyvet, miért nem beszélt helyette, miért nem mondta el, mit érzett – miért azt a nyavalyás könyvet tolta az orra alá. Inkább ordított, kiabált volna, tajtékzásba kezdve, azzal legalább Jungkook valamelyest megnyugvást érzett volna a szívében, hiszen a bűntettre a büntetés mindig jó hatással van lelkiismeretünkre, még akkor is, ha fájdalmas, vesződő azt letölteni, vagy végig hallgatni. Nem, Taehyung nem büntette őt, csupán érzékeltette, mennyire fájt neki a másik viselkedése; olyasmire volt képes, amelyet elképzelni sem tudott volna előtte. Felbátorodva, félretéve méltóságát, büszkeségét, kérlelte a másikat arra, ha szeretné, ne hagyja abba, mert neki minden vágya, hogy testük összeforrjon, örök béklyót ajándékozva egymásnak. Még a félénkségével sem törődött, azzal sem, mennyire volt tapasztalatlan, ügyetlen – erejéből minden kitellett, de még ez is kevés volt hozzá. Nem ért semmit. Az ég adta egy világon semmit. Elveszettnek, elhagyatottnak, szánalmasnak érezte magát – hogy miért mutogatta a lapokkal teli tárgyat, miért tolta Jungkook alá hektikusan, könnyáztatta szemeivel?

Mert a történet rájuk emlékeztette őt. Egy az egyben. Jungkook volt a farkas, ő pedig az őz gida; nem volt hülye Taehyung, tudta, Jungkook mindig menekül valami elől. Nem mer felelősséget vállalni érzéseiért, nem meri őket bevallani, mélyebben kimutatni, nem mer lépni, képtelen tenni azért, hogy boldog lehessen, s Taehyung kezdte megérteni, ő hiába tesz bármit, akár az őz gida a bizarr mesében, ha Jungkook nem akarja, nem fognak haladni. Ebben a gond az volt, hogy már beleszeretett, s ő nem akart szenvedni a mérhetetlen kíntól, mi minden egyes szekundumban elkapta – Jungkook tehetetlensége határtalan formákat öltött, pedig ő vezetett volna, tapasztalat hiányában is, ha esetleg attól félt volna az idősebb, de az sem volt elég. Semmi nem elég. Tanácstalan volt, s talán jobb, ha nem erőlködik tovább.

Jobb, ha elfelejti, hogy valaha csókolták egymást.

– Haragszol, igaz? – tette fel kérdését Jungkook, lesütött szemekkel.

Taehyung nem válaszolt, nem méltatta őt reflektálással, ami Jungkook torkában nagyobb gombócot képzett; mit tehetne, hogy a másik nevetésének csilingelését hallhassa; mit tehetne, hogy a másik boldogságtól csillogó íriszeibe nézhessen? Ennyire el lehet rontani mindent? Ennyire szét tud zilálni két embert a kétségbeesés, szorongás adta sötét, kietlen lyuk a szíven, mi egyre s egyre nagyobbra nő, már-már annyira, hogy befedi az aortapumpa egészét?

– Válaszolj, kérlek – súgta Jungkook remegő hangján, közelebb kúszva a matracon magzatpózban fekvő fiúhoz, ki meg sem rezzent, az idősebb azonban mégis érezte, hangtalanul, némán könnyezik a másik, s csak azért, mert ő ostoba. – Taehyung. Mondj valamit, könyörgöm.

Továbbra sem érkezett reakció a fiú felől, csak egy elhaló, kissé reszketeg sóhaj; vállai hanyagul emelkedtek meg, de aztán ismét semmi – nem történt semmi. Jungkook megremegett, s az őt rágó aggodalom olyan mértéket öltött, mi már-már dühhé csapott át. Nem akart ő ideges lenni, nem akart agresszívvá válni, de az, hogy Taehyung semmilyen reflektációval nem méltatta, rosszul esett neki, hiába tudta, ő a hunyó most.

Miért nem képes Taehyung megértésre? Nem azért nem megy neki, mert nem akarja, csupán fél, retteg azért, hogy valamit elrontanak, ha szex közben nem is, de az életben… valami mássá, rosszá alakul, hiszen addig, amíg le nem teperte, minden olyan szépnek tűnt. Félt, hogy ezután még és még szörnyűségesebb lesz kettejük kapcsolata. Miért nem képes ebbe Taehyung belegondolni? – Logikus, akkor nem kellene rámásznia, nem kellene csábítani a fiatalabbat, de van, aminek ő sem tud ellenállni; nem is okokat, okozatokat keresett, nem miérteket, hanem azt, hogy Taehyung legyen megértő az irányában.

Ő akarja. Csak fél, s az, aki nem volt hasonló szituációban, soha nem is fogja megérteni, mert az ember átérzésre, megértésre képtelen – ez talán így van jól.

– Hanem válaszolsz – megremegtek ajkai a rajta felülkerekedett dühtől –, olyat teszek, amit megbánok. Mondj már valamit!

A fiú meg sem moccant, nem adott magáról életjelet, s ahogy teltek-múltak a percek, Jungkook elméje úgy kezdett egyre inkább elködösülni a rá telepedő vörös ködtől – nem értette, valójában mi bosszantotta fel. Az, hogy Taehyung úgy viselkedik, ahogy – jogosan –, vagy az, hogy sikerült megint úgy belemarnia, ahogyan azt nem akarta megtenni; sikerült megint mély, hatalmas sebet ejteni szívén, és talán tudat alatt úgy hitte, ezt már helyrehozni sem tudná.

A kétségbeesett, elkeseredett indulat hatalmas mértéket öltött benne, s nem gondolkodva cselekedett; Taehyung vállára mart, és hevesen, erőteljesen fordított rajta egyet úgy, hogy a mogyoróbarna hajú hanyatt fekhessen az ágyban, könnyáztatta szemekkel pillantva fel Jungkookra. Normális esetben azok a csüggedt íriszek visszahozták volna Jungkookot a valóságba, de ez nem az a helyzet volt… Valami megroppant az idősebben, valami összetörte – egy láthatatlan kéz úgy szorongatta a szívét, hogy az már elfelejtett egy ideig őszintén dobbanni.

A méreg szétáradt benne. – A szerelem, tehetetlenség mérge.

– Érts már meg, az istenit! Itt hisztériázol, mint egy kislány, de meg sem kérded, mi a bajom! Sosem kérdezel semmit, soha nem kérdezed meg, mi fáj, miért viselkedek úgy, ahogy! Mindennek te vagy a hibása, mindenről te tehetsz, és még te sírsz?! Én sírhatnék helyetted, nekem kellene így áztatnom az egereket, neked ehhez semmi jogod, mert fele annyi mindent sem élsz át, mint most én! – Hangját megemelte, határokat nem ismerve, jogtalanul, vádlón vágva Taehyung fejéhez szavait, mik nem voltak teljesen igazak; Taehyung ugyan tényleg nem kérdezett, de mindig igyekezett máshogy hozzáállni a dolgokhoz. Szerette volna, ha Jungkook magától beszél, hiszen egy barátságban, szerelemben az a normális, ha megnyílunk a másiknak.

Szerette volna mondani, hogy ő megnyílt neki, beszélt, amit másnak nem tett volna meg. Olyasmi dolgokra volt képes, amire még egyszer sem, s kérés nélkül tette azt – feltétlen bizalmat szeretett volna, nem faggatást. Csak azt felejti el, hogy ő sem teljesen magától nyílt: Jungkook érdeklődött, kérdezett, ezt pedig Taehyung sehogy sem viszonozta neki.

Várt a sült galambra, de az magától nem sül meg.

– Te vagy a hibás! Te tehetsz mindenről, érted? – sziszegte, remegő ajkakkal, miközben erősebben mart a fiú vállaiba, már-már annyira, hogy Taehyung fájdalmában felszisszent, s ugyan nyúlt a kezekhez, hogy ráfonhassa vékony ujjait, hátha el tudja taszítani magától a másikat, de ő gyenge volt. Betegsége nem volt játék, sok mindenben megmutatkozott ez, itt főleg; képtelen volt harcba szállni. – Rohadtul… te tehetsz mindenről!

Nem gondolkodott; agya felmondta a szolgálatot. Kíméletlenül tapadt Taehyung ajkaira, olyan durván, erőszakosan csókolva, ahogyan még egyszer sem. A fiatalabb megrémült, gyomra fájdalmasan rándult össze, füle sípolni kezdett, s ugyan, tenyereit immáron az idősebb mellkasára fektette, hogy eltolhassa, minden próbálkozás felesleges volt.

A villámok egyre sűrűbbé váltak, a kinti zimankó felfoghatatlan mértéket öltött, ahogyan az ég veszett üvöltésbe kezdett, mintha csak Jungkook dühével próbálná felvenni a versenyt.

Jungkook izmai megfeszültek, majd elengedte Taehyung jobb vállát, s elsöpörte mellkasáról a vékony kezeket, dühtől izzó szemekkel mustrálva a rémülettel teli fiút.

– Ennyire dugni akarsz? Hát jó, akkor megkapod! Nem azért nem akartam, mert nem tudom megtenni, bármikor használhatnám a farkam, egyszerűen féltem, ha megtörténik, mi lesz utána! Féltem, hogy minden más lesz, féltem, hogy elrontunk valamit, és semmi sem lesz ugyan az! Féltettelek téged, saját magamat, de ha ennyire akarod, szarok rá magasból, legyen! – nevetett fel cinikusan, szívszorítóan.

Taehyung elsápadt egy pillanatra, hiszen egyszer sem hallotta Jungkookot így beszélni, egyszer sem tapasztalt még ilyesfajta viselkedést tőle, s egyszerre aggódott, és félt a hirtelen kirohanástól. Talán az aggodalom erősebb volt… Tartott tőle, valami megváltozott benne, másodpercek töredéke alatt. – Furdalni kezdte a lelkiismeret. Tényleg jobb lett volna, ha nem erőszakoskodik, és várja csendben, amíg Jungkook helyreteszi a dolgait? Nem. Nem. Beszélgetnie kellett volna vele. Kérdezni.

Jungkook összefogta a törékeny csuklókat, s Taehyung feje felé emelte azokat, hogy véletlenül se tudjon védekezni; a sok elfojtott érzelem, a sok elfojtott fájdalom ismeretlen mértéket öltött benne, minek nem tudott megálljt parancsolni.

Durván érintette a kisebb bőrét ajkaival; marta, tépte a márványos felületet, foltokat hagyva mellkasán, nyakán, s alhasán, minek után Taehyung felnyüszített, lábaival esetlenül mocorogva, hátha valahogy le tudja magáról tessékelni Jungkookot, de mindene megbénult; rettegett.

– N-ne! Ha-ha-hagy… ha-ha-hagyd a-a-a-bba! – felelte rémülettel teli hangján.

– Most bezzeg tudsz beszélni! – emelte fel a fejét a másik a lapos hasfalról, csalódottan, idegesen sandítva rá. – Nem hagyom abba! – sziszegte Jungkook, egy kezével ügyesen, határozottan markolta meg Taehyung nadrágjának korcát, hogy azt le is ránthassa róla, majd felmászott hozzá, hogy újból megcsókolhassa. Saját lábaival kényszerítette a másikat, hogy tárja szét őket, s nagy nehezen, mihelyst az sikerült, szabad kezével azonnal Taehyung fenekéhez nyúlt. Elmerítette benne első ujját, úgy csókolva az ajkakat, hogy azokból egy nyekkenés se jöhessen ki.

Taehyung összerezzent az idegen, furcsa érzésre, s mivel nem tudott ellazulni az őt ért feszélyezettség, ijedtség miatt, így nem tudott hozzászokni az ujjakhoz – sem az első, sem a második, sem a harmadik ujjhoz, mik már mohón jártak teste belsejében. Minden pillanatban megremegett a teste, könnyei patakokban folytak, Jungkook pedig csókolta őt, minden egyes szekundumban, de nem úgy, ahogy kellett volna; úgy, mintha egy fenevad veszett volna el benne, mi felszínre tört.

Gyorsan történt minden; ugyan, síkosító sem volt a közelben, gumi óvszer sem, de ha lett is volna, Jungkook akkor sem fogná őket használatra. Túl ködös volt ahhoz, túl indulatos… – Pedig tisztában volt vele, hogyan kell két férfinak szeretkeznie, tisztában volt vele, mit kell tennie, tudta, hiszen Hoseok is elmondta a délelőtt folyamán; azt is nagyon jól tudta tudat alatt, ez mennyire nem higiénikus, és sok problémát okozhatnak egymásnak; nem érdekelte. Erőszakos volt, vad ahhoz, hogy bármi hasonló az eszébe jusson. Az sem érdekelte, milyen kellemetlenségeket fog okozni Taehyungnak, mert fog. Így fog. Fájdalmat is.

Tenyerét ösztönszerűen nyalta végig, majd a nadrágjától megválva, férfiasságán simított végig nyáltól síkos tenyerével, hogy utána a fiú bejáratához vezesse tagját, kényszerítve őt a még nagyobb terpeszre – Taehyung hangos zihálása lengte körbe a falakat, mik arról lepattantak, visszhangoztak; a könnyek szinte rászáradtak arcára. Mellkasa félénken rebegett, emelkedett-s süllyedt, és könyörgőn nézett Jungkookra, de azok a pillantások nem jutottak el az idősebb felé; késő volt. Nagyon késő. – Elmerült benne, minek után Taehyung szemei kipattantak, gerince szabályos ív formájában hajlott meg; ajkait eltátotta egymástól, s izmai megfeszültek.

Jungkook torkából egy fáradt nyögés szaladt fel, s miután várt egy keveset – muszáj volt, saját maga és Taehyung miatt is, hiszen szinte azonnal képes lett volna elrobbanni, amellett valahol derengett neki, ha nem vár egy kicsit, abból csak baj lesz –, mozgásba lendült. Annak érdekében, hogy Taehyung ne érezzen kínlódást, ujjait férfiasságára kulcsolta, mohón jártatva kezét a hímvesszőn. – Hiába borította el őt az agresszió, valamelyest észnél volt, és azt ő sem akarta, hogy Taehyung szenvedjen.

Taehyung teste remegett, s ugyan, egy idő után élvezte, jól esett neki az, mit Jungkook tett, mégsem tudta a negatív érzet elhagyni őt, hiszen megijedt, félt, és Jungkook erőszakos volt. Ijesztő… félelmetes. Mi volt a legdöbbenetesebb? Nem is ezek érvényesültek benne úgy igazán, nem is ezek voltak a mérvadóak; aggódott. Féltette a másikat, még akkor is, ha ő lett erőszak áldozata.

Tudta, Jungkook nem lenne képes ilyesmire normális állapotban, ismerte, tudta, valami baj történt, valami bajt okozott – most már kérdezne, de már elkésett.

Az idősebb mély nyögésekkel, morranásokkal hajolt le Taehyung szájához, csókba vonva a dús ajkakat, mik vöröslöttek, akár a rózsa, az előbbi ostromlásoktól, egyre gyorsabban mozdítva csípőjét, erősebben csúsztatva tagját a forró gyűrűben.

Agyára mély köd telepedett, ugyanis szűk volt, hihetetlenül szorított őt az izomzat, amellett a perzselő melegsége csak még többet dobott élvezetén, miközben hallgatta Taehyung szapora, egyre sűrűsödő, hangosodó nyögéseit. Fejét dobálta a matracon, kicserepesedett ajkain kapkodta a levegőt, folyamatosan remegő testtel, kidomborított mellkassal – a látványtól Jungkookot még inkább elfogta az izgalom, már-már olyan tempót diktálva, amelyen ő maga is meg volt lepődve.

Ugyan, sűrűn kicsúszott Taehyung testéből, sűrűn ügyetlenkedett – a fiú prosztatáját sem sikerült eltalálnia, hiszen az első alkalmakkor szinte lehetetlen is kiismerni a másik testét –, a végére mégis elérték a beteljesülést, egymást ölelve át, egymás szájába nyögve. Végig sepert rajtuk az orgazmus, egymás testébe fonódva, még akkor is, ha ez nem egy romantikus légyott volt… még akkor is, ha ezzel csak több sebet ejtettek egymáson.

Jungkook pihegve, zihálva gördült le a másik testéről, bal karját a homlokára illesztve, miközben apró, fekete pöttyök cikáztak szeme előtt – ahogy az orgazmus, és a düh kezdett rajta szétoszlani, úgy világosodott meg, mit tett.

Hányingere volt, mikor látta Taehyungot felülni, s hallotta, hogy egy fájdalmas nyögés hagyja el ajkait, de a fiú felé fordult, s elmosolyodott; nem volt az a mosoly fájdalmas, mégsem örömteli, így nem is tudta magában hová tenni, de azt tudta, megint szörnyűséget tett.

Nagyot nyelve nyújtotta remegő karjait Taehyung után, majd mohón húzta a fiút magához, szorosan átölelve, nem foglalkozva testük meztelenségével – magához vonta Taehyungot, majd annak csillogó hajába fúrta az arcát, miközben próbálta a könnyeit elfojtani; ennél szörnyűségesebbet nem is tehetett volna, s lehet, a másik is élvezte, elélvezett, orgazmusa volt, de… mindent olyan ködösen, homályosan látott, mintha ezt a borzalmat nem is ő tette volna. Pedig ő volt.

Rosszul volt magától.