Vesania - VKook (31/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást! ❤

A rózsák szomorúan hajtották le hatalmasra nőtt virágukat, majd fordították azokat az őzgida felé, ki halkan sóhajtozott, pihegett, már-már homályosan látva maga előtt a világot; szédült, fázott, s szüntelenül a farkasra gondolt, ki elrabolta a szívét, majd el is árulta őt. Egyre gyengébbnek érezte magát, még a Napsütésben is, s már csak arra vágyott, hogy örökké lehunyhassa beteg szemhéjait, hogy elfeledhesse szerelmét, ki becsapta őt.

A farkas még mindig ott állt, némán, árván, figyelve az őz vesződését.

Lassan ugyan, de mihelyst a Nap ráragyogott varázslatos fényével, valami arra ösztökélte, hogy tegyen egy lépést az őz felé – mozdult, vitte előre a szíve, nem hagyva érvényesülni elméjét, mi meggátolta volna benne.

Lehetséges, hogy a boldogságtól félünk, az elől menekülünk fejvesztve?

Félünk igazán boldogok lenni, ezért generálunk olyan gondokat, mik valójában nem is léteznek.

Halk sóhajjal kocogtatta tollát az ajkaihoz, miközben kifelé bámult az ablakon – május vége volt, így elég meleggé vált az időjárás, s némileg ez zavarta is Jungkookot. Nem volt oda a nagyon melegért; jobb szerette a tavaszt és az őszt, mikor kényelmesen fel lehetett öltözni, s nem volt se nem hideg, se nem túl forró. Lehetett akár pólóban is rohangálni, de néha elfért egy-egy pulóver is. Májusban pedig már feltűrt ujjú inggel kellett ülnie az iskolapadban, és még úgy is melege volt – már az első gombjait is kibújtatta a kis vájatukból, hátha jobban át tudja járni testét a levegő, de felesleges próbálkozás volt. Az időjárás így is fullasztó, döglesztő volt.

A szerencse talán még az lehetett, hogy éjszaka elég jól lehűlt még a levegő, és néha jött egy-egy zápor, vagy zivatar, ami meghozta az enyhülést, de az sem sokat javított – elég párás melegben volt részük, szinte mindig, de akkoriban különösen. A nyár elég gyorsan köszöntött be, s hagyta hátra maga mögött a tavaszt, mintha arra nem lenne semmi szükség, pedig Jungkook már most visszasírta; utált izzadni, és utálta, hogy ilyenkor a mozgás is külön szenvedés, fájdalom, mert már attól leverte a víz, hogy egy poharat odébb tett. Ugyan, a légkondicionált helységek enyhítették a Pokoli körülményeket, az iskolában sajnos nem volt egy sem… maximum a nyitott ablakok.

Elhúzta ajkait, majd visszafelé sandított a táblára, hogy lejegyezhesse a felkerülő sorokat, hátha ebből is dolgozatot írnak hétfőn, mert bizony, hétvége jön, és ma náluk alszik Taehyung. Már a hét elején megbeszélték, hogy Jungkook szülei elmennek egy wellness hétvégére, közös, házas programra, Jungkook pedig kapott a lehetőségen, és már el is kérte Taehyungot az anyukájától, mondván, jól fog esni neki egy kis kikapcsolódás. Főleg, mert javult a fiú látása, s ugyan, még mindig nem volt tökéletes, hagyott maga után némi kívánnivalót, de már sokallta jobbnak bizonyult – egy bizonyos ponttól már egészen jól látta Jungkook arcát is, így a játék sem volt kizárandó. Ha jók a fényviszonyok, a képernyőn látja a saját, és Jungkook karakterét is, a videó játék pedig már különösen hiányzott az életükből.

Talán egyedül attól félt az idősebb, hogy mi történik, ha megint egymásnak esnek, mert még azóta sem jutottak tovább. Keményen két hónapja tart ez a macska-egér játék, s látja a fiatalabbon, hogy egyre inkább rosszul esik neki, ha megálljt parancsol – Jungkooknak pedig az, ha Taehyung nem hajlandó megmutatni magából egy kicsikét sem. Nem is tudta, mikor láthatta utoljára a gyönyörű, selymes bőrét. Aggasztotta a dolog, s a miértekre még mindig nem volt képes rájönni.

A csengő fülsüketítő zaja szakította ki gondolataiból, s amint érzékelte, hogy bizony-bizony, véget ért a tanóra, azonnal elpakolta a könyveit és füzetét, hogy egy hatalmas nyújtózkodás közepette indulhasson ki az udvarra, kiszellőztetni a fejét – meg aztán, kint még a tűző napon is jobb idő volt, mint bent, a poshadt teremben, ahol megállt a levegő. Az időjárás bosszút állt az embereken, ugyanis egy minimális szintű légmozgás sem történt az elmúlt napokban, azonban az előrejelzések szerint éjszaka elég hatalmas vihar lesz – talán nem is baj, ha Taehyung nála tölti az éjszakát.

Imádta kihasználni, hogy a fiú bizony-bizony, rettegett a viharoktól, és olyankor fölényben érezte magát, hogy ő volt az egyetlen, aki meg tudta nyugtatni egy-egy villámlás, vagy hangosabb dörgés után, hiába tartott ő is az égi csapásoktól. Mert hát, Jungkook sem szerette a viharokat, ő is félt tőlük valamelyest, de mindenképp erősebbnek, határozottabbnak, bátrabbnak akarta mutatni magát, így amíg Taehyung borzongott egy-egy villám láttán, Jungkook csak nyelt egy nagyot, s vigyorgott, hiszen ilyenkor „fényképeznek”, ezért bizony, vigyorogni kell. – Nem, mintha Taehyung vevő lett volna a poénokra ilyen esetekben…

– Yoongi megint lóg? – hallotta meg Hoseok hangját, s amint Jungkook megfordult, majd körbenézett a teremben, konstatálta, iskolatársuk megint nem tartózkodik bent.

– Ő mindig. Lassan azt sem tudom, hogy néz ki – vágta rá Jungkook maliciózus hangnemben, minek következtében Hoseok elnevette magát.

– Gonosz – csóválta meg a fejét. – Merre, amúgy?

– Az udvarra. Biztos jobb a levegő kint, mint itt bent – húzta el ajkait, az elromlott légkondira sandítva, mi ugyan, ott lebegett a fejük felett, de még pont a nyár elején tönkrement, így semmi sem hűtötte le felhevült testüket; de lassan megérkezik a lehűlés! A hétvégén be fog fagyni a valaga, de nem bánta, élvezni fogja minden pillanatát.

Majd maximum Taehyung forró bőréhez bújik, ha annyira fázik…

– Az tuti – haladt mellette Hoseok, zsebre tett kezekkel, s mikor kifelé haladtak az ajtón, látták, hogy pár lány összesúg, miután meglátták őket, Hoseok pedig, akár egy szívtipró, végig nyalta ajkait, úgy, hogy minden lány láthassa, akik azonnal kuncogni, olvadozni kezdtek; bár, őket kicsit jobban érdekelte Jungkook, de ő tudomást sem vett a lányok bámulásáról.

Csendben haladtak a folyosókon, majd mihelyst elérték az iskola bejárati ajtaját, s kiléptek rajta az udvarra, megkönnyebbülten nyögtek, ugyanis, mintha egy halovány, aprócska szellőcske bekúszott volna ingük alá, megcirógatva kissé izzadt, tüzes bőrüket. Azonnal kiszemeltek egy fa alatt árválkodó padot, és mint akiket megcsípett egy darázs, rohanva igyekeztek felé, elfoglalva annak egész területét, szétdobva tagjaikat rajta, halkan nevetve, büszkén konstatálva, bizony-bizony, csak nekik volt eszük kijönni az udvarra.

Jó ideig nem szóltak egymáshoz, végül a csendet Hosoek törte meg – valahogy el kell tölteni ezt a majd húsz perces szünetet, és nem szerette volna azt bámulásra pazarolni.

– Mostanában nem sokat meséltél. Mi a helyzet Taehyunggal? – Barátja felé fordult, egyik kezét a pad támlájának döntve, miközben másik lábát maga alá húzta, hogy figyelhesse elterült barátját, aki halovány mosolyra húzta ajkait, a zöldellő, felettük elterülő lombkoronára sandítva.

– Egész jól megvan. Meg én is – vigyorgott, kissé hamiskásan.

– Utálom, mikor hazudsz – fintorodott el az idősebb, megforgatva szemeit. – Baj van? Tudom én! Olyan keserűen vigyorogsz, mint aki citromba harapott. Már megin' mivan'? – kérdezte, lemondó sóhajjal.

– Ha ilyen bunkón kérdezed, nem is mondom el! – köpte Jungkook, keresztbe téve a lábait, morcosan kulcsolva össze karjait a mellkasa előtt, sértetten, akár egy csecsemő, ki nem kapta meg a cumiját időben.

– Jó, na. Bocsi. Tényleg érdekel – nézett Jungkookra negédesen, boci szemekkel pillantva; a fiú eleinte ignorálta ezeket a furcsa, már-már kislányokat megszégyenítő szempilla rebegtetéseket, végül felsóhajtott. Meglágyult a szíve, akaratán kívül is.

– Jó. Elmondom.

– Megtisztelsz. Ha nem kérdek rá, nem is mondod?

– Nem jutott eszembe.

– Szép…

– Akarod, hogy mondjam, vagy ne? – húzta fintorra ajkait, megforgatva íriszeit.

– Mondd-mondd, hallgatlak! – kúszott közelebb, minek után Jungkook mély sóhajt vett ajkainak résén át, beharapva később alsó, puha párnácskáját, szorongva rágcsálva azt, hiszen nem tudta, hogyan is kezdjen neki.

Meg kellene tanulnia úgy beszélnie az érzéseiről, hogy nem stresszel rájuk – egyszer biztosan az agyvérzés fogja elvinni, ugyanis képes mindent túlgondolni, mindenen kattogni, de legfőképp azon, hogyan adjon számot szívének nyűgjéről, s azon, hogyan kezelje Taehyungot, vagy a vele lévő kapcsolatát.

Már, ha lehet azt kapcsolatnak hívni… Hiszen még mindig nem vallott szerelmet, pedig nem ártott volna azért biztosítania Taehyungot afelől, hogy amit érez, nagyon komoly dolog, s nem elhanyagolandó, de valamiért nem jutott el odáig, hogy erről biztosítsa a fiút. Tudta, ami késik, nem múlik, de ez már nagyon régóta késett…

Lassan lehunyta szemeit, majd egy mély levegőt vett, összeszedve minden egyes gondolatát, hiszen tudta, Hoseok segíthet neki – talán előbb kellett volna erre sort keríteniük –, ugyanis, ha ő nem lenne, már réges-régen elcseszett volna mindent, még ennél is jobban, helyrehozhatatlanul. Csak nehéz volt… nehéz megtenni az első lépéseket.