Words that start with We - VMin

Cím: Words that start with We

Alkotó: Nana 

Hossz: One-shot
Párosítás: VMin (Park Jimin & Kim Taehyung [V]) (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: Romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd, slash, bromance 
Összefoglalás: „[...] ő volt az én sajátos kis kincsem, mit soha nem adtam volna semmiért. Még akkor sem, ha most itt dekkolok, teljesen egyedül, várva, hogy valami csurran-cseppen, de ha nem, az sem érdekel; az vagyok, aki vagyok, azt csinálom, amit szeretek csinálni, amit szenvedéllyel űzhetek, s ha ennek ez az ára, ám legyen, fejet hajtok a sors döntése felett." 

Hozzáfűzés: Ez a történet kifejezetten egy személynek íródott, de mivel nagyon tetszett neki, ezért úgy gondoltam, megosztom veletek is. :3 
Remélem, tetszeni fog nektek! <3 
Jó olvasást! <3 

Apró sóhaj közepette hunytam le a szemeimet, hagyva, hogy pilláim elterüljenek az arccsontom felett, halovány árnyékot vetve bőrömre, majd óvatos mozdulatokkal nyitottam el ajkaimat, a hangszerem szájára illesztve azokat, miután mélyebb levegőt vettem. Belefújtam a kis csőbe, a billentyűkön járatva az ujjaimat, hogy minél szebb és szebb hangokat tudjak előcsalogatni az én kis csodámból, ami szomorú napjaimon boldogságot, magányos óráimban pedig vigaszt nyújtottak – ő volt az én sajátos kis kincsem, mit soha nem adtam volna semmiért. Még akkor sem, ha most itt dekkolok, teljesen egyedül, várva, hogy valami csurran-cseppen, de ha nem, az sem érdekel; az vagyok, aki vagyok, azt csinálom, amit szeretek csinálni, amit szenvedéllyel űzhetek, s ha ennek ez az ára, ám legyen, fejet hajtok a sors döntése felett.

Nem mondanám, hogy sanyarúságos gyerekkorom volt, sőt! Gazdagok voltak a szüleim; édesanyám neves ügyvéd, édesapám pedig nagy nevű vállalkozó, egy saját cége van, ami az egész országban ismert volt – ha tíz embert kérdeztem, ismeri-e az illető nevét, hét biztosan igent mondott. Mindig neves, elit iskolákba jártam, a szüleim a legjobbat akarták nekem – pénzt, iskolát, barátokat, egy csinos feleséget, és sok-sok unokát, de azt hiszem, ez már „normális” családokban sem működik másképp. A szülő jobb esetben mindig a legjobbat akarja a gyermekének, még akkor is, ha az a legjobb ütközik a gyerek álmaival, elképzeléseivel. A szülő mindig mindent jobban tud, és tudjátok mit? Igazuk van. Tényleg. Teljesen. Dolgozhatnék én apám vállalkozásában, dolgozhatnék anyám keze alá, esetleg felválthatnám az ügyvédi teendői között, biztosan jó sorom lenne, könnyű megélhetésem, de egy a bökkenő: nem én lennék. Másnak adnám el magam, mint ami vagyok, s való igaz, a mai világban a legnehezebb felvállalnunk magunkat, én mégis azt mondom, egy próbát megér. Igaz, jobb megélhetésem lenne – ennél minden jobb lenne –, lenne egy gyönyörű, hatalmas házam, tele lennék haverokkal, mehetnék céges vacsikra, de nekem úgy hiszem, mást szánt az ég. Mit is? A zenét. Azt, ami kisgyermekkoromtól kezdve egészen a mai napig végig kísért. Az improvizáció, az, mikor nem egy betanult dallamot diktálok a hangszeremen, hanem azt játszom el, amit érzek, ami a szívemben van, a kommunikáció legkönnyebb módja; így vallanék szerelmet is. Zenével. Érzéssel. Szívvel-lélekkel. Ezt sokan nem tudják értékelni, nem tudják megérteni – a szüleimnek és a barátaimnak egyáltalán nem ment.

Emlékszem, hat éves voltam, mikor a tévében láttam egy műsort. Egy néger férfi szaxofonozott, a mellette lévő szőke nő pedig nagy beleéléssel énekelt, én pedig csillogó szemekkel figyeltem a fellépést, tátott ajkakkal. Teljesen magával ragadott, elvarázsolt, egy másik dimenzióba repített, és azonnal tudtam, mi az én életcélom:

Anya, apa, én szaxofonozni akarok! – álltam eléjük alig nyolc évesen. Apa épp az újságát mustrálta, anya cigarettázott a szipkájából, egy csésze kávé mellett, de erre a kijelentésemre mindkettejük felkapta a fejét. Először nevettek, de végül beírattak egy iskolába, ahol tanulhattam szaxofonozni – mellette persze, tanultam, mert nekik is meg szerettem volna felelni. Azért, amiért ők engedték, amiért pénzt áldoztak a hobbimra, adni akartam nekik én is valamit, méghozzá azt, hogy büszkék lehessenek. Átlagos kölyök voltam, nem volt bennem semmi nagy kunszt, nem voltam kiváltságos, sem hatalmas tehetség. Ugyan olyan gyerek voltam, mint az, amelyik szerelőnek állt, vagy az, amelyik festéssel élte ki magát – sosem gondoltam magamról, hogy különleges lennék, és sosem hordtam feljebb az orrom a kelleténél. A legjobb barátom, Jung Hoseok például olyan szegény volt, mint a templom egere. Sokszor sírt, amikor én a hiper-szuper játékokkal játszottam, ő meg még egy kis autót sem kapott – a vége mindig az volt, hogy neki adtam a szeretett játékaimat, s hiába nem akarta elfogadni, rátukmáltam. Ekkor még kicsikék voltunk, később persze, semmit nem akart elfogadni; gőgös marha. Emlékszem, mikor egy boltban sétáltunk, és meglátott egy pulóvert, ami eszméletlenül jól nézett ki rajta, de az árát meglátván, elfehéredett az arca, sóhajtott egyet, majd indult is tovább. Első dolgom volt megvenni azt a pulcsit, ami nekem „fillérekbe” került – mihelyst oda adtam neki a szülinapján, hozzám vágta, hogy én aztán ne szánakozzak. Mániája volt, hogy sajnálom, szánom őt, pedig nem, én pusztán csak szeretem, de ahogy telt-múlt az idő, ez a makacsság eltűnt belőle, és sikerült felfognia, nekem tényleg mennyire fontos ő. Ő volt a legjobb barátom, mindig a legjobbat akartam neki. – Vissza a lényegre: átlagosabb voltam az átlagosnál is, annyi különbséggel, hogy nekem rengeteg, rengeteg pénzem volt.

Sokáig működött a ketté szakadás. Egész nap odavoltam hétköznapokon. Nappal a nehéz, durva, száraz anyag a tanulnivalókból, de délután az élet, a zene, a csillogás, a szenvedély lett úrrá rajtam. Azonban pár év után ez már nem ment. Nehéz volt, fárasztó. Tudtam, mit akarok, mégis megfelelési kényszerrel küzdöttem, de kénytelen voltam a szüleim elé állni húsz évesen, az egyetem második évében, hogy nekem ez az egész nem kell. Dühösek voltak. Elárultam őket. Átvertem őket. Hazudtam. Csaltam. A mai napig visszhangzik a fejemben apám csalódott hangja, és anyám kétségbeesett sipákolása, mi lesz így belőlem, az utcán végzem – igaza lett, mondjuk.

Én viszont törhetetlen voltam. Kiléptem az egyetemből, ott hagytam, aztán összepakolva a cuccaimat, el is költöztem – lehet, nem fair dolog, de képtelen voltam másnak adni ki magam, mint ami vagyok. Nekem a kettős élet nem ment; fájt, feszített, mázsás súlyokat dobott a szívemre, fojtogatott és szúrt. Abba kellett hagynom, mert beleroppantam volna előbb-utóbb. – Azóta nem beszéltem a szüleimmel, az egyetlen barátom pedig továbbra is a régi kis városkámban maradt, telefonom nem volt, a kapcsolat megszakadt. Bár, tudtam, gondol rám, én is rá, de ahhoz, hogy szeressem magam, ahhoz, hogy boldog lehessek, áldozatokat kellett hoznom; ez volt az áldozat. Önmagam vállalása, elfogadása, új élet kezdése.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű, és ez igaz is lett. Miért is?

Most épp egy metróaluljáróban ücsörgök, törökülésben, a pulcsimon, fújom a szaxofont, csodálatos dallamokat csalva elő belőle, lehunyt szemekkel. Az előttem lévő tokban néha megcsörrent pár apró, de az sem szakított ki a gondolataimból. Miért nem keresek munkát? Nem könnyű szaxofonnal elhelyezkedni… nem olyan, min gitározni. A gitáros alapít egy bandát, és pár év múlva valami biztosan alakul, de a mai világban a szaxofonozás nem nagy kunszt, nem kereslett, nincs rá akkora igény, mint a rock/pop/rap zenékre. Ez klasszikus, a klasszikust pedig csak az tudja élvezni, aki tudja, milyen az igazi zene; félreértés ne essék, én pop zenén nőttem fel, a szaxofon is megjelenik a pop zenében, de nem olyan. Nincs benne improvizáció, nincs benne tudatosság, nincs benne a saját lendület, az, amitől a zene az zene – legalábbis, én mindig így láttam.

Ez van. Kis csöves vagyok, durva szavakkal illetve magam, és kesereghetnék, mennyire szar nekem, mégsem tenném, két okból sem. Egy: én választottam; kettő: éltem. Éltem a zenének, az érzéseimnek, és szabadon, kötetlenül tehettem, amit. Ha ennek az ára az, hogy nincs hol laknom – jó, van fedél a fejem felett, mert három emberrel együtt vagyunk egy két szobás kis házban, és mind a hárman hasonló életet élünk, szóval, fürdéshez, egyéb szükségletek elvégzéséhez van lehetőségem –, vagy az, hogy sokszor vagyok éhes, hát legyen. Annyit mindig összekaparok, hogy éhen ne haljak, a legfontosabb pedig ez; bár, télen kellemetlen, azt meg kell vallanom, mert a kis házikóban nincs fűtés. Kellemetlen? Kibírhatatlan. Ennek azonban ez az ára.

Dolgoztam amúgy egy bárban, mikor ideköltöztem, de egyáltalán nem tetszett; a tulaj mindig megmondta, mit tegyek, hogyan játsszak, szinte folyamatosan megmondta, mi a teendőm, ez pedig nem fért bele a zene világomba. Az improvizáció a lényege a szaxofonnak, nem a megtervezés – nonszensz. Sajnos, gyorsan ott hagytam, pedig nem volt rossz kereseti lehetőség, de az elveimmel nem egyezett, az elveimet pedig sosem fogom feladni. Hoseok mindig mondta is, hogy ez fog a sírba vinni. Igaza van, igazat adok neki is. Miért tagadjam a nyilvánvalót?

Miután úgy éreztem, vége az általam kreált dalnak, felsóhajtva néztem magam elé, viszont meglepett szemekkel konstatáltam, hogy két vékony láb figyel előttem, így szemeimet automatikusan feljebb vezettem. Egy férfi állt előttem; vörös haja szinte csillogott, olyan selymes volt, hófehér bőre majdhogynem beragyogta az egész aluljárót, és engem kémlelt, szüntelenül. Érzelmet nem tudtam tekintetéből kiolvasni, így bizonyos idő múltán ezt fel is adtam, és csak egy szusszanással nyaltam meg kiszáradt ajkaimat, hogy kérdést tehessek fel neki, miszerint miért bámul így – vannak még csövesek rajtam kívül, nem új keletű dolog egy szaxofonos csövest látni –, de ekkor elmosolyodott, majd előhúzott a zsebéből egy tárcát. Nem láttam pontosan az összeget, amit a tokba dobott, azt viszont láttam a pénzköteg vastagságából, hogy nem kevésről volt szó, és mikor belenéztem a tokba, és konstatáltam, mennyit is dobott nekem, elképedtem.

Még egy éve futom ezt a karriert, de ilyen még sosem fordult elő velem. Soha.

Kérdő szemeim zaklatottá is váltak egyben, szívem kalimpált, vadul, mintha ki akarna törni bordáim ketrecéből, hiszen ennyi pénzt csak úgy ide dobni nekem… egy kis nincstelen senkinek. Nincs rá szüksége? Nincs családja, szerette, akire költhetné? Egy hajléktalannak ad ennyi pénzt? – Örülnöm kellene, mégsem az fut végig az agyamon, hogy új ruhát is vehetnék – nem is akármennyit –, vagy ehetnék valami jobbat sima zsemlénél, hanem az, hogy: miért?

Ő azonban nem mondott semmit, csak egy halvány mosolyra húzta az ajkait, majd aprót hajolt előttem, elegánsan, egyik kezét a hasához vezetve, s ezután kiegyenesedett, elindulva a lépcsők felé. Meg akartam köszönni, utána akartam menni, mondani akartam neki valamit, valamit, mindegy, hogy mit, de letaglóztam; képtelen voltam mozogni. A testem bénult lett. Csak néztem a távolodó alakját, amint a mozgólépcsőre áll fel, majd elhagyja az én „otthonomat”, ahol a napjaim nagy részét töltöttem.

Bő fél év telt el a nap óta, hogy az a férfi ennyi pénzzel szánt meg engem, és talán a cselekményeim szegénységének bizonyítványa az, hogy szinte minden egyes nap eszembe jutott ez a momentum; furcsa volt, különös, majdhogynem érhetetlen számomra, miért adott nekem ennyit. Ráadásul az a meghajlás, az a visszafogott, mégis beszédes mosoly… Nem ment ki a fejemből, és találkozni akartam vele, újra, de nem a pénz miatt, hanem mert érdekelt. Valamilyen oknál kifolyólag kíváncsivá tett engem. Talán ez nem is annyira különös, ha azt nézem, milyen kevés ember néz így rám; legtöbbjük csak egy szimpla hajléktalanként tudatosítja magában a valómat, egy semmirekellőnek, aki nem hajlandó dolgozni, rendes munkát keresni magának. Volt ebben igazság, nem vétóztam én meg semmit, lehetne választásom, tudnék választani egy normális állást, akár egy boltban, akár egy étteremben, de nekem megvolt a magam útja, a magam célja, amiről nem akartam letérni.

Így hát kivétel nélkül lesétáltam a megszokott metróaluljáróba, leültem a szokásos helyemre, már reggel hét órakor, és zenébe kezdtem. Ez voltam én, másíthatatlanul.

Kemény tél volt, a vékony kabát, ami a hátamon csücsült, egyáltalán nem nyújtott megfelelő biztonságot fázó tagjaimnak. A metróban ugyan melegebb volt, mint kint, ez tény, de még így is majdnem képes lettem volna jégkockára fagyni – az ujjaimat egy idő után már nem éreztem, azt sem tudtam, biztosan jó billentyűt nyomok-e le, sokszor aggódtam, nehogy hamissá váljon emiatt a szólam, de sikerült mindig kiküszöbölnöm a problémákat. Nem éreztem az ujjaimat, és a kézfejemet, az igaz, de próbáltam így is a lehető legjobbat kihozni magamból. Sajnos a testem egészsége sem volt az igazi, mert már egy hete köhécseltem, így nagyon nehéznek bizonyult mély levegőt vennem, és erővel, tüdővel belefújnom a hangszerembe. Sokszor el kellett kapnom ajkaimat a szájtól, hogy köhöghessek egyet – nem örültem ennek, hiszen semmi kedvem nem volt betegen fetrengeni az amúgy hűvös lakásban, ráadásul kicsit aggódtam, nehogy komolyabb legyen, de mélyen reméltem, nem lesz nagy baj.

A nap kínzó lassúsággal telt, estére már szörnyen éreztem magam, s az eddig megkeresett pénzemből az volt az első dolgom, hogy a legközelebbi automatából vettem egy forró, citromos teát – a legjobb indulattal sem lehetett ezt a kotyvalékot annak hívni, de jobb, mint a semmi, és legalább meleg. A hátamon pihent a szaxofonom, immáron tokban, miközben az automata oldalának dőlve kortyoltam a meleg teát, ködös tekintettel bámulva magam elé, néha elköhögve magam, összeszorított szemekkel. Ennek a fele sem lesz tréfa… Nem nehéz ilyen időben, ilyen körülmények között megfázni, tavaly is végig betegeskedtem a telet, de azt hiszem, egyszer sem éreztem magam ennyire pocsékul.

Kis sóhaj hagyta el az ajkaimat, újra a számhoz emelve a műanyag pohár szélét, lesütött fejjel nézve, ahogy lassan ugyan, de biztosan iszogatom a kissé keserű, citromos nedűt. Futólag eszembe jutott, mikor lebetegedtem gyerekkoromban, és anya behozott nekem egy hatalmas bögre mézes teát, megsimogatva a hajamat, kiseperve izzadt homlokomból a tincseimet. Ilyenkor mindig elkapott a gyenge pillanat, hogy haza akarok menni, de már nem voltam az a tizenéves kisfiú, aki haza rohanhatna, így amint ez eszembe jutott, el is vetettem magamban.

Való igaz, a zene kielégít, boldogságot ad, de egy valamit nem: szeretetet. Nem tud átölelni, nem tud csókot hinteni a számra, s habár, tud szerelmesen szólni, de nem hozzám, hiszen én kreálom a zenét, magamhoz nem beszélhetek – irreleváns lenne. Szóval, ilyenkor mindig lebiggyesztettem a számat, elkönyvelve magamban, hogy ez már veszett fejsze nyele; döntöttem, és így, s még így sem bántam meg, azért ilyenkor rendesen elszontyolodtam – nem csoda, azt hiszem.

Miután megittam az utolsó korty teámat, gondoltam rá, hogy veszek még egyet, de sajnáltam rá a nagy nehezen megkeresett pénzt, így csak fejcsóválva dobtam ki a műanyagot a legközelebb lévő szemetesbe, majd a szemeimet dörzsölgetve indultam ki az aluljáróból. Fogalmam sincs, mikor lettem ennyire rosszul, de ahogy lépkedtem, ahogy emeltem a lábaimat, úgy éreztem magam egyre kisebbnek, mintha fokozatosan kezdene előttem sötétülni a világ, mintha egyre inkább készülnék összeszakadni, összeomlani; ez nem is maradt el, sajnálatos módon.

Talán már a lépcsőnél járhattam, mikor a szemeim felakadtak, a testem és az agyam pedig felmondta a szolgálatot, s az előttem sötétedni kezdődő képek hirtelen váltak feketévé – képszakadás. Elájultam, összedőltem, akár a kártyavár.

Pofozgatásra ébredtem. Valakinek a tenyere szüntelenül csattant az arcomon, de egyáltalán nem durván, erőszakosan, csupán ébresztő hatással. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy ólomsúlyúnak tűnő szempilláimat megemeljem. Jó pár pislogáson kellett túl lennem, mire tisztulni kezdett az előttem lévő, homályos világ – eleinte fel sem fogtam semmit a látottakból, csak érzékeltem, hogy vagyok valahol, még élek, és lélegzem. Még.

Idővel ugyan, de kristály-tisztává alakult minden, és laposakat pillogva nyitottam el egymástól a párnácskáimat, mélyebb levegőt véve; rossz ötlet volt, ugyanis köhögőroham tört rám, méghozzá olyan, amilyennek hatására fel kellett ülnöm. Nem tudtam, ki volt mellettem, csak egy meleg tenyeret érzékeltem a hátamon, ami dörzsölgetni, simogatni kezdett engem. Hangot nem hallottam, semmit, csak az érintéseket éreztem magamon. Tudtam, lázas vagyok, hiszen a fejem minden mozdulatomba belesajdult, és képes lettem volna megőrülni, főleg, miután abba maradt a kínzó roham, és oldalra néztem; halántékomba eszméletlen sajgás nyilallt, s nyöszörögve emeltem oda a kezemet, megremegő testtel. Nem szokásom szenvedni, minden betegséget jól tűrtem, de ez most több volt a soknál; még a fejemet is víz alattinak éreztem. Zúgott, sípolt a fülem, mély levegővel nem tudtam megtelíteni a tüdőmet, csak pihegésre voltam képes.

Kész, vége, elpatkolok – csak erre tudtam gondolni, semmi másra.

– Jól van, nem lesz baj. – A hang hallatára felemeltem a fejemet, oldalra is fordítva azt, próbálva a legkíméletesebben mozgatni íriszeimet is, de mihelyst megláttam a vörös hajú férfit, letaglóztam. Még azt is elfelejtettem, fiú vagyok-e vagy lány, de még a nevem sem jutott eszembe hirtelen. – Ne nézz így, nem szellem vagyok – emelte meg szemöldökeit, cinikus vigyor kíséretében.

– Tudom… – Nem tudtam ennél többet kinyögni, mert még ez is fájdalmas köhögéssel járt.

Csak ekkor érzékeltem, hogy bizony-bizony, ágyban ültem, ráadásul egy fehér ing-féleség volt rajtam, és puha, vastag takaróval voltam betakargatva. A döbbenet még inkább úrrá lett rajtam, s konstatálva a helyzetet, a szobát, újra a férfira meredtem.

– Nem hagyhattalak meghalni. Ha ott hagylak, megfagysz éjszaka, az biztos, ráadásul nem vagy a helyzet magaslatán. A magánorvosomat kihívtam hozzád, és haver, tüdőgyulladásod van, nem is akármilyen. Belehalhatsz, ha az utcán maradsz.

– Miért segítettél? – súgtam magam elé, felvezetve rá a szemeimet. A „nem hagyhattalak meghalni” valamiért nem kielégítő válasz a számomra. Jobb esetben egy normális ember mentőt hívott volna, nem a lakására vinne egy idegen embert, ráadásul, ahogy elnéztem, ez a férfi túl jó módban élt – selyeming volt rajtam, a szoba tágas, hatalmas, tele antik tárggyal, bútorral, hatalmas, két szárnyú ablakkal. Mintha pár pillanatra a régi otthonomba tévedtem volna, ez mégis merőben más volt.

– Őszintén?

– Őszintén.

– Nem tudom. Jó kérdés. Láttalak, mikor iszogatod azt a mocskot, amit automatából vettél, láttam, mikor elindultál, és mikor össze is estél, nem tudtalak ott hagyni. Nem volt hozzá szívem – rántotta meg a vállait, mire elhümmögtem magam, ízlelgetve magamban az előbb elhangzottakat, kótyagosan mustrálgatva tökéletes, már-már angyalokat megszégyenítő arcát.

Gyönyörű volt. Vagy csak a láz hozta ezt ki belőlem? Nincs kizárva.

– Köszönöm – húztam számat gyengéd mosolyra.

– Nincs mit. Épülj fel, aztán elmehetsz – állt fel lassan az ágyról, térdein támaszkodva, majd nyújtózott egy hatalmasat, utoljára pillantva felém, mielőtt kisétált volna az ajtón. – Amúgy, Park Jimin.

– Kim Taehyung – mutatkoztam be én is, megdörzsölgetve a szemeimet.

Valójában szívesen mondtam volna, hogy nem kell segítség, boldogulok, de azért köszönöm, majd megoldom egyedül, viszont olyan elesett és gyenge voltam, hogy lehetetlenség lett volna ezt előadnom. Nem ment. Így élveztem a helyzetet, a puha, meleg takarót, a forró teákat, az igazi teákat, és azt a minimális gondoskodást, amivel az ismeretlen férfi ajándékozott meg, aki már egyszer ajándékozott nekem, nem is akármennyit.

Ezt élveztem két hét elteltével is. Ugyan, az állapotom fokozatosan javult, már egészen jól éreztem magam, nem akartam elmenni, és nem azért, mert itt kényelmes volt, nem azért, mert Jimin kiszolgált, hanem mert… adott nekem valamit. Törődést, gondoskodást, és nem komfort szempontjából volt ez jó, hanem a szíveméből. Ha arra gondoltam, hogy lassan ugyan, de ideje tovább állnom, mindig összeszorult a torkom, mindig elfogott egy bizonyos negatív érzés, valami, ami szorongatni kezdte a mellkasomat. Nem akartam elmenni, nem akartam tovább állni, de ez a pillanat is eljött, mint minden más. Ezt vártam a legkevésbé, rimánkodtam, lassuljon le az idő, teljesen minimális szinten, de nem. Gyors volt. Ha az ember nem akar valamit, az hamarabb következik be, ilyen Murphy törvénye – hasonló.

Már makk egészséges voltam, mikor a cipőmet vettem, hogy kilépjek a férfi életéből, lesütött szemekkel, bágyadtan, szomorúan. Nem beszélgettünk, nem váltottunk egymással túl sok szót, nem mondanám, hogy baráttá lettünk, de valami ismeretlen, furcsa kötelék kialakult közöttünk, amit nem lehetett volna megmagyarázni. Valami színtelen, áttetsző fonál, ami hozzá fűzött… ami körbeölelt minket. Nem tudtam ennek okát, miértjét, csak így volt. Beszéd nélkül kedveltem meg őt, hihetetlenül. Gyorsan, zavartalanul.

– Tudnám valamivel viszonozni a kedvességedet? – kérdeztem még utoljára, mielőtt kiléptem volna az ajtaján, hátra hagyva magam mögött ezeket a boldog, örömteli heteket, amiket a legkevésbé sem akartam. Nehezebb szívvel léptem volna ki ezen az ajtón, mint az otthoni fészek ajtaján.

– Tudnád – biccentett egyet, egy könnyed mosolyra húzva száját, miközben elrugaszkodott az ajtófélfától, én pedig hatalmasra nőtt szemekkel néztem felé, fixírozva őt, ugyanis fogalmam sem volt arról, hogyan tudnám ezt viszonozni. Hogyan lehetséges? Nincs pénzem, sem semmim, amivel köszönetet mondhatnék a kedvességéért.

– Mivel? – Kíváncsi voltam, és egy lépést tettem is felé, érdeklődve, mikor böki már ki végre, mit is várna el tőlem azért cserébe, hogy tulajdonképpen megmentette az életemet, kérés, bárminemű szó nélkül.

– Szaxofonozz nekem. Csak öt percet. – Őszinte volt a hangja, kellemes, lágy, én pedig letaglóztam pár pillanatra, tényleg ennyit kérne-e tőlem, de hosszas percek múltával is rá kellett jönnöm, hogy bizony, ennyit vár csak el tőlem azért, amiért ő mérhetetlen nagy hálát tett nekem. Ha tényleg ez minden vágya, ennyit igazán megtehetek, az egyszer biztos.

A nappaliba vezetett, leült a kanapéra, én pedig kedves ajakgörbülettel nyitottam el ajkaimat, majd belefújtam a hangszer szájába, lehunyt pillákkal, előrébb döntve a testemet, teljesen beleadva mindent, amin csak volt; márpedig nekem csak két dolgom volt: érzelmek, és a szaxofon. Ezt a kettőt használva tudtam beszélni, érzékeltetni, megmutatni, ki, mi vagyok, nekem ez volt, és mindig ez is lesz a kommunikáció.

Nem néztem Jimin, a megmentőm arcát, egy röpke pillanatra sem nyitottam fel szemhéjaimat, csak a zenének éltem, ezzel adva neki köszönetet a tetteiért, ezzel mondva el, adva tudtára, mennyire fontos lett nekem úgy, hogy még csak nem is ismertem, s ezzel suttogva, mennyire szeretnék vele maradni. Szeretet? Biztosan. Több? Úgy hiszem, igen. Kötődtem hozzá, fűzött hozzá valami eltéphetetlen, elszakíthatatlan, s örültem, hogy zenét kellett adnom neki, hiszen ha csak pár percre is, de még a közelében lehetettem. Úgy éreztem, hasonlóak vagyunk.

Nem tudtam, pontosan milyen dalt játszottam el; szomorú volt, egyben boldog, örömteli, mégis fájdalmas, szívszorító. Egyszer lassú, lágy, később zaklatott, sírdogálós, kiadtam mindent, ami bennem forgott, kavargott, úgy éreztem, mindent a férfi tudomására hoztam, s mihelyst kiegyenesedtem, laposakat pislogva emeltem el magamtól a hangszeremet, félénken nézve őt. Játszottam már előtte, de ez most teljesen más volt, főleg azért, mert a szemei a szívemig hatoltak; megdobbant az aortapumpám. Hatalmasat lüktetett, beleremegtem.

– Köszönöm. Tudod, miért mentettelek meg? – sóhajtott szórakozottan, hátradőlve a kanapén, hátát egyenesen a támlának szorítva.

– Azt mondtad, magad sem tudod – vontam össze szemöldökeimet pár szekundum erejéig, értetlenül meredve alakja felé.

– Tudtam, de nem tudtam elmondani. Nem vagyok túl beszédes, nem tudom szavakba önteni azt, amit érzek, most mégis megpróbálom, a te kedvedért: értettem minden egyes szólamot. Sikerült megértenem azt, amit te dallal próbáltál elmondani; nekem ezek voltak a szavak. A hangjegyek voltak a betűk, amiket folyamatosan rakosgattam össze, hogy épkézláb mondattá alakulhassanak, és Taehyung. Gyönyörűen beszélsz. – Zavart mosolyra húztam a számat, oldalra pillantva, megköszörülve a torkomat, mert ez a megfogalmazás több volt, mint varázslatos; nem tudtam, létezik-e olyan ember, aki értené a nyelvemet, de… ő megértette. Tudta. – Mikor először hallottalak, akkor is szín tisztán értettem mindent, azért hajoltam meg előtted. Gyönyörűen játszol, egyszerűen… beléd tudnék szeretni, mikor szaxofonozni látlak. Szenvedélyes vagy, varázslatos, gyönyörű… szerelmes vagyok a dallamokba, amiket kicsalsz a csodából, a szívedbe, amit így nyitsz ki – szusszantott, lehajtva kissé a fejét.

Megilletődve hallgattam őt, eleinte tátott ajkakkal, mintha nem tudnám elhinni a szavait, mintha nem tudnám őket nyílt tényként kezelni; nehezen ment, hiszen eddig sosem tudta senki értékelni azt, amit én ezzel próbáltam elmagyarázni. Egyedül ő volt, aki olvasott a hangjegyekből.

Égi jel? Biztosan.

– Taehyung. Én tényleg nem tudok beszélni – lassan állt fel a kanapéról, majd komótosan lépkedett felém, én pedig nyelem egy hatalmasat, tartva a szemkontaktust, amit létrehozott még a kanapén ülve –, én nem tudom elmondani, mi van a szívemben, még megmutatni sem, mert én ilyen ember vagyok. Rideg, hűvös, de mikor megláttalak először, elloptad a szívemet. Játssz nekem, Taehyung. Örökké hallani akarom ezt a gyönyörű szólamot, nézni akarlak közben, és remélem, hogy most nem rohansz el, de ha igen, megértem – biccentett egyet, beletörődve fejében képződő rémképekbe, amik valószínűleg nem hagyták őt nyugodni.

– Jimin…

– Ez a két hét rövid idő, tudom. Megértem. Viszont tudom, mit szerettél volna mondani: maradni akarsz, és én is ezt akarom. Azt akartam, hogy játssz, hogy tudjam… tudnom kell, amit nem akarsz, nem tudsz kimondani – simított ujjaival a hajamba, megcirógatva a tincseimet. – Beszélj helyettem is, Taehyung.

Lágy mosollyal hunytam le a szemeimet, élvezve, ahogy ő simogatta a hajamat, fejbőrömet, s mihelyst felpillantottam rá, és újra összekapcsolódott a tekintetünk, bólintottam egyet, elérzékenyülten.

Nem kellett egymásnak bevallanunk, mit érzünk. Nem kellett egymást elhalmoznunk feleslegesnek tűnő szavakkal, nem kellett biztosítanunk egymást hasztalan mondatokkal, hiszen annál sokkal kifejezőbb állt a birtokunkban: nekem a szaxofonom, neki pedig a gyengéd ujjai, és a csillogó tekintete, ezek pedig többet értek minden szónál.

Nem kellett tudnunk egymás múltját, nem kellett tudnunk, ki miért van ott, ahol. Nem volt szükség ahhoz, hogy a másik életének lezárt szakaszát bolygassuk; most egy teljesen újat kezdtünk, új szabályokkal, új normákkal, úgy, ahogyan nekünk az tökéletes volt.

Ismeretlenül ismertük egymást, és ez az érzés… felülmúlhatatlan.

Szerelem volt. Első látásra. Az az igazi, örök szerelem.