Vesania - VKook (27/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást! ❤

Éles karmok, feszítő fájdalom – a szívet szorítják össze, élesen belemarva az erős izomzatba, hogy minden egyes csepp vér elhagyhassa; az utolsó, fáradt légvétel, segélykiáltás az égbe nézve, reménykedő, elesett pillantás, majd a végső kétségbeesés. – A rózsák keservesen zokogtak, mikor körbe ölelték az elesett, sajgó szívű őzet. Gondoskodón gyűltek köré, virágaikkal betakarva az állat selymes, barnás szőrét, imát mondva érte, amiért meghasadt éltető robotja.

Énekeltek, daloltak a viharos éjszakában, cirógatták, ölelték, hátha erőre kaphat vérük által, de mit sem segített.

Az őz csupán feküdt, oldalra döntve a fejét, eső színű szemeivel pislantva, üresen, már-már minden hitét elvesztve; a farkas menekült, hátrahagyta őt, nincs is miért élnie.

Jungkook mosolyogva ült a büfében lévő padok egyikén, egy éppen pár perccel ezelőtt vásárolt szendvicset, és egy doboz meleg kávét tartva ujjai között – arra gondolt, Taehyung milyen csúnyán, mogorván nézett a nőcire, aki megzavarta őket. Ennyire sértettnek még sosem látta a fiatalabbat, és valamiért kedvére való volt ez a kisugárzás; talán gonosz dolog, de igen jót szórakozott rajta, még úgy is, hogy csak látja maga előtt az eseményeket, a közelmúlt emlékeiben.

Vigyorogva csóválta meg a fejét, beleharapva a szalámis, uborkás, sajtos, paradicsomos szendvicsbe, maga elé meredve. Tény, nem tudta elmondani, mit annyira akart, nem tudott bizonyságot adni szavakkal érzéseiről; szomorú volt amiatt, hogy végül nem sikerült a terve úgy, ahogy elképzelte. Csüggedt volt, mert annyira hitt az általa kreált képzeletében lejátszódottaknak, miszerint végre megcsókolhatja majd vallomása után Taehyungot úgy, hogy a fiú is akarja, s nem csak lopja tőle.

Ember tervez…

Viszont, talán nem is kellettek ide a szavak; Taehyung úgy tapadt rá, akár egy pióca, s már az, hogy lefejtegesse róla a nővérke, majd húsz perc kemény, erőt megpróbáló feladatnak tűnt. Egyedül nem is ment neki, kérnie kellett segítséget egy orvostól.

Mi volt a megdöbbentő?

Taehyung eredetileg, elvileg gyenge volt, akár a harmat, és nagyon, nagyon beteg, de mihelyst Jungkookról volt szó, erőre kapott, olyasmire, ami a határokat feszegette. Mi ez, ha nem szeretet? Taehyung biztosan szereti őt – gondolta Jungkook magában, elérzékenyülten pislantva. Ha nem is szerelmes belé, de ragaszkodik hozzá, s ha nem is teljes körűen érzi azt, amit ő, de legalább ahhoz hasonló, s az már elég. Elérzékenyítette a nemrégiben történt esemény sorozata, s ha jobban elmerengett rajta, nevetni támadt kedve, olyan édes, aranyos volt a mogyoróbarna hajú fiú mérgesen, sértetten – mint egy kisgyerek, akitől el akarták venni a nyalókáját, vagy a kedvenc édességét, süteményét.

Nem tudott nem jó kedélyűen gondolni rá.

Ekkor ötlött fejébe, mekkora balfék volt; itt szórakozik szegény Taehyungon, és meg sem kérdezte tőle, hogyan érzi magát. Önzőn, megint csak a saját lelkén akart könnyíteni, de meg sem érdeklődte, a másik hogyan van, mije fáj, mi az, ami miatt bekerült a kórházba – képzeletben homlokon csapta magát, és morgolódva, bosszúsan harapott még egyet a kiflibe, elhúzott ajkakkal. Amint látogatási idő lesz, ő azonnal megy, és megkérdezi az állapota felől; már csak azt remélte, lesz türelme elmondani a gondját, s nem fogja csalódottan abbahagyni a dadogás, lassúság miatt.

Megforgatta szemeit – érzéketlen, önző volt megint, pedig azért jött, hogy bocsánatot kérjen, s megkérdezze, hogyan érzi magát, nem azért, hogy a saját életét könnyítse meg. Egyre rosszabb véleménnyel volt saját magáról…

– Szerinted minek örülne?

– Nem tudom… egyre szomorúbb volt az utóbbi időben, még a kedvenc csokija sem kellett neki. – Az ismerős női hang lemondó volt, végtelenül keserű, Jungkook pedig fel is kapta a fejét, hiszen hallotta már ezt az orgánumot, valahol, valamikor, s ha jól érezte, nem is túl ritkán.

– Tudom, sokat fogyott.

– A te hibád – mondta a nő, oldalra fordított fejjel.

– Ne ródd rám mindig! – A férfi felcsattant, majd a nő felé fordult; a pult mellett álltak, kissé távolabb attól, mert az üveg mögött lévő szendvicsek, csokoládék, ajándékok, s egyéb tárgyak, ételek között nézelődtek, miket általában a betegeknek visznek családtagjaik, barátaik.

Jungkook megemelte szemöldökeit; azonnal felismerte a nőt, s ugyan, a férfit csak párszor látta, de tudta, hogy ő Taehyung apja – kiköpött mása volt a fiúnak, csak idősen. Talán Taehyung egyedül a szemeit örökölte az anyjától – végül is, az volt rajta a leggyönyörűbb. No, meg az ajkai.

– Akkor is a te hibád az egész – sóhajtott a nő fáradtan. – Az főleg, hogy nem beszél!

– Tudom, elbasztam, elég a tudattal együtt élnem, érted? Fejezd ezt be, nem azért jöttünk, hogy veszekedjünk! Igen, elcsesztem, mikor azt hittem, hóbortból dadog, és elcsesztem, mikor először emeltem rá kezet, tudom én is nagyon jól, de visszafordítani már nem tudom! Szeretném helyrehozni, nem véletlenül igyekszem elhalmozni mindennel, de ennél többre én sem vagyok képes, értsd meg! – csattant fel az idősödő férfi, már-már reményvesztetten.

Jungkook összevonta a szemöldökeit, s majdhogynem félrenyelte a szájában lévő falatot a hallottak után; kezet emelt rá? Miért? Kizártnak tartotta, hogy Taehyung sokat rosszalkodott volna gyermekkorában.

– Ha hiszel nekem, hogy baj van, ez az egész nem lenne így! Ha időben… – A férfi a szavába vágott.

– Időben? – keserűen nevetett. – Akkor is visszafordíthatatlan lenne!

– Ne mondj ilyeneket! Mindig van remény, mindig… – A férfi a nő szavába vágott, keserűen.

– Remény? Milyen remény? A mi házasságunkat sem mentette már meg semmilyen remény, és az a válás is csak rontott Taehyung állapotán. Tudod ahelyett, hogy mindig engem vádolnál, bevallhatnád, nem csak én vagyok a hibás; te indítottad a válópert, nem én. Én igyekeztem mindent helyrehozni, te nem adtál esélyt, és az többet rontott Taehyungon, mint az, amit tettem gyerekkorában.

– Hagyjuk – fordította a nő oldalra a fejét, sírós hangon, mit erősen próbált elfojtani. – Vigyünk neki mondjuk… egy nagy tábla csokit, és epret. Azt nagyon szereti, és a gyümölcs is jót tesz neki – mosolyodott el végül az anyuka keserűen, végtelenül csalódottan, mire a férfi hasonló pillantással biccentett egyet.

Kikérték az édességet, s a gyümölcsöt, a férfi pedig vett még hozzá egy aranyos, barna plüssmackót – ugyan, Taehyung nem volt már annyira gyerek, a férfi mégis úgy hitte, ennek talán örülne. Néha már maga sem tudta, mit kellene tennie, vagy vennie ahhoz, hogy Taehyung ne ijedjen meg esetleg a hirtelen mozdulataitól; mindenki követ el hibát, bűnt, de rájönni arra, hogy vétkeztünk, az a legnehezebb dolog. Az ember olyan lény, amely nem szereti beismerni, ha valamit nem jól cselekedett, de ha ez mégis megtörténik, akkor lehet szó a változásról, arról, hogy javuljunk, tanuljunk rossz tetteinkből – mindössze tudni kell kezelni őket.

Ezt talán tanítani kellene az iskolában? Vagy az életnek kell nevelnie rá?

Jungkook lesütötte a szemeit; nem akarta hallani ezt a veszekedést, ugyanis túl sok kérdőjel jelent meg elméjében, s a gombóc, ami egészen eddig nem kínozta a torkát, most megint előjött, ott éktelenkedett, rontotta a közérzetét – Taeyungot verte az apja? Elváltak a szülei? Nyilván, feltűnő volt, hogy szinte soha, vagy csak egy-két alkalommal futott össze a férfival, mégsem hitte volna, hogy elváltak.

Elment az étvágya, hányinger tört rá, s a kezdetleges jó kedvének is búcsút inthetett.

Ez volt az, miről Taehyung nem tudott beszélni? Vajon… mik lehetnek még?

– Oh, Jeongguk! – Felemelte a fejét, s halványan a nőre mosolyodott, ki közelített felé, a férfival együtt. – Hát te? Olyan régen láttalak. Azt hittem, összevesztetek, vagy… – Jungkook azonnal a nő szavába vágott, inkább ne is folytassa.

– Jó napot! – köszönt illedelmesen. – Nem, dehogy! Nagyon sok dolgom volt, vizsgák, egyebek, és nem volt semmi időm. – Nem akart hazudni, de mégis mit mondhatna a hölgynek? Neki nem vallhat…

Félszegen a férfira nézett, s akkor látta meg a megkeseredett, bánatos tekintetet; Jungkook haragudni akart rá amiatt, mit hallott, de amint az arcára, szemeibe nézett, elfogta a szomorúság – bűnhődik a tetteiért, önmagára mért vezeklést.

– Ezt sajnálattal hallom – mosolyodott el Taehyung édesanyja –, de örülök, hogy itt vagy. Taehyung biztosan örülni fog, ha találkoztok.

– Oh, már voltam nála, csak a nővérke kitessékelt onnan, mert nem volt látogatási idő, de én meg pont nem néztem – nevette Jungkook zavartan, a tarkóját vakargatva ujjaival.

– Fiatalság! – vigyorodott el az anyuka, megcsóválva a fejét. – Van kedved velünk tartani? Kisétálnánk a kórház elé, a Taekwon még elszívna egy cigit és meginna egy kávét, úgyis van időnk bőven. Ha gondolod.

– P-persze, szívesen megyek, köszönöm – állt fel Jungkook mosolyogva, elcsomagolva a szendvicsét.

Habár, tényleg haragudni akart a férfira, de nem ismeri a család háttértörténetét, nem tudja, mi miért történt, mi mit váltott ki, s ha első látásra, vagy hallásra ítélkezne, semmivel sem lenne jobb ember. – Attól függetlenül, biztos volt benne, az nem normális, ha egyszer is kezet emelt Taehyungra, s ha erre gondolt, elfogta pár pillanatra az indulat, de ki ő, hogy másokat becsméreljen? Neki nincs hozzá köze, joga főleg nincs, mert… ő is bántotta Taehyungot, ha nem is fizikálisan, de biztosan ő tehet részben arról, hogy olyan állapotban volt, amilyenben. Az sem volt szándékos. Lehet, a férfi sem szándékosan tette, amit – ez nem mentség ugyan, de van jelentése, s ugyan olyan hévvel próbálta jóvá tenni a tetteit, mint Jungkook. Szinte ugyan azzal a lélekszakadással, keserűséggel.

Talán semmivel sem jobb, miért is rendelkezhetne arról, rossz ember-e?