Wolf - YoonSeok (9/?)

Cím: Wolf

Alkotó: Nana & Nóri

Hossz: ?

Besorolás: +16

Műfaj: Fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd! A szereplők jelleme nem egyezik a valósággal! - vér, erőszak, bromance

Összefoglalás: Yoongi egy eléggé antiszociális (utálja az embereket, csak és kizárólag az állatokkal hajlandó foglalkozni) állatorvos, aki Alaszkába utazik részben pihenés gyanánt, részben pedig azért, hogy megfigyelhesse az ottani élőhelyeket, ugyanis állatorvos létére jobban érdekli az állatvilág, mint kellene. Egyik sétája alkalmával, miközben hazaindult, meglátott a hóban egy hófehér, hatalmas, gyönyörű alaszkai farkast, és mivel képtelen ott hagyni, elviszi ideiglenes lakrészébe, hogy elláthassa a sérüléseit, azonban nem gondolta volna, hogy a farkas (Hoseok) nem csak vad, és ellentmondást nem tűrő, régi alfa hím, hanem még alakváltó is... 

Hozzáfűzés: Meghoztuk a folytatást! :3 
Reméljük, tetszeni fog nektek. <3
Jó olvasást! <3

Nóri írja Hoseokot!

Nana (én) írja Yoongit!

Yoongi

– Mi a rohadt élet? – kérdezem már magamtól, ugyanis a farkasom úgy elhúzta a csíkot, ahogy illett, én pedig nem tudtam hová tenni a dolgot, hiszen semmi probléma nem volt, vagy semmi problémát nem érzékeltem, ami megtörhette volna a békés nyugalmunkat.

Persze, én nem vagyok túl jó, szófogadó fiú – már a szüleim is haragudtak rám a makacsságom miatt –, így azonnal az ablakhoz rohantam, hogy megnézhessem, mi folyik itt, és meg is láttam Hoseokot a ház előtt, felborzolt bundával, vicsorogva, támadó pozícióban állva. Egyáltalán nem értettem, mi baja lett hirtelen. Esetleg hallott valamit? Vagy látott, mikor az ablakhoz igyekezett? De mégis mit? Én semmit nem látok. – Nem értettem semmit, és őszintén szólva, kicsit aggódtam is, főleg akkor, mikor megláttam azt a farkast, ami engem is elkapott, és ekkor már nem csak aggódtam, hanem halálosan elsápadtam. Az nem is kifejezés, még a vér is kifutott a lábaimból, ugyanis Hoseokon volt a kangörcs, viszont ezáltal nem evett, semmi táplálót, így gyenge is volt, egyszerűen kizártnak tartottam, hogy esélye lehessen a farkasok előtt, mert természetesen, nem egyedül érkezett a falkavezér.

Soha nem fogom megbánni azt hiszem, hogy segítettem Hoseokon, de az biztos, hogy hatalmas gondot szabadítottam a saját nyakamra, de… de még ennek ellenére sem éreztem úgy, hogy rosszul cselekedtem volna.

Bizonyos ideig csak lélegzetvisszafojtva néztem, ahogy a farkas megáll Hoseok előtt, szintén támadó pozícióban. Az ablakpárkányt markoltam mind a tíz ujjammal, hatalmasakat nyeltem, és féltem, mi fog történni, hiszen tudtam nagyon jól, Hoseok gyenge volt egy harchoz, és nagyon értékeltem, hogy meg akarja védeni a területét, node ilyen gyengén ez egyszerűen lehetetlen, esélye sem lehetne a farkasok ellen.

Nem hagyhatom, hogy verekedjen.

Bölcsebb lett volna, ha kivételesen meghunyászkodik – bár, tudtam, hogy ez igazán nem az erélye, de néha felismerhetné a helyzetet, és elfogadhatná, hogy az, ha visszavonulót fúj, nem egyenlő a vereséggel, sőt, a bölcsességgel ér fel. – Ezen gondolatok közben szaladtam az előszobába, majd szinte ugyan ilyen gyorsasággal vettem magamra a kabátomat és a csizmámat, majd mint akit puskából lőttek, úgy rohantam ki, egyenesen Hoseokhoz. Persze, féltem, hogy közben megtámadnak, de legnagyobb meglepetésemre nem történt semmi. Inkább úgy tűntek, mintha… kommunikáltak volna. Mármint Hoseok, és az a másik farkas, de én biztosra akartam menni, így a farkasomhoz szaladva, azonnal átöleltem a nyakát hófehér bundájánál, magamhoz szorítva őt.

– Gyere be, kérlek! Gyenge vagy, ne… – Azonnal rám mordult, majd lökött rajtam egyet, aminek a hatására a hóba huppantam, egyenesen a fenekemre esve. – Hé, ez most… – Rám mordult, majd visszavezette íriszeit a farkasra, aki engem méregetett, villogó íriszekkel. Hoseok rögtön elém nyargalt, rávicsorogva a másikra.

Mintha… mintha beszélgettek volna.

Hoseok

– Nocsak, még mindig ezt az embert pesztrálgatod? Azt hittem, hogy ennél több eszed van – kuncogja Joon, miközben lassan felém lépked, kimutatva hófehér, éles fogsorát, amit én is megteszek ugyan úgy. Fekete bundája erős kontrasztot ír le ebben a fehérségben, míg én szinte egybeolvadok a tájjal.

– Többet ér ez az ember, mint ez az áruló bagázs – sziszegem, egyre csak felborzolva a szőrömet, tekintetem pedig ide-oda futtatom, figyelve a többi farkast is, akik mivel még nem kaptak parancsot, egyelőre csak méregetnek.

– Elárultad a fajtádat. Tudod te, hogy ez mekkora bűn? Egy emberhez szegődni, mint egy öleb... felettébb szánalmas. Jobb lett volna, ha akkor megpusztulsz a hóban. Nem lennél ennyire megveszve – mondja a lenéző szavakat, íriszei szinte villognak, ahogy beszél hozzám, noha ezt Yoongi egyáltalán nem érti.

– Jobban tennéd, ha eltakarodnál a koszfészkeddel együtt, ugyanis ez az én területem! – sziszegem, idegesen vájva karmaimat a fagyott hóba.

– Tévedsz, ugyanis az enyém. Ez az egész erdő az enyém, méghozzá azóta, hogy megfosztottalak a trónodtól – lépked felém, s közben a falkája is egyre szorosabb gyűrűt alkot körülöttem. Tudom, hogy ezzel az utolsó menekülési útvonalat is elzárhatják, hiszen ezt még anno én dolgoztam ki velük. Ha nem vigyázok, Yoongi hatalmas bajban lesz.

– Hoseok, menjünk vissza! – szól rám, bundámba markolva, amit egy egyszerű morgással nyugtázok, majd megfordulva megbököm orrommal, hogy most azonnal tűnjön el innen, mert nagy a baj.

– Hová siettek? Még csak most kezdődik móka. Az ember pedig különösen jó mulatság lenne – neveti ördögien a másik. Azonban, mivel Yoongi nem hajlandó nélkülem menni, így már is megragadom a ruhájánál és ösztökélem, hogy álljon fel és rohanjon, ahogy csak tud. De nem úgy jön össze, ahogy gondoltam. Hallom, ahogy több farkas is elrugaszkodik, hogy ráugorjanak, így én nem is gondolkozom sokat, hanem egy pillanat alatt emberré változom és úgy lököm el őket a levegőben, akik hangos nyüszítéssel érkeznek a hóba.

– Tűnj innen, minek jöttél ki?! – teremtem le abban a pillanatban, majd hallom az ellenségem hangos morgását, így mikor visszanézek, azt látom, ahogy Joon is emberi alakban feszít előttünk.

– Csak nem emberi alakban akarod? Felőlem így is folytathatjuk, lássuk ki bírja tovább – vigyorog rám a másik, aki tény, jóval izmosabb nálam, sokkal masszívabb a felépítése az enyémnél. Vagyis, jelenleg.

– Menj be, ezt nem kérem még egyszer! – lököm el a másikat, miközben lassan hátrálok egy kicsit, hiszen Joon és a többi farkas felém lépked, lassú, kimért léptekkel. Arcán ott díszeleg az az önelégült vigyor, amit most szeretnék beverni neki. – MENJ MÁR! – üvöltöm a hóban ácsorgónak, majd nem is figyelek tovább, egyenesen Joonnak esek, hogy ezzel is valamennyire feltartsam, mielőtt Yoongi után iramodna. Tudom, ha lever, akkor biztos, hogy szét akarja majd tépni.

Yoongi

Hiába győzködött, képtelen lettem volna őt otthagyni. Farkasok ellen ugyan nem lett volna semmi esélyem, de szerencsére emberré változtak, és azért, hiába voltam nyurga, és alacsony, volt bennem erő jócskán. Nem fogom itt hagyni Hoseokot, semmiképpen sem! Most valószínűleg gyengébb nálam, és milyen állatorvos lenne az, aki a páciensét a bajban hagyná? Egyszer megmentettem az életét, ő is az enyémet, kétlem, hogy cserben kellene hagynom őt, főleg azután, hogy a kegyeibe fogadott, ami egy farkastól hatalmas nagy dolog – ilyenről még soha nem is hallottam, és tudtam, emiatt különleges ember vagyok. Hoseok pedig főleg az. Nem tudnám itt hagyni egy tucat alakváltó farkassal, legyen, ami lesz, én nem fogom cserben hagyni.

Mikor Hoseok és a másik vezér összeütköztek, rögtön odaszaladtam hozzájuk, hogy segíthessek Hoeoknak, de hirtelen valaki elkapta a vállaimat, és azonnal a hűvös hóba terített. A kabátom szétterült mellettem a hófehér hóban, hiszen nem volt arra időm, hogy becipzárazzam a sietség közben, így elég kellemetlenül érintett a hűvös levegő, ami a mellkasomnak csapódott – csak egy vékony póló volt rajtam, semmi más.

Azonnal a támadómra néztem, villogó szemekkel.

– Ez az ő meccsük, maradj ki belőle, vagy széttépünk – sziszegte felettem a hím farkas, emberi alakban, mire összeszűkítettem a szemeimet. Még mit nem! Nem fogom hagyni, hogy az a vadállat megverje, hiszen Hoseok teljesen le van gyengülve a kanosság miatt, nem is evett már magam sem tudom, mióta! Könnyű préda, és tudták ezek a dögök nagyon jól, hogy most igazán sebezhető a másik.

– Kuss! – morogtam, majd azon nyomban felpattantam a földről, egy marék havat tartva markomban, és amíg nem figyelt, egy határozott mozdulattal a képébe dobtam a hűvös anyagot, ő pedig hátra tántorodott, hangosan szitkozódva, s ezt használtam ki annak érdekében, hogy segíthessek Hoseoknak. Nem gondolkodtam, mikor megláttam, hogy a farkas velem háttal van, azonnal nekifutottam, úgy ugorva a hátára, azonnal beleharapva a nyakába. Megőrültem, ez biztos, de nem fogom hagyni, hogy bántsa az egyetlen élőlényt, akihez elkezdtem kötődni.

Hoseokon kívül senkim nem volt.

– A rohadt! – A farkas üvöltött, ugyanis nem kíméltem a bőrét, sőt, öklömmel, amivel karoltam őt hátulról, intenzíven ütlegeltem a mellkasát, ő pedig akárhogy próbált lefejteni magáról, nem sikerült, azonban határozottan emelte karjait, majd erősen megmarta a kabátom nyakát, és úgy emelt át maga felett, ahogyan még soha senki, ennek következtében pedig hanyatt estem. Hangosan felnyekkentem, megremegtem az érzésre, hiszen roppant kellemetlen volt, hiszen átdobott maga felett, és nagyon, nagyon fájdalmas volt így az érkezés. Mintha a gerincem is kettéroppant volna, úgy görnyedtem össze a hideg hóban, hangosan köhécselve.

– Te rohadék… te utolsó féreg! – Hoseok, aki eddig a földön próbálta összeszedni magát, eszméletlen gyorsasággal pattant fel, és ugrott neki a farkasnak.

Nagy nehezen, talán jó pár perc után tudtam csak felülni, de még akkor is nehezen kaptam levegőt, hiszen az ilyen szintű hanyatt érkezés okoz légzési nehézségeket – nem is akármennyire –, viszont, mihelyst érzékeltem, hogy Hoseok újra a földön van, az a farkas pedig épp ütni készül, azonnal mozdultam, légzési nehézség ide-vagy oda: párducokat megszégyenítően ugrottam, mielőtt a többi farkas elkapott volna, s úgy taroltam el Hoseokról, ahogyan még soha senkit.

A földre érkezve a farkason landoltam, aki fájdalmasan felnyögött, én pedig ajak harapva ültem a csípőjére és nem kíméltem: hatalmasat mostam be neki, folyamatosan szüntelenül, ő pedig a meglepettségről nem tudott ellenkezni, de még csak köpni-nyelni sem. A szája sarka kiserkent, az arcán halványan már látszódott az ütéseimnek nyomva, egy idő múlva pedig kisebesedett az öklöm, és az ő csinos pofija is. Munkálataimból a farkasok szakítottak ki, akik elkapva, leemeltek az alfa hímről, de különös oknál fogva nem bántottak, csak tartottak, én pedig a lendülettől rúg-kapáltam, mint egy őrült.

Az biztos, hogy rendesen kicakkoztam a fejét, több sebből is vérzett, az egyik szemét kinyitni sem tudta.

Hiába is, Min Yoongi vagyok, aki sosem, sosem hagyja magát, és azt, aki közel áll hozzá.

Hoseok

Hatalmas szemekkel nézem végig, ahogy Yoongi farkasokat megszégyenítő ügyességgel és hevességgel esik neki Joonnak, aki szintén a meglepettségtől reagálni sem tud.

Yoongi most komolyan olyan, de teljesen, mint azok a vadász szukák, akik a kölykeikért, a szeretteikért mindent megtesznek, vakmerően és vehemensen védelmezik őket. S a tudat, hogy ezt ő csak is értem teszi, úgy, hogy egy gyenge ember, igazán megdobogtatja a szívemet. Olyan... de olyan csodálatos, ahogy a védelmembe száll, mintha nem is lenne előtte semmilyen akadály.

Azonban elmélkedni sincs már több időm, mivel az egykori falkámnak tagjai, leemelik Joonról, aki most bizonyára készül arra, hogy tényleg darabokra tépje. Ezt pedig nem fogom hagyni!

Abban a pillanatban, amikor felkel a hideg hóból, én is megteszem ugyan ezt, de mielőtt elrugaszkodik, ismét felveszi farkas alakját, hogy a fogai és a karmai között végezhesse. Ezt biztos, hogy nem hagyom.

Testem mozdul, mikor hallom hangosan és haragosan felmordulni, mikor látom a fogai csillogását nyálától, miközben egyenesen Yoongi felé ugrik. Azonban, mielőtt eltalálhatná a másikat, védelmezve őt elé állok, így az éles fogak, már is az én nyakam és vállam közötti részt érik el, mélyen bele mélyedve húsomba, amitől ajkaimat egy velőt rázó ordítás hagyja el. Gyűlölöm az emberi testem, mert olyan gyenge és annyi fájdalmat képes érezni, amit farkasként alig veszek fel. Ujjaimmal a fekete bundába markolok, megpróbálva lerángatni magamról, de ettől ő megrázza fejét, hogy fogai késként hasítsák tovább húsom, majd ezután újabb üvöltést hallatok, mikor érzem és hallom roppanni a kulcscsontomat. Ez a rohadék már megint...

– Hoseok! – hallom a szőke kiáltását, majd öklömmel nagy ütést mérek rá, bár ez meg sem kottyan neki farkasként. Alakomat ismét farkassá váltom vissza, azzal hangos morgással esek a másiknak, hogy most, ismét vérre menjen ez a küzdelem. Tény, hogy a jobb mellső lábam alig tudom használni, de hogy megvédjem a másikat, nem kímélem sem magam, sem az ellenfelem. A maradék energiámat is felhasználom, s úgy esek neki Joonnak, hogy végre visszaszerezzem a tekintélyem, hogy végre békésen élhessek ennek az embernek az oldalán, vagy ha kell, meghaljak érte. Nem is hallom már Yoongi kiabálását, egyszerűen csak tépjük egymást a másikkal, vérünk beszínezi ezt a hófehér helyet, beszennyezve ezzel a förtelmes színnel. Ha el kell pusztulnom, hát elpusztulok, de viszem magammal a másikat is, nem hagyom, hogy egy pillanatra is a másikhoz érjen. Ő a falkám, a szukám és megvédem őt, bármi áron!

Yoongi

Úgy ordítottam, és visítottam, ahogy még soha, és hiába próbáltam szabadulni, egyszerűen képtelen voltam rá, olyan erővel tartottak fogva a többi farkasok. Féltem, rettenetesen féltem, rettegtem, hogy esetleg Hoseoknak nagyobb baja eshet, ugyanis az a harapás is elég vészesnek tűnt, hát még a többi, és persze, tudtam, hogy erős farkas, hiszen az előző sérüléseit is könnyen átvészelte, azonban olyan elgyengült volt az immunrendszere és a teste is, hogy féltem ezt megkockáztatni, féltem, hogy… hogy egyedül maradok. Megint.

– Te aljas, engedj! – Azonnal a fogva tartóm egyik kezére haraptam, mire az felkiáltott, majd elengedett, s ezt kihasználva szabadultam ki a másik karmaiból is. Még szerencse volt, hogy ember alakban fogtak le, és nem farkasként, mert akkor nem tudtam volna kiszabadulni.

Úgy rohantam a verekedő farkasokhoz, mint akinek kivették a szemét, és rémülettel eltöltött íriszekben rohantam Hoseok elé, mikor az már a földön volt, és a farkas egy csapást készült tenni rá. Amint odaértem, azonnal átöleltem Hoseok vérző nyakát, szorosan magamhoz húzva, határozottan, keményen nézve a másikra, sugallva neki, ha megteszi, ha nagyobb baja esik, a torkát is ketté harapom.

A farka megállt a mozdulataiban, majd egy szempillantás alatt emberré változott, s a verekedés által szerzett ütésektől oldalra döntötte a fejét, hogy kiköpje az ajkai között forgó vérét, majd dühös íriszeit rám emelte.

– Milyen szívbemarkoló! Szánalmas, de ugyanakkor szórakoztató – vigyorgott, megállva előttünk. Szorosan öleltem magamhoz a farkasomat, egy pillanatra sem nézve el az előttem lévőről, s habár, Hoeok minden áron mocorgni akart, én nem engedtem. – Ennyire fontos neked ez a rühes dög? Egy haszontalan senki. Majdhogynem te véded őt. Egy ember. Egy ember véd egy farkast – kezdett hangos hahotázásba, mire Hoseok mellettem felmordult, elővillantak éhes, tűhegyes fogai, de én még ekkor sem hagytam, hogy megmoccanjon.

– Egy család vagyunk, összetartunk! Ha neked az mulatságos, hát nevess, egészségedre! Nem hagyom, hogy megöld! Ez a mi területünk, ez a mi helyünk, nem érdekel, milyen alfa vagy, mert az én alfám Hoseok! Takarodj el innen, hagyd őt békén, és inkább keresd máshol a bajt! - mondtam, ellentmondást nem tűrően, mire az előttem álló farkas megemelte a szemöldökeit, közelebb lépve hozzám.

– Milyen bátor. Nagyon édes – kuncogta, végig mérve engem, ahogy fél oldalasan ülök a hóban, ölelgetve a sérült társamat. – Tudod mit? Elmegyünk. Kivételesen hagyunk nektek egy kis időt, de még visszatérünk. Van benne valami, Hoseok elég elgyengült, nem izgalmas a meccs, ha az ellenfél egy fogpiszkáló erejével ér fel. A te ütésed jobban fájt – kuncogta el magát, megtörölve véres ajkait. – Indulás! – szólt oda a többieknek, ám mielőtt elindult volna, közelebb lépett hozzám, majd ujjai közé fogta az arcomat, megemelve a fejemet, hogy a szemeibe nézhessek.

Szúrós, villogó íriszekkel bámultam rá, majd egy idő után kirántottam a fejemet ujjainak szorításából, konkrétan vicsorítva rá.

– Tetszel, kisember. Nagyon tetszel. Lehet, megtartalak, ha ezt a fattyút kiírtom – mosolygott negédesen, miközben farkassá változott, majd egy utolsót ránk mordulva indult meg az erdő mélyébe, hátra hagyva minket.

Hosszas ideig bámultam a fákat, majd megkönnyebbülten sóhajtottam fel, s miután feleszméltem, hogy Hoseok sérült, azonnal elengedtem, majd aggódóan néztem rá, féltve őt.

– Megsérültél – motyogtam, majd felálltam a földről, és nagy nehezen megpróbáltam őt behúzni a lakásomba, de hiába volt gyenge és remegett a lába, valamiért nem engedtem, hogy babusgassam: felkelt a hóból, és önerőből, ingatagon, de a ház felé sétált, én pedig… ijedten szaladtam utána, egészen a nappaliig, ahová leheveredett. Nem tétlenkedtem, azonnal mozdultam, hogy ellássam a sebeit: rögtön elkaptam az elsősegélyes dobozt, s mikor visszamentem hozzá, akkor láttam, hogy emberi alakban ül előttem, fáradtan pihegve, le-lecsukodó szemekkel. Nem tudtam, mi volt az oka az átváltozásának, de nem is fordítottam rá különösebb időt.

Gyorsan kezeltem le, határozottan, nem totojázva. Szinte folyamatosan adtam be neki az érzéstelenítőt, fájdalomcsillapítót, varrtam össze a nyakán lévő sebet a fertőtlenítés után, és ápolgattam a többit, majd pamacsoltam vizes ruhával, hogy minden rendben legyen.

Féltettem… Gyenge volt nagyon, de… erős, és hálás voltam neki, hogy még ilyen állapotban is képes lett volna megvédeni engem.

– Kész vagy, de nagyon sokat kell pihenned, és most már enned kell, vagy beteg leszel! Kezd fogytában lenni a készletem, szóval be kell majd mennem a városba, ami nagyon messze van – szusszantottam, a szőkés tincseimbe túrva. – Ahhoz, hogy ne kelljen folyton szaladgálnom, neked most enned, pihenned, és odafigyelned kell, mert… – Nem tudtam végig mondani. Hogy miért?

A tarkómra fogott egyik kezével, majd magához húzva, az ajkaimra csókolt.