Vesania - VKook (35/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D
A következő két részhez készítsétek az idegeiteket.
Előre szólok. :D
Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást! ❤

Az éjszaka első fele síri csendben indult – halottnak tűnt a táj, csak úgy, mint a farkas, s az őz szerelme.

A rózsák igyekeztek őket óvón, törődően ölelni, úgy, mint előtte soha, egyik állatot sem, ez mégis oly csekélyke volt – mit ér az együtt érzés, miben segít vajon? Megnyugvásra lel lelkünk szétzilált részei, vagy örömtelien sóhajtunk fel, mert valaki képes a problémáink súlyát úgy átélni, ahogy mi?

Létezik vajon tényleges átérzés?

A farkas az elesett szerettére nézett, majd a Holdra, könyörgőn vonyítva a tejfehérség felé, segítséget várva, kérlelve: tegyen valamit! – A Hold nem válaszolt, csupán lehunyta szemeit, hagyva, hogy egy könnycsepp gördüljön le róla.

Ő nem tud rajtuk segíteni.

A vihar nem akart csillapodni, bármennyire is szerették volna a fiatalok, hogy ha legalább egy kicsit is, de alább hagyjon az ijesztő, dermesztő hangzavar, mi végigzengte az egész várost, már-már kínzó, dobhártyaszaggató égi dördüléssel.

Taehyung nem úgy tűnt, mint aki abba akarná hagyni a könnyed puszit, mit hirtelen fellángolásból cselekedett, de egyáltalán nem is bánta ezt meg. Mintha az idő is megállt volna körülöttük; ugyan, elég félelmetes volt az orkán erejű szél, mi süvített a kinti zimankóban, elég vérfagyasztóak voltak a sorozatos villanások, s az azt követő dörgések, egymás társaságában mindig nyugalomra leltek. Nem kellettek ide különösen szavak, nem volt muszáj szóra fecsérelni a drága időt – egy kivételével.

Egyetlen szó van, mit muszáj kimondani. Egyetlen szó, mit muszáj megformálni, szabadjára engedni, őszintén, boldogan, felhőtlenül, s ha ez nincs meg, szétomolhat minden – de két fiatal, tapasztalatlan szív ezt honnan sejthetné? Hiszen még csak bontogatják újuló szárnyaikat, próbálgatják az életet, így természetes, ha esetleg nincsenek tisztában az élet súlyos tényeivel. Egy darabig.

Taehyung ugyan közel volt ahhoz, hogy tanúbizonyságot adjon szerelméről, mégsem fogalmazott egyértelműen: utolsó mondatai ködösek volt, madárnyelven íródtak, Jungkooknak pedig nem is esett le a tantusz, miszerint az egy konkrét vallomásnak is elmehetett, főleg, hogy utána még meg is csókolta őt a fiatalabb.

Sokkal egyszerűbb a lényegre tapintani úgy, hogy mégsem mondunk semmit, pusztán a másik fantáziájára bízzuk, milyen konzekvenciát vesz le ebből – ez a taktika semmiképpen sem rossz, ha életben tapasztalt emberekről van szó. Ehhez viszont még Taehyung is gyerek volt, és Jungkook is, így nem csoda, ha Jungkook nem érzékelte azt, amit Taehyung elmondani akart; csak kérdőjelek jelentek meg a fejében, főleg a csók miatt, mert a másik még soha, egyszer sem kezdeményezett.

Megfogalmazódott benne egy gondolat: csak ennyi? Semmi több? Örül, hogy itt van neki? Semmi több? – Valóban, hatalmas dolog ez, mégis oly csekélynek tűnik a többet, mindent akaró szívnek…

Mint minden jónak, ennek a pillangó könnyű csóknak is hirtelen szakadt vége; Taehyung óvatosan elhúzta fejét a másikétól, csillogó szemekkel nézve Jungkook íriszeibe, mikben bármikor elveszett, ha beléjük tekintett – ilyenkor érezte úgy, igazán a fiú lelkébe látott, s hiába volt számára nyitott könyv, mégis oly sok minden rejtve maradt előtte.

Talán azt remélte titkon, hogy Jungkook beszélni kezd magáról, félelmeiről, mit miért tett, mi miért történt – talán remélte, a kis vallomás után elindít valamit a másikban, egy hurrikánt, olyasmit, mitől talán megnyílik neki.

Feltétlen bizalmat szeretett volna. Tudni szeretett volna. Tudni szerette volna Jungkook félelmeit, fájdalmát, hiszen nem volt ő vak, tudta, valami nem stimmel, valami komoly dolog ülhet meg a vállain, s hinni akart abban, nem kell kérdeznie ahhoz, hogy tudjon mindent. Hinni akart abban, hogy Jungkook bízni fog benne úgy, ahogyan ő megbízott benne, feltétel nélkül, hiszen soha, senki előtt nem beszélt. Soha. Szerette volna ezt visszakapni.

Viszont, ha nem kérdezünk, a felelet is elmarad.

Talán Jungkook beszélt volna, ha kérdez.

– Taehyung, kinyitom egy kicsit az ablakot, hogy jöjjön be friss levegő. Fülledt meleg volt ma, nem baj, igaz?

Mindenki hibázik, senki sem szent.

Taehyung nem tartózkodott ebben a világban, így ha ellenkezne is, nem lenne rá kapacitása, hiszen annyira hitt abban, hogy most más fog következni, hogy ez a kérdés arcul csapásként érte, Jungkook pedig betudta ezt beleegyezésnek: kinyithatja az ablakot, nem lesz belőle baj.

Amint felállt, s a hatalmas, két szárnyú üveghez ért, azonnal elfordította annak piciny kilincsét, hogy komótosan kitárhassa a bal oldalt, mély levegőt szippantva az eső illatú, kellemes légkörből, mi kezdte rohamosan gyorsan körbe járni a szobát az erős szél miatt. Ugyan, még zápor tombolt, szerencsére volt olyan széles a tető, s kialakítású a ház, hogy nem igen tódult be az eső – a friss oxigén szabadon járhatta át a helységet.

Mélyet szippantott belőle ismét, hogy felforrósodott valóját csillapíthassa; mikor Taehyung elhúzódott tőle, s mélyen szemeibe nézett, úgy érezte, a fiú belé lát, ettől pedig megrémült pár pillanatra. Soha, egyszer sem esett meg vele ilyesmi; soha, senki nem nézte még őt úgy, mintha egy nyitott könyv lenne, s beleborzongott a gondolatba – nem tudta, azért, mert jól esett neki, vagy azért, mert megfélemlítette saját magát.

– Ez a friss levegő egyszerűen csodálatos – vigyorodott el Jungkook hamisan, erőltetetten, visszafordulva a kanapén elhelyezkedő fiú felé, ki rá emelte csalódottságtól csillogó szemeit.

Jungkook tüdejében rekedt az oxigén, ugyanis abban a pillantásban minden ott volt, aminek nem szabadott volna; tele voltak az íriszek tűzzel, vággyal, szenvedélyes, hívogatással, keserűséggel, fájdalommal, csalódottsággal.

Valami felborult Jungkookban.

Még ilyen pocsék fényviszonyokban is tisztán látott mindent – vagy csak beleképzelte? Esetleg Taehyung túl gyönyörű volt, ahogy a rekamién ült, akár egy árva gyermek, ki könyörgő szemekkel nézett rá? Talán túl csodálatos volt, ahogy a lágy, befelé tóduló szellő megcirógatta ragyogó tincseit, mik mohón kezdték simogatni bársony bőrű arcát?

Akár egy tündér. Akár egy égből esett angyal, ki összetört a zuhanás miatt.

Taehyungnak nem is kellett tennie semmit, hogy Jungkook agya búcsút inthessen a realitástól. Ennyi elég volt, hogy Jungkook vére forrásnak induljon, hiszen nem érezhette közvetlen közelből Taehyung bőrének mézédes illatát, odaképzelte; ajkainak varázslatos zamatát már-már a sajátjai között ízlelte, pedig jelen pillanatban nem is kóstolta őket. Taehyungnak elég volt csak ránéznie, hogy minden gondolata megszűnjön, minden, mit eldöntött, elhatározott, elpárologjon – ma nem akarta letámadni –, s ugyan, eszébe ötlött, talán direkt pislantott rá ilyen csábosan a másik, de nem tudta ezt biztosra mondani magában. Lehet, ezt is beleképzelte, hiszen a csillogó, univerzumnak ható szemek inkább teltek meg bánattal, mintsem őrjítő hívogatással. Csak azt tudta, megint eszét vette a vágy – elég csak megpillantania. Talán a hormonok. Vagy egészen más. Talán a vigasztalni akarás hajtotta így szívét; talán nem is értette félre azokat a pillantásokat, hiszen lehet, úgy érezte, így kell vigasztalnia a másikat.

Az idősebb alhasa megrebbent; Taehyung túl gyámoltalannak, ártatlannak tűnt a hatalmas viharban, piszkos fantáziájának pedig nem tudott megálljt parancsolni.

– A francba is! – Elszántan, kissé erőszakosan indult el, majd mihelyst céljához ért, elkapta Taehyung arcát, s húzta magához, hogy egy szenvedélyes csókot kezdeményezhessen. A fiatalabb megdöbbent a hirtelenségtől; szemei kitágultak. Mindenre számított, csak erre nem.

Jungkook indulatosan cselekedett; azonnal elterítette a másikat a kanapén, majd fölé mászott, durván, mégis érzékien csókolva a pirosló ajkakat. Néha még a fogaik is összekoccantak, de egyiküket sem érdekelte – az elfojtott vágy miatt Jungkook egyáltalán nem finomkodott. Kíméletlenül érintette ajkaival a másikét, majd könyörültet nem ismerve haladt tovább, hogy a nyakának vékony, érzékeny bőrére tapadhasson, halkan morranva egyet a puha, márvány felületre, meg-megremegve.

Nem gondolkodott, kifutott belőle minden normális foszlány, mi eddig talán a helyén volt; Taehyung meglepett, halk nyögései elégnek bizonyultak ahhoz, hogy végre tegyen valamit. Egészen addig úgy gondolta, míg le nem került a fiúról a póló, s utána kiegyenesedett, majd megállt.

Eltátotta egymástól az ajkait, és nem jutott szóhoz – túl gyönyörű volt az alatta fekvő, ahogy halkan pihegett, zihált, ahogy fátyolos, eső színű szemeivel felnézett rá, csókoktól duzzadt ajkain keresztül kapkodva a levegőt. Elállt a lélegzete, s minden porcikája borzongott azért, hogy a magáévá tegye őt, nem ment neki. Remegtek tagjai, s nem tudta, hogyan, mihez kezdjen neki.

Legszívesebben sírt volna.

Taehyung ekkor sóhajtott egy mélyet, majd lassan ugyan, de feltornázta magát ülő helyzetbe, jobb karjával megtámasztva magát, miközben Jungkookhoz hajolt, szendén, félénken – maga sem hitte el, hogy képes ebben a helyzetben hasonlót tenni, de elege volt; ő nem akart megállni.

– K-k-kérlek, n-ne ha-ha-hagyd a-a-abb-abba! – csóválta a fejét, nagyot nyelve, majd lesütött szemekkel hajolt még közelebb a másikhoz, torkában dobogó szívvel illesztve bal tenyerét Jungkook orcájához, miközben a villámok megvilágították őket, s az ég még hangosabb zendülésbe kezdett; őket ez mégsem érdekelte. – L-le-lehet… ő-ő-őrültség, d-de é-é-én ő-ő-őr-őrült aka-akarok le-le-lenni! – fejezte be nagy nehezen, szaporán verdeső szívvel, Jungkook ajkaira pihegve.

– Taehyung, én… én…

A fiatalabb nem várt tovább; megcsókolta Jungkook epres ízű száját, majd finoman maguk közé illesztette ujjait, s remegő kezekkel, félve, de kigombolja a másik ingét, hogy utána lesimíthassa azt hamvas bőréről, akaratlanul is végig érintve vállán, s karján lévő izmait, minek hatására Jungkook minden porcikája összerándult.

Nem tudta, képes lenne-e rá, még akkor sem, ha Taehyung kérte.

Megbénult, s úgy hitte, most sem lenne semmi, mivel át lehetne lendíteni a határon, s ugyan, Hoseok előtt elhintette, akár kezdeményezhetne a másik is, most így történt – ahogyan az előbb, csak az kicsit más szituáció volt. Taehyung a sarkára állt, kimutatta akaratát, folytatta, amit Jungkook nem mert megtenni, de az idősebb még így sem volt cselekvőképes.

Az imént még meghitten beszélgettek, mesélt Taehyung a múltjáról, együtt remegtek, ölelkeztek, finom csókokkal becézgették egymás ajkait, most pedig ismét egymásnak estek – mi történt ilyen hirtelen? Mit nem volt képes ismét kordában tartani?