Vesania - VKook (38/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D
Gyűlölni fogtok. :D
Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást! ❤

Az éles sikolyok halk, elhaló sóhajjá váltak; a verítékekkel keveredett könnyek egyvelege bíbor színt öltött magukra – egy utolsó lélegzet, egy utolsó szívdobbanás, egy utolsó segélykérő pillantás, majd minden elcsendesül. Kietlenné válik az univerzum, hangtalanná, magányossá, félelmetessé… – A rózsák kezdenek veszíteni színpompájukból, ahogyan az őz veszedelmes küzdelmet folytatott az életben maradásért, de lehet, igazán nem is akart már élni. Talán már feladta akkor, amikor a szíve a farkasért kezdett újra, őrülten verdesni – talán túl gyorsan vert, túl veszett tempóban lüktetett, s kihajtotta magából az életerőt.

Lehet, nincs miért küzdeni.

Hiszen mi változna? Mi változna meg?

Mindig ugyan az. Minden egyes pillanatban ugyan az a játék pörög végig, másíthatatlanul – belefáradt.

Pihenni akart.

Jungkook mély sóhajjal döntötte homlokát az íróasztalának, egyenesen a kinyitott füzetének lapjaira, miken a szám egyenleteket próbálta megoldani, mit házi feladat gyanánt kapott, de elméje oly mértékben tompa volt, hogy képtelen lenne csak a sorokra koncentrálni. Ugyan, mindre tudta a megoldást, hiszen jól tanult, ügyes volt, főleg matematikából, de azokban a percekben, órákban nem volt képes megoldani egyiket sem. Hiába fogta ezelőtt kezébe a tollát, hiába írta le egymás után a megoldásokat, majd az ellenőrző sorokat, az erő kifutott ujjaiból, s mély nyögés mellett ejtette el tollát, hogy utána hanyagul dönthesse fejét a vékony lapok felületére.

A nyár hihetetlen gyorsasággal repült el, mintha meg sem történt volna, mintha minden csak egy furcsa álom, délibáb képben tért volna vissza álmaiban, de tudta ő is, ez nem így volt: minden, mit látott maga előtt, a múltnak egy-egy cafata. Azé a múlté, amit ő meggondolatlanul tiport, tépett szét, mérhetetlen kegyetlenségével.

Szeretné kiverni a fejéből az eseményeket, szeretett volna nem arra gondolni, azon a napon mit tett, amikor Hoseokkal sikeresen átbeszélt mindent, de nem ment neki; minden egyes álmában ott volt a kép, s sokszor nem csak erőszakos volt Taehyunggal alvás közben, hanem meg is ölte őt. Marta a lelkiismeret, a bűntudat, nem tudott túllépni saját tettein, bármilyen intenzíven is próbálta azokat maga mögött hagyni – öt hónap sem volt elég rá.

Lepergett a szeme előtt újra és újra minden; Taehyung elveszett, zavart mosolya, mikor magához húzta, majd a fiú illata, ki még reszketett, de nem tudta eldönteni, a félelemtől, vagy az orgazmus utóhatásától – utána elcsendesedett minden. Taehyung elaludt a karjaiban, de ő képtelen volt álomra hajtani a fejét, képtelen volt lehunyni hosszú szempilláit, s a bűntudat, a lelkiismeret annyira marta, olyan erős gombóc-s görcs keletkezett a torkában és a gyomrában, hogy nem tudott róla nem tudomást venni. Felpattant a fiú mellől, majd még annyira volt lélekjelenléte, hogy egy alsó nadrágot magára kapjon, s azon nyomban a fürdőszoba felé rohant; a vécé felett görnyedve adta ki gyomra tartalmát, remegő ujjaival szorosan fogva a vécé karimáját, már-már annyira erősen, hogy elfehéredtek csontos ujjai. Könnyei csorogtak az arcán, hogy összekeveredjenek gyomrából kiadott, bűzös tartalommal.

Rosszul volt magától.

Félt attól, mi lesz, ha nem lesz jó Taehyungnak, mi lesz, ha bénázik, ügyetlenkedik, ha olyan lavinát indít el kettejük között, amit majd nem tudnak kezelni, erre mit tesz? Szinte megerőszakolja a fiút, s mindezt miért? – Maga sem tudta. Talán a düh, a kétségbeesés, hogy valamit elrontott… talán az elveszettség, a kezelhetetlen harag, amiért Taehyungot akarta hibáztatni saját maga helyett.

Azután, hogy kiürítette gyomrát, percekig csak csorogtak a könnyei a kagyló felett, próbálva szabályozni lábai és karjai remegését, kevés sikerrel; kellett egy fél óra, mire valamelyest össze tudta magát szedni, legalább annyira, hogy meg tudja törölgetni az arcát, és kiöblíteni a száját, majd letakarítani a vécé környékét. Minden ízében reszketett – összeroppant.

A szíve fájdalmát nem tudta rendszabályozni, s próbált kérdésekre választ találni: miért ilyen nehéz minden? Miért nem lehet egyszerűbb? Mi az, ami megnehezíti a kettejük kapcsolatát? Mi az, ami ennyire gátolja őket a boldogságban? – Hiszen a könyvekben, mesékben, filmekben minden annyira egyszerű! A meleg párok egyik fele sem gondol félelemmel a szexre, vagy gondol félelemmel a jövőre, mi lesz, ha kiderül, mi van közöttük! Soha, senkiben nem merül fel a kétség egyik megrajzolt, vagy megrendezett vásznon… Mindig, mindenki boldog, happy enddel és a többi marhasággal. Egyik sincs tele negatív érzéssel, mindegyik képes a szerelméért megtenni bármit, minden tündérmese csöpög a nyáltól, de miért nem ilyen a valóság? Ő miért nem tud felhőtlenül boldog lenni Taehyung mellett, mikor őszintén, tiszta szívéből szereti? Miért fogja el a szorongás, mikor arra gondol, milyen lenne a kettejük közös élete? Miért retteg? A filmekben sosincs ilyen, a könyvekben sem – mind hazudnak? Ennyire komplikált, félelmetes lenne érezni, szeretni? Ennyi fájdalommal, keserűséggel, hibával jár, vagy csak velük történik ez? Ha igen, miért csak velük? Mit csinálnak rosszul? Ő mit csinál rosszul? – Nem tud nem félni, ha egyszer hidegnek, hűvösnek, kietlennek, kopárnak, sivárnak látja az utat, amin éppen haladt.

Ilyen szélsőséges lenne a szerelem?

Ha lány lenne Taehyung, nem volna ennyire nehéz.

Talán hiába minden – van, amikor csak a szerelem nem elég.

Miután sikerült magát összeszednie, visszavonszolta magát a nappaliba, s lomha, lusta mozdulatokkal öltötte magára a ruháit, lassan gombolgatva az ingét, miközben a mogyoróbarna hajút figyelte, amint nyugodt, egyenletes légvételekkel telíti meg tüdejét oxigénnel. Jungkook csak ekkor látta, milyen szép szívás-harapás foltokat hagyott a teste több szegletén, s ezután a gombóc a torkában még intenzívebb lett. Undorodott magától.

Betakargatta a vékony testet egy puha, pamut pléddel, majd megsimította a fénylő, ragyogó hajkoronát, egy reszketeg sóhajt fújva ki ajkain keresztül. – Nem tudta, mit tehetne, mi lenne ebben a szituációban a helyes megmozdulás, de úgy érezte, most igazán időre lenne szüksége, s nem csak neki, Taehyungnak is, hiszen a durvább aktus közben úgy sírt, akár egy csecsemő, és Jungkook tudta, Taehyung elég erős jellem, erős ember, bármennyire is tűnik gyengének. Tisztában volt vele, csak úgy nem itatja az egereket, így szinte biztosra vélte, most tényleg nagyon rosszat tett – a legrosszabbat.

Apró szusszantással nézett körül a falak közt, mik szinte mozgolódva próbálták őt összepréselni – felnyöszörgött, ugyanis szinte hallani vélte Taehyung kérlelését, hogy hagyja abba. Minden másodperc elteltével fejében visszhangzott a sírós, esetlen hang, s a tudat, hogy a fiú ugyan a végére élvezte, nem nyugtatta meg; akkor is azt tette, amit, akkor sem állt meg, mikor ő megkérte rá. Gusztustalanul cselekedett. – Valahogy fel kell dolgoznia, amit tett, s nem tudott volna Taehyung szemeibe nézni; képtelen lett volna rá, ugyanis akárhányszor megtenné, mindig azt az elesett csillanást látná benne, mi akkor mutatkozott meg leginkább, mikor felült, s hátramosolygott rá – annál szívszorítóbbat még Jungkook nem tapasztalt.

Futni akart.

Eltűnni.

Elveszni.

Meghalni.

Nem tudott, hiszen saját szüleinek lakásán volt, így az opció, miszerint hátrahagy mindent, egyben Taehyungot is, nevetségesnek tűnt – hogyan is hagyhatná itt őt? Egyáltalán hová menne? Hoseokhoz? Az este kellős közepén? Taehyung mit csinálna itt, teljesen egyedül? – Nem mehetet sehová, s ezt ő is nagyon jól tudta, lelke mélyén azonban mégis el akart süllyedni a Pokol legmélyebb bugyraiba; oda való lenne.

Tudta, hagynia kell emészteni saját magát, s azzal együtt Taehyungot is, hiszen egy ilyesmi felett nem lehet szemet hunyni, nem lehet csak úgy átlépni rajta, mintha meg sem történt volna – ehhez idő kell, ezt fel kell dolgoznia mind a két félnek, de úgy nem menne, ha látnák egymást minden nap, vagy hétvégén. Időt kellett volna mindkettejüknek, hogy egyszer talán őszintén tudjanak egymásra mosolyogni. Már, ha ez lehetséges.

Az éjszaka semmis volt; amint a vihar csillapodott, s Taehyung felébredt, mind a ketten síri csendben vonultak zuhanyozni, külön-külön, s amint ezzel végeztek, vacsora, mindennemű beszéd nélkül feküdtek el Jungkook ágyában, hogy elalhassanak.

Egymás mellett feküdtek, akár két darab fa – Taehyung nem fordult Jungkook felé, s Jungkook sem Taehyung felé; tudták mind a ketten, valamit mérhetetlenül elrontottak, s hiába hibáztatták csak és kizárólag önmagukat, ez közös hiba volt. Nem csak Jungkook volt a hunyó, s nem is csak Taehyung. Viszont arról fogalmuk sem volt, ilyen szituációban mit lehetne kezdeni, hisz egymásra sem néztek, egymás felé sem fordultak, csak bámultak a vak sötétben, mintha soha nem is ismerték volna egymást.

Mintha valami összezuhant volna kettejük között, pedig az aktus után még egymás karjaiban feküdtek – talán a mámor, a hirtelen gyönyör okozta köd enyhített a körülményeken, de tiszta fejjel minden olyan szürke volt. Olyan fekete, sötét… hideg, s rideg.

Azóta nem látták egymást. Jungkook nem mert Taehyung elé állni, nem mert elmenni a lakásához; nem tudott a szemeibe nézni tette után, s Taehyung sem igyekezett a fiú után loholni. Jungkook azonban nem menekült, pusztán tudta, ezt most mindkettejüknek fel kell dolgozni, tudta, ha most nem változtat magán, a viselkedésén, érzésein és gondolatain, ez meg fog ismétlődni, abba pedig belepusztult volna.

Kivételesen nem menekült érzései elől: szembe szállt minden, megküzdött nap mint nap a tetteivel, mik egyre erőteljesebben próbálták felfalni szívét. Nem mondott le Taehyungról, soha nem is akart, egy pillanatra sem – nem menekült többé, elhatározta, rendbe hozza a dolgokat, mindent, mindent helyre fog állítani, s ha ez sikerült, akkor elmegy a fiúhoz, hogy kezdjék újra. Az elejéről. Ahonnan indult minden.

Jungkook hónapokig próbálta rendbe szedni saját magát, s mocskos gondolatait, de hiába igyekezett rajtuk felül kerekedni, nem ment; végső kétségbeesésében rohant barátjához. Tudta, kellemetlen beszélgetés lesz, fájdalmasabb, mert be kell vallania: szinte megerőszakolta a szerelmét, de egyedül képtelen volt. Csak marcangolta magát; kialvatlan volt, remegett minden egyes percben, nem tudott koncentrálni, s ha ez így haladt volna tovább, súlyosabb következményekkel nézett volna szembe – Hoseok ismerte az előzményeket. Jungkook elmondott neki mindent, s ő értetlenül állt a dolgok előtt, hiszen tudta ő is, ez már nem normális. Jungkook gondolatai, érzései összekuszálódtak, kibogozhatatlanná váltak – az idősebb tudta, ezt már sem Jungkook, sem ő nem fogja tudni kezelni, hiszen ha a dühe olyan mértéket öltött, amilyet elmondott a fiatalabb, az nem játék; előfordulhat akkor máskor is, s az idő nem képes mindent gyógyítani, helyretenni.

Ugyan, megbízott Hoseokban, de neki sem mondott el mindent. Sok mindenről ő is lemaradt, sok mindent ő sem tudott, s a szívében, lelkében azok a ki nem mondott dolgok, félelmek, a rideg, sötét jövő látképe dolgozott Jungkookban, s befeketített mindent. – Nem tudott segítséget nyújtani, így azt tanácsolta a fiúnak, hogy forduljon pszichológushoz, addig, amíg nem késő, és ő végig mellette lesz, ott lesz vele, de ha ezeket nem küzdi le…

Ugyan, Jungkook hadakozott az orvos ellen, hallani sem akart róla, de idővel rájött, ha nem tesz így, nem fogja tudni egyedül önmaga helyrehozni azt, amit elrontott – kénytelen volt belemenni, ha nem akarta többé bántani Taehyungot, kénytelen volt eleget tenni ennek, hogy egyszer talán boldogok lehessenek, mert mindent csak a fiúért tett. Mindent.

Nem akarta elveszíteni őt.

Veszettül igyekezett helyrehozni mindent… – Becsületesen járt pszichológushoz heti egy alkalommal, ahová rendszerint Hoseok kísérte el, persze, a szülők tudtával, kik ugyan nem értették, mi szükség lehet pszichológusra, de úgy voltak vele, biztosan csak kamasz problémák, azok a tipikusak, így különösebben nem firtatták a dolgot.

Jungkook utált arra a helyre járni, rendszerint hányingere volt, mihelyst belépett a hatalmas ajtón, s megpillantotta a mosolygós férfit; az első alkalmakkor nehéz volt magát beszédre bátorítania, de utána már könnyebbé vált. Ahogy teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, érezte, könnyebbé válik a szíve; a pszichológus az egyik őszi, esős napon felsóhajtott Jungkook álmainak hallatán, majd a fiú szemeibe nézett, s elmondta, mi Jungkook igazi problémája:

Fél a boldogságtól, s a kétségek többsége, mik a szívét marják a jövővel kapcsolatban, nem valódiak, Jungkook generálja magának; nem valósak, nem igazak – erősen kell dolgozni azon, hogy ezek elmúljanak, de olyan szinten elharapóztak egy év alatt, olyan nagyon nagy mértéket öltöttek…

Jungkook viszont mindent megtett volna azért, hogy pszichéje rendben legyen, s immáron félelem, szorongás nélkül tudja csókolni Taehyungot – ha a fiú akarja még azt.

Ha még nem késett el.

A fájdalom, mi mardosta a szívét, a szerelmének elvesztése utáni félelem sokszor bénította meg őt, sokszor érezte úgy, belehal a fájdalomba, ha Taehyung nem lehet az övé, így mindent megtett, próbálkozott, igyekezett, azonban Taehyung menekült; nem kereste Jungkookot.

Ő nem tett semmit azért, hogy szerelmük beteljesülhessen, s az nem indok, hogy amit tett a másik, megbocsáthatatlan; hibás volt ő is.