Vesania - VKook (33/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást! ❤

A pöffeszkedő, egoista Nap lassan belátta, ideje nyugovóra térnie, s átadnia helyét a Holdnak, ki arcátlanul lopta az ő fényét, hogy úgy világíthassa meg a világot éjszakánként – ugyan, nem akart lebukni, önzőn csak magának akarta az őt megillető helyét, de a természet rendjének még ő sem tudott ellent mondani, bármennyire is szerette volna azt.

Mihelyst beköszöntött az éjszaka, az állatok nagyja odújukba, barlangjukba, fészkükbe húzódott, hogy álomra hajthassák a fejüket – az anyák a kicsinyeiket parancsolták maguk mellé; ideje aludni.

A rózsák nyugalommal ölelték körbe a fáradt őzt, ki azóta sem nyitotta fel szemhéjait; félve érezték magukat, mi történik, ha az őz többé nem ébred már fel. – Így érzett a farkas is.

Odabújt szerelme mellé, teljes testét hozzápréselve az őzhöz, miközben annak szép pofájához illesztette sajátját, lágyan végig nyalva rajta, szeretetteljesen, törődően…

Elkésett?

Egész nap kattogott; nem tudott odafigyelni az órákra, ugyanis semmi más nem járt a fejében, csak és kifejezetten az, vajon mennyire tiporhatott bele Taehyungba, még erősebben – nem volt elég az, mit eddig elkövetett a másik ellen, nem. Neki még tovább kell folytatnia, mint egy ostoba, gyerekes játékot, minek köréből nem tudott kilépni, mert a saját hülyesége nem engedte; teljességgel meg volt győződve arról, ez csak és direkte az ő bűne. Habár, tény, arról talán nem tehet, hogy idő közben elbizonytalanodik, s nem tud tovább menni, de arról tehet, hogy akkor már talán el sem kellene kezdenie. Nem kellene rávetnie magát, akár egy fenevad, nem kellene felizgatnia sem Taehyungot, sem saját magát, hogy utána visszahőköljön, ezzel rossz érzéseket váltva ki a másikból is, ki erről az egészről nem tehet. Megesküdni tudott volna rá, nem akarta, soha nem is akarja bántani Taehyungot, mégis minden lépésével, minden mozdulatával, minden megszólalásával képes belegázolni…

Vajon ez mindig így marad, vagy van, ami még menthető lenne?

Habár, eddig mindent helyre tudott hozni, mindent meg tudott magyarázni, a fiatalabb mindig meg is bocsátott neki, de nem tudta, ezt még meddig folytathatja. Rájött, rendbe kell szednie az érzéseit, gondolatait, tiszta vizet kell öntenie a pohárba, nehogy esetleg pont ez rontson megint a fiú állapotán, de fogalma sem volt arról, mitévő legyen. Hogyan tudná gondolatait, érzéseit alapsíkra hozni? Hogyan lehetne összefüggésben elmélkedni, hogyan lehetne behatárolnia azt, hogy csak a jelenre tudjon gondolni, s ne a távoli, még oly sokat magára várató, rideg jövőre?

Ugyan, ő mindig azt hitte, teljesen normális, fiatal tinédzser, problémák, gondok nélkül, szép, jó élettel, családdal, azonban ebben egyre inkább kételkedett. Mihelyst felütötte valami a fejét, kétségbeesett, nem tudta kezelni a rá lecsapó hullámokat, s ahelyett, hogy szembeszállt volna velük, inkább lebukott, hátha azok kikerülik majd – tehetetlennek érezte magát, s végtelenül ostobának. Megfogadta, nem dugja többé homokba a fejét, erre mit csinál? Ugyan azt, változás nélkül, s nem elég, hogy ezzel saját magának is slamasztikát kavar, nem elég, hogy a saját szívét is marcangolja, tudatosan, még Taehyungéban is sebeket, sérüléseket ejt.

Talán csak most kezdte felfogni, ha ő tele van kétségekkel, félelmekkel, akkor azt tudatlanul átitatja Taehyungra is, így pedig érthető, miért nem tudnak egyről a kettőre jutni.

Való igaz, feszélyezi a szexualitás, aggasztja, hogy nem tudja, mit hogyan kellene csinálnia, s hiába van meg az elméleti rész, ha a gyakorlat hiányzik – az meg főleg nem könnyít a dolgán, hogy Taehyung, akárhonnan is nézte, de férfi. Ugyan, jót tett a lelkének az a beszélgetés, mit Hoseokkal folytatott, továbbra sem tudta, mennyire menne ez neki a későbbiekben… Tanácstalan volt.

Az viszont, hogy Taehyungot bántja, felerősítette – történjék bármi, ő nem fog neki fájdalmat okozni, legyen akár hurrikán a szívében, nem fogja többé elbizonytalanítani. Ugyan, nem vallott neki szerelmet, de mélyen hitt benne, Taehyung tudja, mit érez valójában, mi az, ami mellette tartja, mert nem, nem a szánalom, hanem az őszinte, tiszta szeretet – soha nem értette, hogyan tudunk annak fájdalmat okozni, ki iránt gyengéd érzelmeket táplálunk. Ahogy telt-múlt az idő Taehyung mellett, ahogy kezdte kitapasztalni saját maga személyiségét, s Taehyungét, kezdett rájönni, bizony, nagyon könnyű belerúgni az érzékeny szívbe, főleg, ha szeretjük, s ha az a szív is értünk dobog.

Kegyetlennek vélte az életet, s undorítóan, de elhatározta: nem tudja, hogyan, de széppé teszi. Szebbé, mint valaha, s talán nem az első, csodálatos alkalommal, hanem mással, de… valamit akkor is véghez visz, valamit muszáj, hogy a rendes kerékvágásba kerüljön minden. Hiszen, ha nem így lesz, talán elveszíti azt, mit a legfontosabbnak gondol az életében. Azt, mi nélkül nem tudna létezni, levegőt szívni… mi nélkül nem dobogna a mellkasában verdeső, fáradhatatlan motor.

Az iskola befejeztével nem otthonába indult, hanem egyenesen a szíve után loholt; nem foglalkozott a részletekkel, csak abban volt biztos, most látnia kell Taehyungot. Most oda kell állnia, elmondania, mennyire szereti, csak éppen béna, ügyetlen, seggfej, amiért nem tud döntésképesen cselekedni. Mindegy, hogyan, de lépnie kell valamit annak érdekében, nehogy több vesződést okozzon a fiúnak, vagy esetleg saját magának.

Eldöntötte: a hullámok többé nem fogják leverni.

Ugyan, biztos volt benne, ha arra kerülne a sor, tovább lépni most sem tudna, képtelen lenne rá, de biztosítania kell Taehyungot a valós, másíthatatlan érzéseiről, azokról, amik őszintén, igazan szólak, csak éppen nem annak, akinek kellene, hanem saját magának.

Úgy rohant, ahogy az erejéből csak kitellett; a fülledt, nyári meleg következtében szinte szakadt róla a víz. Szörnyen érezte magát, ugyanis tűzött a Nap, már szinte forrt a bőre, s fejének búbja; áhítozott teste egy kis árnyék után, de nem hagyta, hogy gyengesége felülkerekedjen rajta. Nem állt meg egy korty vizet inni sem, ugyanis sietnie kell, mert eldöntötte, s ha kicsit várt volna, lehet, elbizonytalanodna, mert nála sosem lehet száz százalékosan biztos semmi; kivételesen nem akart várni. Azonnal, nyomban akart cselekedni, tanúbizonyságot adni arról, ami a szívét nyomta, s ha elmondani talán nem is tudná, de meg fogja mutatni, mi az, mi valójában megdobbantja szívét.

Meglepte, hogy a kapu nyitva volt, de nem törődött vele, csak pihegve, lihegve engedte tovább magát, a vékony, halványan fűvel befedett betonon nyargalva, egészen a bejárati ajtóig; ugyan tudta, kellene kopognia, mégsem tett így, csak könnyedén lenyomta a kilincset, hogy besétáljon a lakásba.

Nem jött hang sehonnan – semmi foszlány, semmi életjel nem mutatkozott a ház rejtekéből, így kissé el is bizonytalanodott, jó helyen jár-e, de mihelyst megérezte a jellegzetes illatot, mi Taehyung otthonához volt köthető, már tudta, biztos volt benne, nem tévesztett ház számot.

Azonnal leverekedte magáról a cipőjét, s táskáját ledobta a padlóra, a cipős szekrény mellé, mintha csak otthon lett volna, majd udvariatlanul sétált beljebb az előszobában, végig mustrálva ott mindent, hátha talál egy lelket – senki.

– Jó napot! – köszönt hangosan, azonban válasz nem érkezett, s bár, tudta, Taehyung édesanyja dolgozott, ő azt hitte, még otthon találja, így összevont szemöldökökkel haladt egyenesen Taehyung szobájának irányába.

Való igaz, úgy beszélték meg, Jungkooknál alszik a fiatalabb, s így is történik valószínűleg, az idősebb minden áron el akarta magához kísérni Taehyungot, amellett pedig… megbeszélni vele mindent, biztosítani róla, nem az van a dologban, amit ő gondol, hanem… hanem teljesen más. Csak az ő félelmei csesznek el mindent.

Talán a paranoia tehet róla, de úgy érezte pár szekundum erejéig, hogy baj történt, s amint ez elméjébe ötlött, fejvesztve rohant kedvese lakrészéhez, nem váratva, azonnal berontva a keskeny ajtón; megkönnyebbülve sóhajtott egyet, mellkasára fektetve ujjait, miközben az ágyon ücsörgő Taehyungra pillantott, aki szokásához híven, olvasott, s mi mást, mint kedvenc könyvét.

Talán rendbe kellene szednie az elméjét… nem is tudta, mire gondolt – betörésre? Rosszullétre? Taehyung kórházba került? Talán egyszerre zaklatta fel mindegyik elmélet.

– Ne haragudj, hogy rád törtem, csak azt hittem, baj van – emelte tarkójához ujjait, zavartan túrva tincseibe, megtáncoltatva azokat, ahogy erőteljesen beléjük mart.

A mogyoróbarna hajú megrázta a fejét, jelezve, nincs ebből probléma. Jungkook mosolyogva biccentett egyet, majd beharapott alsó ajakkal lépett Taehyunghoz, hogy leülhessen mellé az ágyra; eldöntötte, valamit tenni fog, azonban, mikor odakerült a sor, kiüresedett az agya. Ha nem ő lenne, nem hinné el, hogy ez megtörténhet, pedig de, vele bármikor – csak nézte Taehyung hatalmas, eső színű szemeit, mikben univerzum veszett el, Jungkookkal együtt; piros pozsgás orcáját, dús, érzékien csillogó ajkait, s ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy Jungkook ne tudjon tovább gondolkodni.

Taehyung elmosolyodott, majd azzal a lendülettel összecsukta a könyvét, s miután azt az éjjeli szekrényére fektette, a mellette ülő fiúhoz mászott, a lehető legközelebb.

– Öhm… valószínűleg büdös vagyok, és izzadt; elég meleg van kint, csak siettem, mert… tudod… – Taehyung vészesen közel volt hozzá; négykézláb mászott felé, s miután már elérte az arcát, úgy meredt rá, akár egy ártatlan, édes őzike, s mellé még szaporán pislogott is. – Taehyung…

– I-i-igen? – kérdezte a fiatalabb, megemelt szemöldökökkel.

– É-én… mármint…

Miért is jött el? Mit is akart annyira közölni a fiúval? Mi is volt az, ami motiválta a rohanásra, arra, hogy úgy szaladjon, hogy majd kiköpje a tüdejét is? – Mit akart neki bevallani?

– I-i-i-igen? – Taehyung közelebb húzódott Jungkookhoz, csillogó szemekkel, mintha tudná, a másik mit is akar mondani, de az ében hajú csak lesütötte pilláit, tanácstalanul; tudott nagyon jól mindent, de egyszerűen képtelen volt tovább lépni. Nem érezte a helyzetet adottnak, „tökéletesnek”, ő pedig azt akart. Tökéleteset.

Majd náluk. Majd az otthonában…

– Nem akartam, hogy egyedül kóricálj – bukott ki belőle hirtelen, tarkójára simítva kezét, megvakargatva fejbőrét, átrendezgetve az orr lévő rövid tincseket, zavartan pislantva oldalra, direkt kerülve Taehyung tekintetét.

A fiatalabb fiú megadóan felsóhajtott; pedig már azt hitte. Már-már elhitte, de lehet, Jungkooknak esze ágában sincs „bevallani”, és lehet, csak ő komplikálja túl, s nem az van a tettek mögött, amit gondol – talán ez nem is szerelem, hanem valami egészen más.

Valami egészen más…