Vesania - VKook (34/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást! ❤

Fáradt volt a mindenség, tanácstalan, s kétségbeesett – nehéz, fullasztó, bénító a félelem, a rettegés. Félünk a boldogságtól, félünk az örömtől, attól, hogy valami megváltozik, attól, hogy valami másképp lesz, mint azt elképzeltük – akár negatív, vagy pozitív az.

A farkas érezte az őz lassú szívverését, érezte, hogy alig-alig kap levegőt, ez pedig megrémisztette, megdermesztette eddig kőkemény szívét, s arra gondolt, milyen szép lenne, ha visszajutna azokba az időkbe, amikor az őz még nem mocskolta be álomszép életét.

Majd gondolatai után arcul csapta volna magát – hogy juthat eszébe ilyen, s ehhez hasonló foszlány, mikor a szerelme szenved, csak és kizárólag miatta?

Megint önző.

– Kérsz teát? – kérdezte Jungkook hosszas gondolkodás után, ugyanis már jó pár órája náluk voltak, s még meg sem kínálta semmivel Taehyungot; bár, nem kellett őt félteni, mert már eljutottak addig, ha éhes, vagy szomjas volt, akkor szólt ő.

– I-i-inkább ka-ka-ka-ka-ka-kaót – morfondírozott a fiatalabb, a plafon felé emelve íriszeit; Jungkook elmosolyodva nyúlt a hűtőbe, sandán pillantva oldalra. Taehyung az asztalnál ült, s a falapon lévő mécsessel játszadozott, pörgetve, forgatva azt, fancsali ábrázattal, elmerengve, mintha az élet legnagyobb dolgain elmélkedne.

Jungkook szívébe azonnal belehasított egy negatív érzet, hiszen azóta volt ilyen, hogy végül nem mondta ki azt, mit kellett volna – mintha Taehyung tisztában lenne mindennel, de ezt annyira elképzelhetetlennek tartotta. Nem, nem gondolta ő butának Taehyungot, tudta, mennyire erős, mennyire okos, csak… nagyon keveset mutat magából, s szinte lehetetlen igazán kiismerni.

Olyan, akár a szeszélyes víz – simulékony, könnyed, de tud viharossá, őrjöngővé is válni, ha a helyzet úgy hozza; mint például, amikor megütötte Jungkookot, vagy mikor dührohamot kapott, mert képtelen volt rendesen megfogni egy poharat, s szerencsétlenül el is ejtette az üvegből készült használati tárgyat.

Mégis, mindig, minden gondból egyedül állt fel. Teljesen egyedül.

– Kérsz bele rum aromát? Ittad már úgy? – fordult felé teljesen Jungkook, mire a másik megrázta a fejét. – Akkor úgy csinálom. Mennyei! Aztán bemehetnénk a nappaliba, megnézni egy filmet.

– Re-re-re-rend-be-ben – válaszolta Taehyung, halovány, erőltetett mosollyal ajkain.

Jungkook végzett a kakaó elkészítésével, majd a szekrénybe nyúlva pattogatott kukoricát, kibontott egy zacskó chipset, s immáron nasival – kellő egészségtelen étellel – felszerelkezve indult a nappaliba, Taehyung pedig készségesen követte őt, hogy azután egymás mellett ülve kezdjenek el filmet nézni.

Taehyung nem nagyon nézett egyet sem, így fogalma sem volt róla, mit lehetne betenni a DVD lejátszóba, Jungkook azonban gyorsan döntött, s az egyik kedvencének vélt vígjátékra esett választása, direkt kerülve a romantikus képkockákat. – Jobb, ha azt most elfelejti egy ideig, mert… nem akart elhamarkodottan tenni semmit.

Jungkook mély sóhajt hallatott, ahogy a film kezdetét vette, majd tekintetével az asztalra nézett, s abban a szúrásban meglátta a könyvecskét, amit Taehyung mindig olvasott – pár szekundumra elfogta a kérdés, vajon Taehyung miért cipeli magával mindenhová? Vajon a vécére is behurcolja azt a könyvet? Hogy tudja állandóan azt olvasni? – Fejét megrázta, megköszörülve a torkát, miközben belemarkolt a popcornnal teli tálba, egy egész maréknyit tuszkolva szájába; Taehyung inkább csak a kakaót kortyolgatta, halk nevetéseket hallatva, néha-néha közelebb húzódva Jungkookhoz, már-már úgy, hogy feje egészen a fiú vállánál volt, s így Jungkook kénytelen volt a kanapé háttámláján pihentetni karját, ezzel akaratlanul is átkarolva Taehyung vállait. – Szíve azonnal gyorsabban kezdett dobogni, hiszen a rumos aromájú kakaó, valamit Taehyung illatának keveredése valami egész kellemessé forrta ki magát. Jellegzetes volt, egzotikus; vagy csak ő bolondult meg.

Éppen felnevettek egy jeleneten, mikor hirtelen dördült egyet az ég – akkorát, hogy az ablakok üvegei is megremegtek. Taehyung majdhogynem kiejtette kezei közül a bögrét, de még idejében rászorított a langyos falakra, remegve pislantva Jungkook felé, kinek szíve legalább annyira rémült meg, mint Taehyungé.

– Nincs baj, ne aggódj – préselte ki magából a szavakat. – Amíg… nem megy el az áram, addig nincs baj – súgta maga elé, halvány mosollyal, magát is nyugtatva a tényezővel, azonban, mintha az ég kiröhögte volna megállapításáért, azon nyomban elsötétedett minden. Kikapcsolt a DVD lejátszó, a tévé, és a plafonon végigfutó lámpák is; vak sötét honolt az egész házban, s az utcákon is.

Taehyung remegése nem hagyott alább, s Jungkook épp mondott volna valami biztatót, amikor ismét villámlott egyet, majd az ég veszett üvöltésbe kezdett – mielőtt Taehyung magára borította volna a kakaót, Jungkook lélekszakadva vette el tőle a nagyobb bögrét, s nehezen ugyan, de felállt, megtalálva az asztalt, annak felületére pakolta azt.

– Nincs baj! Be ne pánikolj! Ez csak… egy vihar – mondta Jungkook, bizonytalan hangján, visszafordulva Taehyung irányába.

– Cs-cs-csa-csak e-e-egy vi-vi-vi-vihar?! – Taehyung hektikus hangja visszhangzott a szobában, s Jungkook már épp esetlenül közölte volna, hogy nem kell egy nyavalyás vihartól hisztériás rohamot kapnia, de akkor megint villámlani kezdett, egymás után háromszor, majd ezt egy igen éktelenül hangos dörgés követte, mibe az egész ház beleremegett, a két fiatal testével egyetemben.

– Jó, elég… nagy ez a vihar – nyelt egy nagyobbat, folyamatosan összerezzenve, ugyanis teljes sötétség honolt mindenhol; egyedül akkor látott valamicskét a nappaliban, mikor egy-egy villám bevilágította a teret, de azon kívül sehol semmi, ráadásul az a látvány elég horrorisztikusnak hatott.

Mélyeket lélegzett, majd amint egy újabb villám fénye bekúszott a nappaliba, s meglátta Taehyungot, amint felhúzott térdeit öleli át, megemberelte magát; remeg a szerelme, retteg, és ő nincs ott, hogy átölelje, nem suttog nyugtató szavakat a fülébe, s ez alól nem mentség az, hogy ő sem épp a legkeményebb tökű a vidéken. Igen is, erősebbnek kell lennie Taehyungnál, igen is, védelmeznie, óvnia kell őt, bármi áron.

Miután jólesően telítette meg tüdejét az éltető oxigénnel, komótosan lépkedett a kanapéhoz, majd szorosan elhelyezkedett a mogyoróbarna hajú mellett, teljes testével ölelve át őt, hosszú, izmos karjait átfonva a vállak felett.

– Ne félj. Amíg én itt vagyok, téged nem érhet baj – mosolygott biztatóan, őszintén; Taehyung megemelte a fejét, majd egy halvány ajak görbület futott végig rózsás ajkain. Ugyan, nem látott szinte semmit, csak körvonalakat, sziluetteket, de Jungkook lágy mosolyát mindig érzékelte. Mindig, minden egyes pillanatban, helyzetben – sosem kerülte el a figyelmét, s így volt ez akkor is. – TaeTae.

Hirtelen jött az ötlet, hogy kellemetlen beszélgetésbe kezdhessen – ami igazából a fiatalabbnak lehet szájhúzós –, de gyorsan pörögtek a gondolatai, s mi sem jobb egy szívélyes beszélgetéshez, ha nem az áram nélküliség, amikor más nem vonja el a figyelmüket.

– I-i-i-igen? – kérdezte a fiatalabb, halványan összerezzenve, mikor egy újabb dörgés ostromolta az eget, s a mindenséget.

– Tudod… múltkor a kórházban hallottam a szüleidet beszélgetni. – Taehyung minden porcikája megfeszült. – Hallottam pár dolgot – vált halkabbá hangja, még szorosabban ölelve a reszkető fiút, ki úgy bújt karjaiba, akár egy édes kismacska, kit kidobtak az előző otthonából, s úgy gazdira talált a hűvös éjszakán.

Habár, talán nem a legjobb pillanat volt ez egy beszélgetésre – elég vérfagyasztó volt a mostani vihar –, Jungkook mégis úgy hitte, most adott az alkalom hozzá. Legalább tereli Taehyung gondolatát a viharról, emellett pedig megtud róla olyan dolgokat, mik furdalták az oldalát. Kíváncsivá vált, tudni akarta a múltját, jövőjét, és jelenét egyaránt. Mindent tudni akart róla. Mindent.

– M-mi-mi-miket? – sóhajtotta a fiatalabb, lehunyt szemekkel.

– Azt vettem ki, hogy apukád vert téged kiskorodban, mert hóbortnak hitte a dadogásod, és miután ez kiderült, elváltak. Ez igaz, ugye? – Taehyung biccentett egyet, halvány sóhajt hallatva. – Ez az oka annak, hogy nem beszélsz?

Taehyung felsóhajtott, lesütött szemekkel; nem szeretett sokat beszélni, de itt volt az ideje, hogy valamikor elkezdje – amellett fogalma sincs, szülei, hogy beszélgethettek ilyesmiről a kórházban, de ez nem Jungkook hibája.

Ők mindig, mindenhol veszekedtek, s sejtette, talán akkor is éppen szájharc folyt közöttük.

– A da-da-da-dado-do-dogás a-az au-au-autoim-immun mi-mi-miatt va-va-van – préselte ki magából, szorosabban vonva mellkasához lábait. – A-azt hi-hi-hiszem a-a be-be-beszéd kö-kö-köz-közpo-pontomat tá-tá-táma-madta me-meg el-el-elő-először – szusszantotta, lebiggyesztett ajkakkal, megvonva vállait, mintha ez teljesen természetes lenne, azonban nem volt az. – A-a-apa so-so-sok-soksz-szor me-me-me-megütött, é-é-é-é-s ne-ne-nem me-me-mer-mertem be-besz-besz-él-élni. Az-az-aztán le-le-leszok-szoktam ró-ró-róla – fejezte be nagy nehezen, fejét Jungkook vállának döntve, kinek azon nyomban összeszorult a szíve; sejtette, hogy a verés egy trauma volt Taehyung számára, s sejtette, talán ez állhat a hátterében annak, hogy nem beszélt, megnémult, de más volt ezt érezni, és más volt tényként kezelni.

– Rossz volt nagyon? – Taehyung halványan elmosolyodott, felnézve rá.

– Tú-tú-túl él-él-éltem – mondta őszintén csillanó szemekkel, miközben egy sóhaj hagyta el az ajkait. – A-a-az, ho-ho-hogy mi-mi-miattam el-el-elvá-vá-váltak, so-so-sokk-sokkal ro-ro-rosszabb vo-vo-volt – vallotta be, ismételten összerezzenve egy újabb villám sorozattól, mi hatalmas mennydörgésbe csapott át.

– Miattad? – kérdezte, szorosabban húzva őt magához.

– I-i-igen. Ne-ne-nem le-le-lehet ez-ez-ezen a-a be-be-beteg-sé-ségen se-se-segíteni, é-é-és e-e-ezt ne-ne-ne-nem tu-tu-tud-tudták fe-fe-feldol-dol-dolgozni. So-so-sokat ve-ve-vesze-veszekedtek, az-az-aztán ki-ki-kide-de-derült a fe-fe-feny-fenyít-ítés, é-é-és ut-ut-utána mi-mi-min-minden tön-tön-tönkrement – szusszantott mélyen, felpislantva Jungkook arcára, mit ugyan nem látott tisztán, de még így is képes volt kivenni a fájdalmas csillanást íriszeiben, mi mosolygásra késztette.

– Sajnálom, hogy ilyesmiket kellett átélned. – Kissé félve ugyan, de Taehyung mogyorószín hajába ejtett egy könnyed puszit, a fiú vállát simogatva ujjaival.

Már elmúlt, régen volt, túltette magát rajta, de jól esett neki az, amit a másik szemeiben látott – együttérzés volt.

– M-mo-mo-most m-má-már, ho-ho-hogy i-i-i-itt va-va-vagy vel-vel-vel-em, ni-ni-ni-nincs se-se-se-semmi ba-ba-baj – súgta alig hallhatóan, egyenesen Jungkook éjsötét íriszeibe fúrva sajátját; Jungkook arca kissé piroskás színt vett fel, s mikor Taehyung hirtelen csúsztatta ujjait az arcára, majd kezdett közeledni hozzá, megdermedt. – Kö-kö-kö-kösz-köszönöm, ho-ho-hogy va-va-vagy ne-ne-nek-nekem.

Szemei tágra nyíltak, hiszen ő már sokszor kezdeményezett, de Taehyung még egyszer sem – a puha ajkak, mik érintették, megbénították a szívét, azonban nem volt az a csók durva, szenvedélyes, vagy igazán csók, csupán egy könnyed puszi, mi háláról, szeretetről dalolt.

Taehyung pillái automatikusan lecsukódtak, a világ megszűnt számára létezni, még a dördülések közben sem reszketett meg szíve a félelemtől – Jungkook viszont mozgásképtelen volt, nem akarta, hogy tovább menjenek, félt, hogy megint rosszat fog tenni; el akarta lökni magától Taehyungot, mert addig, míg nem tudott tovább menni, nem akart létesíteni vele semmilyen erősebb kontaktust.

Csak védelmezni akarja Taehyungot, a saját ostobaságától, s ez a csók lavinát képes indítani lelkében – pusztító őrületet.