Vesania - VKook (25/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást! ❤

A Hold szüntelenül ejtette gyémántcseppjeit, s hagyta, hogy azok eggyé váljanak a szakadó esővel, ugyanis nem csak ő sírt, hanem az égbolt is – együtt zokogtak, mert nem tudtak segíteni egyik félen sem.

Oly szép volt a békesség, a nyugalom, az idill, mi az erdőben honolt a szerelem beteljesülésekor, s oly könnyen széthullott minden varázslat, mi körül ölelte a világot. – A farkas kóborolt, nem találta önmagát, pusztítani sem volt energiája már, a gida pedig kétségbeesetten, lélekszakadva kutatta szerelmét, eredménytelenül, s közben tűrte, ahogy a fajtársai gúny tárgyává teszik, amiért nemhogy egy farkasba, de még egy gyáva állatba is szerelmes.

Úgy érezte, sosem lesz már boldog.

Úgy érezte, belehal a bánatba.

Jungkook vacogott, remegett, s nem csak azért, mert a hideg eső kellemetlenül érintette, más ok is állt a háttérben: Taehyung melankolikus arckifejezése örökre az elméjébe, szívébe ivódott. Emlékezett rá, ő azt akarta, hogy a fiú minden áron boldog lehessen, ha kell, akkor mellette, ennek ellenére tönkretette ezt az eszmét, célt, és teljesen más irányba fordította a cselekményeket. A lehető legrosszabb irányba.

Lábai alig akartak mozdulni; ajkai folyamatosan remegtek, szíve meghasadt, szilánkjai szétrobbantak mellkasában, ahogy egyre közelebb haladt az elesett fiúhoz, lágyan csóválva a fejét – óráknak tűnt az, míg oda nem ért Taehyung ágya mellé, s mikor közelebből szemügyre vehette a bánatos orcát, a csüggedt tekintetet, még szörnyűbb embernek érezte magát. Undorítónak. Gusztustalannak, amiért egy ilyen ártatlan, kedves fiút képes volt ennyire bántani, ennyire a mélybe taszítani, s hiába volt ez akaratán kívül, hiába volt ez puszta véletlen, ő nem tudott másképp vélekedni saját magáról.

Legszívesebben leköpte, vagy hányta volna a tükörképét, ha azzal találkozna a közeljövőben.

Taehyung elmerengett gondolataiban; fel sem tűnt neki a váratlan vendég, észre sem vette, hogy valaki megállt az ágya mellett, hiszen nem tudott máson gondolkodni, csak a kérdéseken. Legalábbis, egyen biztosan: miért? Miért tűnt el Jungkook egyik pillanatról a másikra? Miért nem üzent neki? Talán rosszat tett? Megbántotta? Valamit elrontott? Olyasmit cselekedett, mit nem szabadott volna? – Biztos az ő hibája, biztos az ő bűne, hiszen egyik napról a másikra nem megy el csak úgy valaki, szó, beszéd nélkül, így biztosan ő tehetett arról, hogy Jungkook így cselekedett. Valamit nem jól csinált, valamiben bűnözött, pedig igyekezett… igyekezett jó lenni, igyekezett normálisnak tűnni, figyelembe sem venni betegségét, dadogását, hiszen beszélt, társalgott, amit azelőtt egy embertársával – főleg korosztályabelivel – nem folytatott. Próbált mindent megtenni annak érdekében, hogy a figyelmes, kedves fiút maga mellett tarthassa, de valamit mégis elbaltázhatott, hiszen más magyarázat nem lehet erre. Más nem.

Jungkook túl jó lelkű ahhoz, hogy csak úgy eldobja őt, mint egy darab rongyot – gondolta ő. Pedig így volt, Jungkook így tett; csak úgy elvágta a köteléket, s ugyan, mentségére szólhat, hogy saját állapota miatt, ezzel előhozakodni egy olyan embernél, aki sokallta betegebb nála, nevetségesnek tűnhet.

Nem tudta, mit mondhatna, nem tudta, hogyan hívhatná fel a figyelmet arra, ő itt van, megjelent, és kész mindent megváltoztatni; ha kell, térden állva fog könyörögni, csak legyen minden jó, minden szép, mint azokban a napokban, amikor együtt nevettek, és fagyit nasiztak éjszaka. Mert ugyan, felhőtlen akkor sem volt az életük, de… legalább egy kis idill körbe járta őket, akár korcsolyázás közben. Még akkor is, ha az csupán illúzió volt.

Vissza akart menni azokba a napokba.

– Nagyon… jól áll ez a haj – mondta halkan, mire Taehyung felkapta a fejét az ismerős hang hallatán, s amint oldalra fordította a fejét, és meglátta Jungkookot, felcsillantak a szemei.

Homályosan, foltokban jelentek meg előtte a képek, hiszen a látásra romlott, már-már vakságba futott át a látóidegeinek gyulladása következtében, mégis képes volt kivenni az alakot mellette, a sötét hajat, a szépen ívelt ajkakat, és azt a tipikus arcformát, amit még vakon is megismerne – még úgy is képes lenne rá, mert a szívével mindig képes lesz „látni”, ha a szemeivel nem is.

Jungkook nyelt egy nagyot, hiszen Taehyung íriszeinek üzenete megrémisztette – nem dühtől, haragtól, vagy bosszúvágytól csillantak meg szembogarai, hanem a meghatottságtól, az örömtől, és valami megfogalmazhatatlan, megfoghatatlan bánattól, könnyedségtől.

Azt hitte, a fiú ki fog kelni magából, elzavarja, dühös tekintettel fogja majd illetni, amiért ilyen orvul elbánt vele, s már előre felkészült a kifakadásra – még akkor is, ha az beszéd nélkül történt –, de legnagyobb meglepetésére ez elmaradt.

Taehyung cseresznye-piros szája megremegett, szemeiben könnyek ültek, a könyvet azonnal félre dobta, majd gyengesége, betegsége ellenére megemelte a karjait, s olyan magasra nyújtóztatta azokat, hogy elérhesse vele Jungkook vállait. Az idősebb megdermedt, leblokkolt, mikor Taehyung átfűzte karjait a nyakán, majd amennyire erősen csak tudta, lehúzta magához Jungkook testét, hogy szorosan átölelhesse őt; álmaiban sem tudta volna elképzelni ezt a jelenetet azután, amit tett.

Az immáron mogyoróbarna hajszínnel rendelkező fiú úgy ölelte a másikat, mintha csak az élete múlt volna rajta, s Jungkooknak szinte rögvest feltűnt, milyen rohamos tempóban lett nedves a nyaka – Taehyung sírt. Hangtalanul ugyan, de potyogtatta a könnyeit, amik egyenesen hűvös bőrére érkeztek, pár pillanatra felforrósítva nyakának érzékeny felületét. Nem értette. Taehyungnak dühösnek, csalódottnak kellene lennie, ki kellene akadnia, s ha a beszédhibájával nem is egyezne a cselekedet, de ordítania, őrjöngenie kellene, mert Jungkook nem kereste őt, nem foglalkozott vele. Ennek ellenére ölelte, s zokogott, akár egy elveszett gyermek, ki hosszú idő után először talált otthonra.

Jungkook összezavarodott. Szíve hevesebben vert, mégis viszont ölelte társát, lehunyva szemeit, miközben azon elmélkedett, miért reagál így Taehyung. Miért nem mérges, miért nem kívánja a Pokolba? Hiszen azt érdemelné… azt kellene kapnia.

Rossz érzése volt – ha a másik azt reagálná, amit ő elképzelt, könnyebb lett volna a bűntudatot feldolgozni, könnyebb lett volna bocsánatot kérni, s minden másképpen alakulna. Kellemetlenül érintette, hogy ez elmaradt, mert még inkább mardosta a bűntudat, s úgy érezte, vezekelnie kell, bűnhődnie, amiért ilyen kegyetlen volt, de ez nem történt meg. Szíve sajgott, égett, lángolt, mert Taehyung bocsánat kérések nélkül is szemet hunyt a vétek felett, mintha meg sem történt volna.

Könnyebb úgy feldolgozni egy általunk elkövetett baklövést, hogy vezeklünk miatta. Könnyebb volt jóvá tenni valami bűnt, ha a fejünkre olvassák egytől egyig, mert ha igazán hibázunk, ha igazán vagy vétséget követünk el, az ember akaratlanul is jobban érzi magát, ha bűnhődik – így tudunk saját magunknak megbocsátani, mert nincs annál fontosabb, hogy reggelente jó érzéssel tudjunk a tükörbe nézni.

– Taehyung… – Jungkook eltolta magától a fiatalabbat, aki szipogva, vörös szemekkel meredt az idősebbre. – Miért nem haragszol? Haragudnod kellene, megvetned, mert nem törődtem veled, nem kerestelek, és… és elhagytalak! – mondta ki kétségbeesetten, mire a fiú lesütötte a pilláit pár pillanatra, majd felsóhajtott.

– B-b-biz-biztos… vo-vo-volt rá o-o-o-ok-kod.

– Ne legyél naiv! Nem volt rá okom! – fakadt ki kétségbeesetten. – Én csak egyedül akartam lenni, mert terhes volt az egész, és ide jövök, nagy bűntudattal, és te nem… nem haragszol? Miért nem? Azt érdemelném! Térden állva kellene könyörögnöm, hogy bocsáss meg nekem, ehelyett szinte te kérsz helyettem! Ez nincs rendjén! Én… én tehetek az egészről, és nem is volt okom rá, hogy így cselekedjek, csak így akartam, és… – Taehyung elmosolyodott; ugyan, fájtak neki a szavak, rosszul esett neki, hogy nem volt különösebb oka az eltűnésének, mégsem érdekelte, mert az már a múlt, s koránt sem volt biztos abban, hogy Jungkook akkor igazat mondott.

Mindennek van oka, minden okkal, okozattal történik, akkor is, ha az ellentettjét hisszük.

Jungkook szinte düht, agressziót akart generálni Taehyungból, azt akarta, hogy legyen vonzata, következménye tettének, de Taehyung egyáltalán nem tanúsított heves indulatot, hiszen tényként érezte, az ő hibája, ő tett valamit, amitől Jungkook hanyagolni kezdte őt, de ezt a fiú mégsem vallaná be soha. Főleg nem neki.

– D-de a l-lé-lé-lé-lény-nyeg, ho-ho-ho-hogy i-itt va-va-va-vagy – mondta halkan, megtörölgetve arcát ujjaival, félszegen pislantva fel a másikra, aki felsóhajtott, hogy később levetődhessen Taehyung mellé az ágyra; mellé ült, hitetlenkedve, összetörve.

– Miért nem haragszol rám? Kegyetlen voltam! Egy utolsó, aljas féreg, amiért… – Taehyung megrázta a fejét, s még gyorsan felemelve kezét, Jungkook piros szájára illesztette mutatóujját, jelezve, azonnal hallgasson.

Jungkook elpirult – mintha el is felejtette volna, mi volt a gondja, hiszen Taehyung ujja a száját érintette, és valamiért ezt édesnek, cukinak találta. Végül elhallgatott, s elmosolyodva nézett Taehyung szemeibe, miközben egy könnyed, lágy puszit hintett a puha ujjra, mi még mindig ajkán pihent – Taehyung orcája vörössé vált, majd elkapta a kezét, oldalra sandítva, összepréselt ajkakkal. Jungkook vigyora kiszélesedett, s ugyan, mardosta a fájdalom, amiért nem tudott bűnhődni ballépései, de Taehyung édes viselkedése feledtette vele ezt is – egyszer majd túlteszi magát rajta.

Egyszer.