Vesania - VKook (EXTRA)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +18

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance; YAOI, EROTIKUS TARTALOM

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Tényleg nem tudok megülni a nagy seggemen. :D
Annyian mondtátok, hogy hát ilyen hosszú szenvedés után azért lehetne egy kis extra rész, én pedig úgy voltam vele, hogy legyen, van benne igazság - meg aztán, nehéz volt elengedni ezt a ficit, szóval egy ilyen kis ömlengős, nyálas extrával megspékeltem a happy endet. :)
Most már tényleg elengedem ezt a történetet. :D
Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást! ❤

Eufória – Jungkook visszagondolt az elmúlt időszakokra, s nem is tudta magában hová tenni, mitől is félt, mi volt az, mi minden pillanatban megbénította szívét, hiszen ha most Taehyungra pillantott, nem érzett mást, csak a szín tiszta örömöt, a felhőtlen boldogságot, mi rózsaszín ködbe burkolta szívét, s elméjét egyaránt. Ahogy a mogyoróbarna hajú fiúra nézett, annak édes mosolyát meglátva, vöröslő ajkait, csillogó tekintetét egyaránt, úgy érezte, bármelyik minutumban képes lenne szíve olvadásnak indulni.

Olyan távolinak tűnt minden.

A kínkeserves szenvedés, mi életének meghatározó pillanata volt – talán soha nem is történt meg igazán. Talán csak álom volt az a borzalom; egy hosszan tartó, kínzó rémálom, mi soha nem csillapodhatott eléggé ahhoz, hogy ne sötétítse el buzgón verdeső motorját.

Talán sosem történt meg igazán.

– Nagyon szeretlek, Taehyung – húzta ajkait egy lágy görbületre, minek következtében a fiatalabb is viszonozta a gesztusát, karjait finoman fonva Jungkook nyaka köré, vadul csillogó íriszeivel szemlélve a fiút; madarat lehetett volna vele fogatni.

Minden olyan idillinek hatott, tökéletesnek, s félt attól, ha ezt eleresztik, többé soha nem is jön vissza, de aztán gyorsan elméjébe ötlött, hogy még előttük az egész élet, előttük a mindenség, kikövezett utakon, mit ha követnek, ezernyi hasonló élményben lehet részük.

Még talán többen is, mint gondolnák.

– Ha belegondolok, hogy majdnem elengedtelek… – Taehyung megcsóválta a fejét, s az ében fekete tincsekbe fűzte vékonykás ujjait, hogy megsimíthassa Jungkook fejbőrét, magához húzva, kezdeményezve egy lágy, szerelemtől, vágytól sugárzó csókot – Jungkook szívesen, örömest fogadta el azt, elkergetve a keserű, megrontó gondolatokat, érzelmeket, mik ebben a szekundumban is képesek voltak őt valamelyest kínozni.

Mindig kínozták.

Mindig ott voltak.

A mélyben, a lelkének, aortapumpájának sötétebb zugaiban, azonban Taehyung volt annyira erős, hogy akár egy mosollyal, egy pillantással, egy őszinte szóval elkergesse őket, a lehető legmesszebb – hálás volt. Hálás azért, hogy elment hozzá az iskolába. Hálás azért, hogy bevallotta érzéseit. Hálás azért, hogy nem adta fel, s olyasmit tett, amire ő nem lett volna képes a szorongás, nyugtalanság adta borzalmak miatt – hálás volt, amiért Taehyung ekkora erővel rendelkezett. Olyannal, mi számára elképzelhetetlen, felfoghatatlan lett volna, egészen addig, amíg azt meg nem ismerte közvetlen közelről.

Ez a láthatatlan, mindent elsöprő energia neki is adott, ajándékozott valamit – nem akarta elereszteni, egy másodpercre sem, hiszen ez a megfoghatatlan aura tartotta őt egyben, s félt tőle, ha egyszer is hagyja elúszni, ha egyszer is hagyja, hogy ujjai közül kicsusszanjon, azonnal szétesik, szétrobban, összeomlik minden, mi eddig egyben tartotta.

Ilyen lenne a szerelem?

Ez lenne az őszinte szerelem, vagy ez annak egy beteges, őrült formája? – Bármi is legyen az, élvezte, s élvezni akarta örökre, amíg csak a szíve dobog, amíg csak az eszét tudja, s el nem nyeli egészét a föld.

– Gyönyörű vagy, Taehyung – mondta halkan, elrebegve a szavakat; Taehyung halványan elpirult, majd oldalra sandított, s gondolt rá, hogy reflektál valamit a kedves megszólalásra, azonban úgy hitte, a dadogása elrontaná ezt a tökélyt. – Ostoba, buta.

Mindig van mitől tartani, mitől aggódni, de akkor válunk igazán szikra szilárddá, ha ezeket leküzdjük. Ha erőt veszünk magunkon, nem foglalkozva semmivel, ha ösztönből cselekszünk, s nem mély meggondolásból, hiszen ki tudja, mit hagyunk ki, ki tudja, mi hogyan alakulhatott volna, ha azt tesszük, mit szívunk zabolázhatatlanul diktál, már-már ordít, üvölt.

– Ne tartsd vissza. – Jungkook kedves hangja kiszakította elmélkedéséből; egymás szemeibe néztek.

Taehyung felsóhajtott, majd újból magához húzta az idősebbet, lehunyva hosszú szempilláit, miközben ajkaira suttogott.

– Ná-ná-nálad ni-ni-nincs… gyö-gyö-göny-gönyörűbb – felelte halvány pírral arcán.

Jungkook elnevette magát, hitetlenkedve, majd vadul, szenvedélyesen forrasztotta össze puha húsukat, hogy ízlelőszervét elmeríthesse Taehyung édes szájüregében, feltérképezve annak minden négyzet centiméterét, óvatosan simítva pólója alá az ujjait, hogy az érzékeny, bársony bőrre simíthasson ujjbegyeivel.

Taehyung reszketeg sóhajt hallatott – izzott, hömpölygött közöttük a levegő; testük hőmérséklete azonnal az egekbe ugrott, hiszen képesek voltak egyetlen csókkal, érintéssel vágyat ébreszteni a legromantikusabb percek egyikéből is.

Időzített bombák, mik robbanni akartak.

Együtt robbanni, amíg világ a világ.

Egymás testét simogatták, erogén zónák mindegyikét ingerelve, mély, öblös sóhajokat, nyögéseket hallatva, ringatózva a gyönyör okozta, csodálatos élvezetben, úszva, könnyedén, akár a sellők az óceán mélyén – elengedhetetlen, varázslatos, mennyei, mesés. Mesébe illő, mélykék puhaság.

Jungkook azonnal felegyenesedett, majd egy halk sóhajt hallatva harapta be alsó ajkát, s Taehyung pólójának korcára fogott, hogy azt egy egyszerű mozdulattal leránthassa róla, s amint véghez vitte tervét, odébb dobta a vékony textíliát – megdermedt.

Nem mozdult, csak nézte Taehyung mellkasát, a gyorsan emelkedő-süllyedő testét; hallgatta szaporábbá vált légvételeit, figyelte a rózsa vörös párnákat, miket harapdált, s mustrálta a hosszú szempillákat, s a gyönyörű, eső színű íriszeket, mik talán félelemtől csillogtak – nem mozdult. Csak nézte őt, kissé eltátott ajkakkal, minden egyes porcikáját alaposan feltérképezve.

Taehyungnak nyelnie kellett egy nagyot; szíve megremegett, ahogy a mozdulatlan párját nézte, ki mintha egy másik dimenzióban rekedt volna, ugyanis semmilyen életjelet nem mutatott magáról – szorongás öntötte el a szívét, hiszen ez a jelenet oly sokszor játszódott le, hogy lelke nem bírna el még egy alkalmat. Nem élné túl, ha a múlt megismétlődne, ha az eddig eltöltött pillanatok semmivé foszlanának, s felszínre kerülne a zavart, komor rettegés, mint akkor.

Nem. Nem tudná elviselni.

Összeroppanna, összetörne, belehalna, ha Jungkook ismét nem tudna tovább menni – félve rebegtette szempilláit, ajkai szabályosan remegtek, majd megemelte kezét, hogy ijedten megsimíthassa az idősebb porcelán bőrét, már-már feladva a reményt, hogy köztük bármi szép, s jó lehet.

Szája folyamatosan megremegett, szemei könnyessé váltak – nem. Nem élné túl. Ő azt hitte, minden rendben lehet, azt hitte, boldogok lesznek, s az elmúlt egy hónap megteszi a hatását, s elfeledik azt a sok rosszat, mi velük történt, de hiú ábrándokba kergette magát… Ostoba. Buta.

A reménykedő szív tör össze a leghamarabb.

Elfordította a fejét, majd hagyta, hogy keze maga mellé essen; könnyesedő szemeire hunyta pilláit, nyelve egy hatalmasat, s Jungkook fejében ekkor szólalt meg egy hangocska: félreérti.

– Hé, nehogy sírj! – súgta mosolyogva, lehajolva a barna hajúhoz, hogy maga felé fordíthassa annak piros pozsgás orcáját, orrukat dörzsölve össze, lágyan, szerelmesen nézve rá. – Csak azt néztem, milyen varázslatosan szép vagy – mondta halk, reszketeg hangján, ujjaival Taehyung nadrágjának gombjával, cipzárjával ügyeskedve, hogy a lehető leghamarabb meg tudjon szabadulni a legzavaróbb ruhadarabtól.

A fiatalabb megkönnyebbülten sóhajtott; hatalmas, ólom súlyok estek le vállairól – Jungkooknak kicsit talán rosszul esett, hogy ennyire nem bízott benne a másik, de valahol megértette, hiszen ez a szituáció kísértetiesen hasonlított az előzőekre, csak a miért, az okozat volt más. Nem tudna már megállni. Azért nem, hogy erőt vegyen rajta a szorongás.

Csókjaival elborította a fiatalabb testét, hallgatva annak vágy ittas sóhajait, nyögéseit; teste folyamatosan, minden pillanatban megremegett, ahogy a nedves ajkak végigcsúsztak márvány-szerű bőrén, szerelmes csókokat, foltokat hagyva annak felületén. Néha-néha felpillantott Taehyung orcájára, s elég volt ennyi is, hogy érzékei felkorbácsolódjanak; elég volt csak a gyönyörben úszó íriszeket, arcát néznie, hogy alhasa megrebbenjen, a nyögések, szusszantások pedig csak plusz löketet adtak.

Türelmetlenül emelkedett fel, majd rántotta le magáról a pólóját, hogy félredobhassa; Taehyung azonnal végig nézett Jungkook tökéletes felsőtestén, halkan zihálva, tenyerét végig húzva a kidomborodó izomzaton, hatalmasakat nyelve – tökéletes. Csak így tudta volna őt leírni. Tökéletes.

Jungkook lassan hajolt vissza hozzá, hogy tüzes csókot hinthessenek egymás szájára, miközben a többi ruhadarabtól is megszabadultak, a lehető leggyorsabban, néha, pár másodpercre engedve csak el egymást. – Vad volt, csillapíthatatlan szomjjal; egy igazi fenevad, mi áhítozott elragadó prédájára.

Az előkészített síkosító után nyúlt, mi mellettük pihent az ágyon, majd ügyesen felpattintva annak tetejét, azonnal elkente az anyagot ujjai között, hogy neki kezdhessen Taehyung tágításának, ki felhúzta lábait, hogy Jungkook minél könnyedebben hozzáférhessen. Első ujját rögtön a szűk testbe helyezte, mi kicsalt a fiatalabból egy öblös, mély nyögést – zene volt ez Jungkook füleinek. Melódia.

Reszketeg sóhajt hallatva borította el Taehyung nyakát puszikkal, harapásokkal, ügyesen, finoman tágítva a fiút, hogy minél könnyebbé tegye neki az együttlétet; csatlakoztatta a többi ujját is, miután az előzőeket megszokta, s hallani vélte, hogy már nem a kellemetlenségtől, esetleges fájdalomtól hallatta szüntelen sóhajait.

Zubogott, izzott körülöttük a levegő; a négy falú szoba csendjét betöltötte a hangjuk, mialatt Jungkook kihúzta ujjait a remegő testből, majd elhelyezkedett a vékony, formás combok között, hogy ujjait helyettesítse melegen lüktető tagjával – elmerült Taehyung nyílásában, hátravetve a fejét, ugyanis szűk volt, forró, akár a perzselő, nyári Napsütés, mi égette a bőrének minden milliméterét.

A fiatalabb édesen nyöszörgött, átfonva karjaival Jungkook nyakát, jobban magára húzva, lábait azonnal a dereka köré kulcsolva, hogy mélyebben, intenzívebben érezhesse magában Jungkook tagját – a kellemes teltségérzet leírhatatlan, visszaadhatatlan volt számára. Mint egy álom. Egy szépséges délibáb, mit meg szeretett volna fogni, de akárhányszor nyújtotta a kezét, az egyre messzebbre került, ez mégsem vont le a varázslatból. Csak felejthetetlenebbé tette, ezernyi sebet gyógyítva be.

Jungkook felemelte lehunyt pilláit, hogy végig nézhessen Taehyung gyönyörben úszó arcán – a könnyes szempillákon, a remegő ajkakon, a szétkuszálódott tincseken. Nyelnie kellett egy hatalmasat, miközben szabad kezével kiseperte a fiú szemében megülő hajszálakat, hogy lecsúszhasson hozzá, egy apró, szerelmes csókra hívva a rózsás párnákat, mialatt csípőjével lágy ritmusba kezdett, egyre mélyebbre kúszva az őt körül ölelő, szoros, izzó gyűrűben.

Sóhajaik, nyögéseik egyre hangosabbá váltak, ahogy a beteljesülést hajszolták – az ütem vad, gyors, szenvedélyes lett, s a kezdetleges romantikusság elveszni látszott, ez mégsem érdekelte őket. Erőteljesen ringatták egymást a gyönyör kapuja felé, egymás szemeibe nézve, hallgatva a falakról visszaverődő, élvezettel megtelt hangjukat, míg egymás bőrét marták, tépték, kínzón, égetőn, remegve.

Nem ebben a világban jártak – egy másik dimenzióba léptek, mikor érezni vélték, hogy elérték egymás határát; sikítva, kiáltozva érte utol őket a vég, egymás testébe fonódva, összeforrva, mintha a sors így rendeltette volna; mintha ez lett volna a mindenség akarata.

Zihálva, pihegve bújtak össze; Jungkook mosolyogva döntötte Taehyung homlokának sajátját, gyorsan kapkodva a levegőt, élvezve, ahogy a fiatalabb selymes ujjai végig szánkáztak hátán, simogatva, cirógatva őt – egy igazi álom, minek szótárában nem szerepelt sem a félelem, sem a szorongás, sem a rettegés, ami egészen eddig bénította őket a boldogságuk rögös útja felé haladva.

– Szeretlek – szuszogta Jungkook lágy hangján; ezerszer elmondta már ezen a napon, ebben a hónapban, de ő minden egyes percben képes lett volna a másik tudtára adni: csak ő érte él, semmi másért.

Taehyung felemelte pilláit, könnyes szemeivel fürkészve Jungkook tekintetét, majd elmosolyodott, hogy előre vezetve tenyerét, az idősebb arcán húzhassa végig ujjait a félhomályban, mi a szobában uralkodott.

– É-é-én i-i-is szeretlek – felelte halkan, fáradtan, szorosabban húzva Jungkookot magához, majd nyakába hajtotta a fejét, hogy az orgazmus okozta fáradalmakat ki tudja szusszanni.

Ilyen érzés lehet szívből, félelem nélkül élni, cselekedni – soha nem akarják elengedni.

Soha.

Mert nem az az erős, aki nem tart semmitől, hanem az, ki szembe mer szállni a démonokkal, árnyakkal, s egyben saját maga generálta sötétséggel. – Ha azokat leküzdjük, nem létezik lehetetlen, s ezt már mindketten tudták, így nem állhatott előttük akadály; lebontják a falakat, hogy elérhessék egymás szívét, mihez már kulcsot sem kellett találniuk – adott volt, és éltek is vele.