Vesania - VKook (32/?)

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás! :D

Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást! ❤

Heves pulzus, zihálás, gyorsan emelkedő-süllyedő mellkas, remegő test, s bordó, karmazsin színben pompázó veríték, mi hanyagul, lustán nyal végig a bőrön, felforrósítva annak kihűlt felületét – a rózsák hajlongtak, táncot jártak, de nem örömükben; sokallta inkább bánatukban, mi már kezdte szétroppantani eddig békés szívüket.

Hiába könyörögtek a farkasnak, hívogatták őt kétségbeesetten, félve, az állat úgy tűnt, sosem fog megmozdulni, s ha mégis cselekedetre bírná magát, valószínűleg hátat fordítana mindennek. Remény vesztve hajlongtak, nagy fejükkel előre dőlve – meglepte őket, mikor végül a farkas lépni kezdett. Először csak lassan, finoman, majd aztán egyre gyorsabban haladt szeretett őze felé, fájdalmat tükröző íriszeivel kémlelve a haldokló állatot.

Mellé ért, s fejét lehajtva, óvatosan az őzéhez nyújtotta pofáját, orrával kissé megböködve a gyönyörűséges orcát, lehunyva szemhéjait.

Jungkook mély levegőt vett, megtelítve tüdejét az éltető oxigénnel, miközben kézfejeit a combjai alá fektette, azokon ülve jóformán, maga elé meredve, hátha össze tudja szedni szétkuszálódott gondolatait. Nem csak ez volt a gond; a probléma legfőbb oka ott kezdődött, hogy tartott attól, Hoseok esetleg kineveti, hiszen a lényeg mi is lenne mondandójában? Nem tud Taehyunggal szeretkezni, nem tud tovább lépni, obszcén kifejezéssel élve: képtelen megdugni, pedig minden porcikája remeg ezért, hiszen már ha csak visszagondol a piros pozsgás pofira, a vöröslő, dús ajkakra, a köd fátyolos tekintetre, a levegő kapkodására, a halványan remegő testére, alhasa azonnal megrándult, s nyelnie kellett egy nagyot, visszafogva vágyainak vad hullámait, miket már képtelen volt meglovagolni. Elsodorták őt, elvették az eszét – hosszú, kietlen óceán volt ez, miben elveszett, s soha nem is talált volna haza. Nem volt békesség, megnyugvás; a háborgó, viharos víz szüntelenül ostromolta őt, s valahogy mélyen tudta, erre az lenne a megoldás, ha végre, ha végre, valahára ténylegesen tudna mit kezdeni a kialakult helyzetekkel, de… képtelen volt rá. Nem tudta, hogyan fogjon/kezdjen neki, nem tudta, mi lehetne jó Taehyungnak, hogyan tehetné tökéletessé, hogyan tehetné feledhetetlenné – tökéleteset akart. A legtökéletesebbet, s nem is igazán saját maga miatt, sokkal inkább a fiúért, ki megdobogtatta a szívét, akárhányszor csak meglátta, vagy rá gondolt; azt akarta, hogy minden varázslatos, csodálatos legyen, de hát, egy tapasztalatlan fiú tud-e ilyen élményeket nyújtani? Nem. Nem tud.

Lehunyta pár pillanatra a szemeit, majd újabb sóhaj hagyta el vékonykás, mégis ívelt, szépséges, pirosló ajkait, minek alsó párnáját beharapta éles fogaival, morfondírozva, mit közöljön, vagy milyen tálalásban közölje, de ahány másodperc eltelt, Hoseok úgy vált egyre türelmetlenebbé; ő ugyan szeretett volna várakozni, annyit, amennyit csak kell, de vészesen közel volt már a becsengetés. Nem maradt túl sok idejük arra, hogy át tudják beszélni a dolgokat – legalábbis, ha Jungkook ennyit tököl, biztosan nem lesz elég az a maradék, körül-belül tíz, tizenöt perc. Mégis hangtalanul, majdhogynem levegőtlenül várta, mikor szólal meg a másik.

A türelem mindig rózsát terem, s mihelyst Jungkook úgy hitte, összeszedte gondolatait, elnyitotta egymástól vöröslő ajkait, egy lemondó szusszantás kíséretében:

– Az a helyzet, hogy – elhallgatott kissé, majd folytatta, kevesebb bátorsággal hangjában: – tudod, Taehyunggal kibékültünk, mármint minden okés. Nem megyek bele a részletekbe, nem sok időnk van rá, de... a tényállás a következő: mindig, minden egyes nap, minden egyes pillanatban egymásnak esünk – vallotta be, hatalmasat nyelve mondandójának végéhez érve.

Hoseok szemöldökei a magasba szaladnak, hiszen az egymásnak esést nem úgy értette, ahogyan azt kellene; hogyan lehet érteni? Veszekednek, vitatkozásnak, rosszabb esetben verekedésnek, s ahogy ezen az idősebb elmerengett, nem fért a fejébe, hogyan tudnak veszekedni, ha Taehyung igazából nem is nagyon beszél. Van ennek más módja is? Biztosan, csak ő nem tudja.

– Min veszekedtek? – tette fel végül kérdését.

Jungkook teste, izmai hirtelen merevedtek meg, a lehető legértetlenebbül bámulva barátjára, ki az arckifejezést, s tekintetet látván hátrább húzódott, szemeit pedig ide-oda kapkodta, hiszen az értetlenség elfogta minden ízében.

– Nem veszekszünk, te fafej! – szusszantotta Jungkook, látványos szemforgatást produkálva, minek után Hoseok ezt zokon véve, morcosan húzta fel az orrát, kis grimaszba rántva arcizmait.

– Azt én honnan tudjam? Én abból vonok le konzekvenciát, amit te mondasz, haver! Te azt mondtad, egymásnak estek, ezt pedig másképp nem igen lehet érteni, de szólj, ha tévedek; nem vagyok hülye, szóval… – Jungkook az égbe meredt, agresszíven fújtatva, majd lehunyta a szemeit idegességében, erősen markolva combjai alatt lévő pad vastag anyagát, mik között rések voltak, s könnyedén befértek oda vékony, csontos ujjai.

– Nem úgy esünk egymásnak! Hanem szexuálisan, vágod? – fordította fejét hirtelen barátjának irányába, langoló arccal. – Egyszerűen egyszer véletlenül… vagy nem is véletlenül, szándékosan estem neki, és azóta mindig, de mindig olyan helyzetben lyukadunk ki! Mikor nálam alszik, vagy én nála – nyögte keservesen, előre buktatva a fejét. – Mikor megfürdik, és megjelenik a rá két számmal nagyobb pizsamájában, és kócos a haja, csillogó a szeme… egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne essek neki! Minden porcikámmal kívánom, mindenét, meg tudnék őrülni tőle, csessze meg, de… – Elhallgatott, összébb húzva magát, hiszen csak most jött volna a beszélgetés legkellemetlenebb része.

Egy ideig Hoseok hangtalanul, szótlanul várta a folytatást, ám amikor az nem érkezett, percek múltán sem, egy sóhaj kíséretében kérdezett bele:

– De? – húzódott közelebb Jungkookhoz, figyelve annak gondterhelt, fájdalmas arckifejezését; a fiatalabb magába révedt, szinte életjelet sem adott, majdhogynem levegőt is elfelejtett venni, s mikor Hoseok a vállára csúsztatta ujjait, akkor érezte úgy, ideje lenne kibökni, mi is a legfőbb slamasztika:

– Nem tudom megtenni – rebegte vékonnyá vált hangján. – Képtelen vagyok rá, Hoseok. Nem megy.

– Ezt hogy érted? Ha kívánod, mennie kellene, hiszen… – Jungkook a szavába vágott.

– De nekem nem megy – ingatta a fejét fájdalmasan lassan. – Képtelen vagyok megtenni. Akárhányszor odaérnénk, hogy levenném a nadrágját, vagy az enyémet, mindig megakadok, és nem tudok tovább menni. Olyankor csak azt mondom, hagyjuk abba, de az utóbbi időben látom Taehyungon, hogy nem érti, és… pár hete már nem engedi, hogy levegyem róla a pólóját, ha oda kerülünk. Mindig megfogja a pólója alját, és nem hagyja azt felhúzni, ez pedig nagyon aggaszt. Meg az egész. Napokig nézegettem videókat meleg pornóról, meg minden ilyesmiről, mit hogyan kell, de konkrétan rosszul voltam tőlük, és azóta még inkább nem megy… egyszerűen… – Hoseok a szavába vágott, mielőtt tovább beszélt volna.

– Túlgondolod ezt, az a bajod. Túl sokat foglalkozol ezekkel. Nem kell tudni semmit, menni kell az ösztönök után. Mit kell csinálni? Kitágítani, ha ő van alul, vagy téged, ha te vagy alul, óvszer a farokra, és óvatosan benyomni. Ennyi. Nem nagy kunszt. Eleinte fáj, de utána megszokja a fél, és csodálatos érzés, hidd el. Túlkomplikálsz mindent; nem tudsz a jelenre összpontosítani. Az a bajod, hogy minden tetted közben, vagy után, már tíz évvel előre gondolkodsz, holott ez a legnagyobb baj, amit tehetsz. Nem szabad – rázta a fejét hevesen, együttérzőn pillantva csüggedt barátjára. – A jelennek, pillanatnak kell élni.

– De hogyan? – csattant fel Jungkook, keserű csillanással éjsötét íriszeiben, mik lassan megtelni készültek könnyekkel; Hoseok szíve összeszorult. – Nem tudok nem a jövőre gondolni! Mi van, ha elcseszem, mi van, ha nem vagyok elég, és rossz lesz neki? Mi történik, ha azután, hogy megtesszük, minden rosszabbá válik? Vagy esetleg megutál, vagy megundorodik tőlem, vagy… – Hoseok hevesen vágott mondandója közepébe, szorosan magához húzva a fiút, hogy véletlenül se tudja folytatni azt, mibe belekezdett.

– Jungkook, túl sokat agyalsz. Fejezd ezt be. Akarod? Tedd meg. Ő is akarja? Akkor főleg. Ne bizonytalanítsd el, mert az a legrosszabb, amit tehetsz, hogy megállsz, hidd el. Csak tedd, amit jónak látsz, amit… amit a szíved diktál. Ha őt kívánod, ne meleg pornót nézz, hogy tanulj, mert az lófaszra sem jó, és őszintén, a meleg pornók többsége szar. A titok nyitja annyi, hogy aki befogadja a másikat, azt elő kell készíteni, nyilván, ujjakkal, akár egy nőt, és mikor már nem feszíti, nem fáj neki, mehet a lényeg, aztán várni kell, óvatosan csinálni, nehogy fájjon neki – síkosítóval azt könnyű elérni –, de ennyi. Nem ördöngösség, nem fog tőled undorodni, felesleges ilyesmikre gondolni… Ezzel csak magadat pusztítod, és tönkre vágod azt, ami kialakult köztetek – magyarázta a lehető legnagyobb hozzáértéssel, remélve, ezzel kivált Jungkookból olyasmi érzetet, vagy elhatározást, minek után cselekedni fog.

– Léphetne akkor ő is – sóhajtott Jungkook, sértetten pillantva oldalra.

Hoseok elmosolyodott.

– Hát, haver, ha lerángatná rólam valaki a pólómat, és ott mindig megálljt parancsolna, akármennyire vagyok magabiztos, ott én sem mennék tovább, vagy lépnék tovább… Én azt érezném, nem is kíván igazán, csak szórakozik – vallotta be, lesütött szemekkel.

Jungkook hirtelen merevedett ki, majd kitágultak a szemei, s végül egy elveszett nyögést hallatott – Taehyung ezért nem engedi, hogy levegye róla a pólóját, s ha Hoseok ezt a mondatot nem ejti el, akkor nem is jött volna rá erre.

– Miért baszok el mindig mindent? – dőlt előre, térdeire támaszkodva karjaival, fejét is előre döntve, a lehető legkeserűbben nyöszörögve. – Biztos azt hiszi, csak hülyítem. Ó, édes élet! – Tenyereit arcához illesztette, kétségbeesetten, félve, erőteljesen rázva a fejét, már-már hitetlenkedve.

– Mert nem tudsz a jelennek élni. Próbáld meg. Legközelebb ne gondolj semmire, csak az érzésre. Csak arra. Semmi másra – mosolyodott el az idősebb, óvatosan karolva át a fiút erősebben, szorosabban magához húzva.