Vesania - VKook (40/40)END

Cím: Vesania

Alkotó: Nana 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Jeon Jungkook: egy átlagos fiatal, átlagos tinédzser, átlagos diák, átlagos élettel, nem létező problémákkal. Nincsenek különösebben gondjai; szereti a szüleit, mesekönyvbe illő, édes anyukája van, példamutató, szigorú, de kedves apja, és egy csodálatos bátyja, aki egyetemre jár, és ahol tud, ott segít Jungkooknak. Problémamentes az élete, boldog, idilli, majdhogynem túl tökéletes is. Egy ideig. 
Gyökeresen megváltozik az élete, miután egyik nap kikéri magát a mosdóba, s mihelyst véghez vitte a tervét, és eljutott a célig, meglátott a mosdó kövén kucorogni egy fiút - pontosabban a sarokban -, vérző orral... 

Hozzáfűzés: Itt lenne a folytatás, és egyben az utolsó rész is. :c
Őszintén, ennyire ficit még soha nem szerettem írni. Talán a Shatter me with hope volt az, amit legalább ilyen elánnal írtam, de ez talán túltett azon is. Egyszerűen... nem is tudom. Annyira jött magától minden, olyan furcsán megálmodtam mindent. :D Munkában is ezen gondolkodtam, egész nyáron, még álmodtam is vele, annyira beleéltem magam (volt, mikor délutánra mentem dolgozni, és direkt felkeltem reggel hatkor, hogy hétkor már írhassak is, egészen fél tizenegyig, mert utána rohannom kellett dolgozni - délelőttös héten pedig hazajöttem, írtam és semmit nem aludtam). Imádtam írni, és megszakad a szívem, hogy itt a vége. Igazából, mikor nyáron befejeztem (igen, már nyáron be lett fejezve, alig másfél hónap alatt, hehe), akkor nem éreztem még ennek a súlyát, de most, hogy az utolsó fejezetet is kipakolom, picit fáj a szívem. :c Talán ez a "munkám" az egyetlen, amire egy picit, őszintén büszke vagyok. Nem tudom, miért, talán nem is kellene rá büszkének lennem, hiszen nem nagy kunszt, két tinédzser vergődik 40 fejezeten át, hozzám mégis közel áll. Valamiért úgy érzem, ez most jól sikerült ahhoz képest. :) 
Persze, mindig lehetne jobb, így nem mondanám, hogy ez aztán tökéletes, mert elhúztam, mint a rétes tésztát, talán húsz fejezetbe is belefért volna ez a szenvedősdi, kicsit jobban kibonthattam, fejezhettem, írhattam volna le dolgokat - de élveztem. Mindent.
Az külön meglepett, hogy ennyien szerettétek. Őszintén, rettegtem, mikor elkezdtem kipakolgatni, mert ebben nem dugnak a szereplők az első fejezet után, lassan (borzasztó lassan) bontakozik ki minden, ráérősen, már-már kínlódóan, és sokszor féltem attól, hogy páran hozzám dobjátok a telefont/laptopot/PC-t/kinekmilyevan, hogy basszam meg ezt a szart. Mikor új részt raktam ki, mindig ennyire féltem, és rettegtem megnézni a hozzászólásokat, mindig csak másnap kuksoltam oda, de akkor is csak félve - nagyon kellemes csalódás volt, hogy nem így történt.
Nagyon hálás vagyok nektek, hogy ezt a történetet végig követtétek velem, és ennyire szerettétek, mert úgy érzem, ez a fanfici egy hatalmas darab belőlem - talán ezért szeretem annyira.
Nagyon köszönöm mindenkinek! ❤ Hálás vagyok nektek! ❤
Remélem, tetszeni fog nektek, jó olvasást! ❤

Jungkookot deja vu érzés kerítette hatalmába; mihelyst betért az iskolába, látta, nem volt bent szinte senki. A nagy havazás következtében a város megbénult, a messziről érkező diákok nem tudtak bemenni az iskolába, hiszen a tömegközlekedés ilyenkor elég nagy problémát jelentett, mit ők egyedül nem tudtak kiküszöbölni, megoldani, így egészen addig, míg helyre nem áll a rend, s fel nem ébred a város a hatalmas hóviharból, ez sajnos így marad. Jungkook nem bánta; mióta pszichológushoz járt, ugyan csökkentek a rémálmai, kevésbé volt gyötrő az élet, de még koránt sem volt minden rendben a szívében. Néha félt elaludni, sokszor csak két-három órára tudta lehunyni a szemeit, s ha sikerült is végre álomra hajtani a fejét, akkor esetek többségében a heves, lüktető szívére ébredt fel, mi a torkában, füleiben dobbant meg újra és újra, egyre gyorsabban – pánikrohamok gyötörték, s egyre gyakrabban sírta vissza a régi időket, mikor nem kellett semmi miatt aggódnia. Egyre sűrűbben szeretett volna visszamenni az időben, hogy ne kéretőzhessen ki óráról, hogy a mosdóba mehessen – amint ez eszébe jutott, rögtön megrázta a fejét, mert tudta, Taehyung csodálatos érzéseket ajándékozott neki. Hiszen tőle lopta az első csókot, ő iránt dobbant meg legelőször aprócska ketyeréje, és… ez talán minden kínt megér, akkor is, ha már-már belebetegszik.

Sokat fogyott az utóbbi időkben; nem volt étvágya, nehézkessé vált a tanulás; sűrűn kapta magát azon, hogy könnyezik, de azokat nem engedte el, elfojtotta, elnyelte mindet, főleg szülei előtt, hiszen nem tudná megmagyarázni, mi az, mi történt vele. Nem tudná elmondani azt a rengeteg kétséget, félelmet, ami átjárta, s átjárja még a mai napig mellkasát – képtelen lenne rá. Épp ezért beteg. Nem tudja megfogalmazni az érzéseit; tényeket közöl, történéseket, cselekményeket, nem azt, amire mindenki kíváncsi lenne. Tudták a szülei, hogy abba a fiúba szerelmes, aki autoimmun betegséggel küzd, tudták már, hogy ez a komplikált érzelem nem kilengés, valós; dühösek voltak, s egyben aggódtak Jungkookért, de az ő családja túl tökéletes, így az első kirohanások, ordítások, szidalmazások után elfogadták ezt is. – Nem volt egyszerű, hiszen Jungkook így is vesződött, de nem akarta tovább titkolni, mi az, ami ennyire bántja; ha valósat nem is közöl, ha az igazi gondokról nem is tud beszélni, legalább fogalmuk lehessen arról, mi állhat a háttérben. A szülők kezdetleges elutasítása csak még nehezebbé tett mindent, de az idő gyógyít, s ők megbarátkoztak azzal, hogy a fiúk egy vele egy neműbe szerelmes; egyedül az a betegség aggasztotta őket, de remélték, nem lesz komoly a kapcsolat, hiszen ők tudták… tudták, hogy Jungkook szíve nem erős, nem elég erős ahhoz, hogy egy beteg fiúval kellőképpen tudjon törődni.

Csakhogy nem ismerték Taehyungot, s nem tudták, ő mennyivel keményebb, mint az ő stabilabbnak tűnő gyermekük.

Egyedül azt nem értették, miért nem látják akkor a fiút, miért nincs náluk, Jungkook miért nem jár el hozzájuk, miért ekkora a csend – szerették volna kérdezni, de titkon azt remélték, vége is szakadt a könnyed románcnak, mielőtt elkezdődhetett volna igazán.

Azonban, ha ez Jungkook fájdalmának okozója, remélték azt is, újjá születik; mindennél fontosabb a gyermekük boldogsága, s ha az ő szíve választottja egy komoly betegségben küzdő fiú, akkor ők akár helyette is segítenek. Sőt, inkább helyette segítenek – így is nevelték fel, épp ezért nem volt képes Jungkook túlesni azokon a keserveken, mik nem tartoztak a szüleire; nem tudott kire támaszkodni. Életében először maradt egyedül problémákkal, hiszen eddig azok nem is léteztek, a szülei mindentől megóvták; Jungkooknak sosem kellett panaszkodnia, így sosem tette azt, mert nem tudta, miről lehetne panaszkodni – hibáztak.

Lassan sétált a kihalt folyosókon; amúgy sem voltak sokan az iskolában, de emellett még óra kezdete előtt fél órával bent volt már, így végképp minden életjel eltűnt az intézményből. Jungkook ennek örült, hiszen szerette, mikor ilyesfajta nehézségek adódtak a közlekedéssel télen, s mindig abban reménykedett, azt nem is fogják tudni megoldani – maradjon csak hetekig így, hadd lehessen távol a sok embertől, kik állandóan bosszantották őt.

Mély sóhajt hallatva, hanyagul kezdte gombolgatni vastag, textil anyagú kabátját, majd miután sikerült azt magához lehámoznia, egyszerűen csak a fogasra illesztette azt, mi az osztálytermük ajtaja mellett húzódott végig, vízszintes irányban. Ezután kapta fel a táskáját, azonban valami megállította a cselekedetben; rohanó, visszahangzó lépteket hallott, így megemelte szemöldökeit. Mégis ki rohanna a lépcsőkön, s a folyosókon, amikor még több, mint fél óra van az óra kezdetéig, s még a tanárok is csak lézengenek, éppen beérnek a tanáriba, de közülük is csak néhány érzi úgy, hogy előbb kellene beérnie.

Nem tudta hová tenni a zajt, így hátra fordult, hogy megnézhesse, mi ez a nagy rohanás, azonban amint meglátta a lépcsőfordulóból felérkezni Taehyungot, a tüdejében rekedt a levegő; a fiatal fiún a kabát hanyagul, félszegen állt, be sem volt gombolva, sálja is csak éppen hogy lógott a nyakán. Sapka sem volt rajta, így a nagy havazás közben a haját borították az olvadt hópelyhek, eláztatták, ahogyan a pólóját is – nem viselt pulóvert, csak egy vékony pólót. Feszes farmerja is teljesen átázott, barnás bakancsa pedig befűzve sem volt, s a kezében pihent egy kisebb táska, de ennek Jungkook nem tulajdonított figyelmet. Csak letaglózva állt, hatalmasra nőtt szemekkel, s mihelyst Taehyung pihegve, zihálva kezdett egyre közelebb sétálni, akkor vette észre, mennyire kiporosodott a fiú orra, s orcája – már-már bíbor színeket öltött magára.

– Jézusom, Taehyung! Megfázol! – Jungkook ijedten kapott észbe; nem az volt a lényeg, hogy itt volt, nem az volt a lényeg, hogy újra látta, nem az volt a fontos, miért volt itt, hanem a testi épsége, az így is gyenge szervezete. Azonnal aggódva szaladt a fiúhoz, hogy összegombolhassa annak kabátját, majd rendezgethesse a sálát – legalábbis, a terv ez lett volna.

Elméje teljesen kiüresedett, s mihelyst Taehyung elé ért, elkapta egy ismerős érzés; mintha csak ismerkedésük kezdetén álltak volna egymás előtt. Látta maga előtt, ahogy a fiú az iskola mellett ácsorog, figyelve a hatalmas hópelyheket; látta magát, amint megállt Taehyung mellett, s hagyta lekésni buszát, hogy hazakísérje. Szinte lepergett előtte, ahogy az őszinte szemekbe nézett, mikor annak tulajdonosa ennek a folyosónak padján ült, azt a könyvet olvasva, ami mindig a kezében volt. Mikor leejtette, s ő azt felvette, visszaadva a szendének hittnek – mi volt ebben a közös? Mi volt minden foszlányban ugyan az? Boldog volt, és őszinte.

Minden egyes jelenet újra, s újra játszódott, majd az a vidám érzet is, amikor egy-egy alkalommal közelebb kontaktusba került Taehyunggal, s hazamenve, boldogan vetődött az ágyába, vagy ült le a bátyjával játszani. Akkoriban is sok gondja volt, akkoriban is rengeteget szenvedett, tudta, emlékezett rá, hiszen… akkor fogták el a leginkább a sötét kétségek, és a bizarr fájdalmak, de valamiért nem azok rémlettek fel benne, valamiért nem az volt az első, ami elméjébe telepedett, hanem a puszta, tiszta, érzéki szerelem, mi akkor kezdett fellángolni. Valamiért nem a búra, bánatra gondolt, hanem azokra, mik elnyomottan éltek benne – az örömteli pillanatok, amik tartották benne a lelket.

Talán, ha egyszer majd eszébe jut a kórházban történtek, vagy az a sok erotikus pillanat, minek mindig vége szakadt, azokra is így fog gondolni majd? Volt valami, ami életben tartotta azok közben is? – Volt. Taehyung volt az, az ő pozitív, erős kisugárzása, mi addig a pontig ismeretlen volt számára. Amíg nem pillantotta meg őt, abban a szekundumban test közelből, ugyan olyan sanyarúnak érezte a sorsát, akár a nyáron, de amint egymással szemben álltak, amint az eső színű íriszekbe nézett, minden bánat szertefoszlott – Taehyung tekintete reménnyel teli volt.

A fiatal fiú pihegve döntötte oldalra a fejét, majd hajtotta le azt, hogy a táskájába túrhasson, mit Jungkook megilletődötten figyelt, s kíváncsian nézett a fekete tárgyba, minek rejtekéből végül előkerült valami; egy vastag borítású könyv.

Taehyung mosolyogva emelte meg azt, majd nyújtotta át Jungkooknak, gyorsan kapkodva a levegőt.

– Kö-kö-köl-kölcsön ké-ké-kért-érted – mosolygott Taehyung vidáman.

Jungkook zavartan emelte fel az ujjait; mintha visszamentek volna az időben, mintha éppen ő ejtette volna le azt a könyvet akkor, s Taehyung emelte volna fel a padlóról, lágyan, kedvesen mosolyogva.

– Köszönöm – húzta ajkait felfelé ívelő görbületre Jungkook, ujjaival elkapva a felé nyújtott olvasnivalót. – Hosszú a könyv? – tette fel kérdését kíváncsian.

Taehyung a fejét rázta.

Mintha nem történt volna semmi – mintha ismeretlenül állnának egymás előtt, boldogan, önfeledten, negatívumtól távol, pedig ismerték egymást, jobban, mint bárkit életükben. Mintha a múlt minden széttépett, megcincált cafatja tovaszállt volna; talán meg sem történt?

Eddig olyan komor volt a nap, most pedig mindent beragyogott a boldogság.

– So-so-sok be-benne a k-ké-kép – vonta meg vállait, zavartan, hiszen ha nem nagy terjedelmű, elárulta magát, miszerint mindig, állandóan ezt a kis irományt bújta. – Persze, Jungkook tisztában volt ezzel.

– Még van fél óra kezdésig – emelte meg Jungkook a fejét, a plafonra pillantva, majd egy apró mosoly mellett a padra nézett, ahol Taehyung ezelőtt mindig ücsörgött; legalábbis, tavaly, pont ilyenkor még így volt. – Elkezded velem addig?

A fiatalabb biccentett egyet, széles görbülettel ajkain; az őszinte ív Jungkookot is mosolyra késztette, így együtt sétáltak a padhoz, hol helyet foglalva közösen kezdhessék az olvasást, azonban mihelyst Jungkook felhajtotta a kemény kötésű borítót, annak első oldalán meglátott egy gyönyörű szép írást, hangulokkal:

„Szeretlek, Jungkook”

Jungkook izmai megfeszültek, majd a zilált külsejű Taehyungra sandított, elakadó lélegzettel, remegő ajkakkal, ki vigyorogva, mosolyogva hajolt hozzá közelebb.

– Szeretlek – ejtette ki dadogás, akadozás nélkül az egyetlen, kulcsfontosságú szót, majd kihasználva a folyosó ürességét, bezárta a köztük lévő távolságot olyannyira, hogy ajkaira csókolhasson, lehunyva szempilláit. – É-é-és tu-tu-tudom, ho-ho-hogy t-t-te i-is szeretsz e-en-engem.

– TaeTae… én annyira, annyira sajnálok mindent – Jungkook reszketeg sóhajjal csukta össze a könyvet, majd azt félretolva a kemény padon, átölelte Taehyung vizes testét, jobban magához húzva őt, szorosan átkarolva; hiszen neki nem pszichológusra van szüksége, hanem egy támaszra, Taehyungra, s megfogadta magában, innentől kezdve soha, semmit nem rejt el szerelme elől. Taehyung pedig megfogadta, innentől kezdve mindig kérdezni fog, érdeklődni, hiszen csak a kérdezett felel, ő pedig ezt sosem tette meg.

Megtanulták a leckét, mindketten; Jungkook valahol mélyen tudta, ha Taehyung nem rohan oda hozzá, ő soha nem kereste volna meg őt, mert félt. Ez a félelem viszont azokban a percekben elpárolgott, mindörökké – Taehyung eltüntette őket, egyetlen szóval, azzal a szóval, mit a farkas sosem mondott az őznek, mit közölnie kellett volna, hogy életben maradjanak.