Kék könnyek óceánja - VHope (4/?)

Cím: Kék könnyek óceánja

Alkotó: Nana & Amaya.ka

Besorolás: +16
Párosítás: Kim Taehyung (V) x Jung Hoseok (J-Hope) - VHope - BTS

Műfaj: AU, fantasy, romantikus, dráma

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal; slash, bromance
Összefoglalás: "Már minden helyen kerestelek, ahol nem vagy, csak azt a helyet nem találom, ahol vagy. Csak azt tudom, hogy ott vagy, ahol én nem vagyok. De hol vagyok én? Azt kívánom, bár itt lennél, hogy megmondd. Esetleg, ha nagyon-nagyon erősen kívánnám, akkor itt lennél?" 

Hozzáfűzés:
Itt is a folytatást. :P
Arra figyelmeztetek mindenkit, ez elég "nyálas" sztori. :P Gyors, romantikus szerelemre készüljetek, és nagyonsoknyálra és romantikára, és még több romantikára, és még annál is több cukormázra. Csöpögni fog a monitorotok - nem az első fejezeteknél, majd utána.
Egy darabig.
Jó olvasást mindenkinek, és reméljük, tetszeni fog nektek! ❤

Amaya.ka írja Hoseokot!
Nana (én) Taehyungot! - milymeglepő

Hoseok

A szenvedély, a vég nélküli vágyódás ádázul tépte magát bensőmben, ezzel az elmémet teljesen letaszítva, száműzve őt egy olyan helyre, hol örök életű bilincs zárul rá. Minden pillanatot álomképként, egyszerű vízióként éltem meg, nem törődve azzal, hogy az egész, beleértve a karjaim fogságában lévő, számomra nevenincs fiú talán igaz és valódi lehet. Érzékeltem mindennemű apró és félénk rezdülését melyet egy-egy finomabb, gyengédebb érintésem csalogatott elő, minden visszajelzés, mit kaptam tőle, szédítő volt és döbbenetes. Pontosan tudtam, mire vágyik, bár, ajkai egy pillanatra sem váltak el enyéimtől, mégis beszédesebbek voltak, mint valaha.

Őszinte és tiszta.

Észleltem, tudatában voltam, hogy míg a közelemben tartózkodik, míg azok a tündöklő íriszek fogságban tartanak, addig nem menekülhetek, és talán már nem is akartam; elmém ezekben a szekundumokban is hadakozott szívemmel, mely’ szervem légiesen és könnyedén vette át a hatalmat, mozgásra, cselekvésre bírva testem. Félig lehunyt pilláim alól figyeltem az engem oly’ szenvedélyesen csókoló fiút, s talán akkor vallottam be ténylegesen magamnak, hogy bizony a csúf béka nem is annyira béka, sokkal inkább az, minek valóban vallja magát.

Arca pirospozsgásban fénylett, vörös, szinte már tüzes tincsei mintha ezernyi csillaggal lennének hintve, úgy sziporkáztak, s ragyogtak a perzselő, szenvedéllyel teli napsugarak alatt, melyek még barnás bőrét is makulátlanul megszínezték, ragyogtatták. Nem volt ő ember, nem lehetett az. Ha nem is sellő, minek hittem, talán a Hold lehet, csakis onnan jöhetett, az éjszaka folyamán pottyanhatott, zuhanhatott a haragos vízbe, hol még most is látni vélem. Igen, ő az én Holdam, s talán én lehetnék az egyedüli csillaga, ki ezentúl élteti és ragyogtatja, esetleg a végeláthatatlan időkig csak neki pompázhatna.

Vigyázva cirógattam végig még nedves, selyem puha bőrét, nem akartam elriasztani, sem, hogy megrémüljön, elrettenjen tőlem, csupán óvni akartam őt, tudatni vele ezekkel az apró, de annál többet jelentő, pillekönnyű gesztusokkal, simogatásokkal, hogy az övé vagyok, bármit tehet velem, kész vagyok érte a beláthatatlan és soha véget nem érő halálba ugrani, még ha ő nem is lesz ott, és nem vár rám.

Nyelve finom, édes táncot járt enyémmel, akárcsak az áttetsző felhők a gyenge és lagymatag szellővel, úgy hívva egymást egy tengernyi, s feneketlen keringőbe, hogy egymás érintésében szülessünk megannyi párává, elolvadva kettecskén, ezzel maradéktalanul cseppfolyóssá válva. Igen, pontosan így éreztem magam, míg hosszú, kecses ujjai hajamban motoszkáltak, arca pedig most arcomon pihent, parányikat szusszantva, zilálva, mely’ bár hangos volt, mégsem tudta elnyomni együttes szívverésünk, mi makulátlanul és hibátlanul dobbant, verdesett egy ütemre, mintha csak egyé váltak volna, egy lenne belőlük.

Egyetlen egy, egy hibátlan egész.

Ha a teljes mennyboltozat is ránk szakadna, akkor sem ereszteném őt karjaim közül, az utolsó momentumokban is tartani, oltalmazni akarom, akár egy törékeny smaragdot, melyeket íriszeiben láttam viszont.

Ismételten párnáira hajoltam, csókoltam azokat a drága, puha ajkakat, minden egyes elválás után újabbakat csenve.

– Tényleg mennem kell… – suttogta rekedtes hangján, kulcscsontom simogatva, birizgálva, és én nem akartam meghallani szavait, a karjaim bilincsbe zárták, nem tudtam elengedni őt. – Ha nem megyek, nagy bajba keveredek, szóval... – szusszantotta erőtlenül, egy hajszálnyival feljebb emelve fejét, hogy tökéletes rálátást biztosítson magának, de bár ne tette volna…

Mihelyst újra összekapcsolódott tekintetünk, még erősebb vágyat és késztetést éreztem arra, hogy ölbe kapjam, és minél messzebb rohanjak vele, hogy kiszolgáljam, bármit teljesítsek számára.

– Miért? – simítok kedves arcára, majd hagyom, hogy nehézkesen, de kikecmeregjen alólam, miközben ülőhelyzetbe tornázom magam, úgy vonva vékony testét ölembe. – Én nem tudom, mi történik, de nem mehetsz, most nem… Előbb válaszokat várok.

– Miféle válaszokat? Én nem szolgálhatok olyasmivel – jelenti ki komor hangszínben, s valamiért szavai rosszul esnek, akaratalnul is mély, haragos lavinát indít el bensőmben, mivel azt érzékelteti, hogy az előbbi történések semmit nem jelentettek, vagy tán meg sem történtek.

Eszem futótűzként tör elő az eddig fogvatartott börtönből, folytonos riasztásokat küldve, hogy nem bízhatok benne, nem hihetek a szavainak, melyekkel csupán a végzetes kárhozatba csal. Egy bűnös bestia, ki csupán álomképekkel szédít, bűvös kört von körém, mivel megbabonáz, és hamis érzékletekkel csábítgatja szeretetre vágyó szívem.

– Ki vagy? – Akaratosan fordítom magam felé arcát. – Csak az igazat szeretném… Ki vagy te valójában? – Jól látom, hogy köd fátyolos szembogarai megrebbennek, majd mintha elérzékenyülnének, de nem látom tisztán, mivel szinte abban a minutumban elfordítja, eltakarja előlem arcát.

– Ha elmondanám…. – Hangja elcsuklik, de egy apróbb szusszantást, mély levegőt véve újra nekiiramodik, próbálkozik, de szavai olyan kuszák, teljesen érthetetlenek, mint aki éppen most találta ki légbőlkapott történetét, s várja, hogy elhiggyem. – Ha… megtenném, annak súlyos ára lenne, és félek… úgy értem tényleg rettegek, hogy mindez téged is elérne... – hajtja le gondterhelten fejét, ujjaival a nyakában lógó kis kagylócskával játszadozva.

Nem értettem, tényleg nem értettem semmit, a szavai igaznak hatottak, az érzelmek, a bánat, mely’ belőle áradt, nem tűnt mesterkéltnek vagy megjátszottnak, mégis valami haragot és csalódottságot váltott ki belőlem, bár ezt jól lepleztem, valamiért nem akartam, hogy tudomást szerezzen róla.

– Hazudsz nekem – vonom fel szemöldököm csalódottan. – Mondd csak, akarsz még látni?

– Természetesen! – vágja rá szinte azonnal, vehemens mozdulatokkal fordulva irányomba, lesütött szemekkel kémlelve. – Csak ne kérdezz… ne kérdezz olyat, amit nem mondhatok. Ígérem, őszinte leszek hozzád.

– Mármint, úgy érted, ezen kívül? – hintek apó puszit íves ajkaira, melytől újra megremeg, s szíve viharos lüktetésbe kezd. Miért látom ilyen gyönyörűnek és ragyogónak? A személyisége borzasztó, akaratoskodó és szemtelen, mégis ártatlan és bűntelen… Teljesen ellent mond önmagának, és érzem, hogy több van e mögött, de fél, retteg.

– Igen, úgy értem. Mindent megosztok veled, ezen az egy dolgon kívül. Ezt soha ne kérd.

– Hát legyen... – adom meg magam, bár, nem tudja, ennek még közel sincs itt vége, nem nézhet naivnak és bolondnak. Viszont ha tényleg tudni akarom az igazságot, akkor azt szép lassan kell előcsalogatni, míg nem önszántából dalol nekem. – Az… az világít a nyakadban? – döbbenek meg hirtelen, mikor egyszeriben csak villódzni kezd az apró kis kagylócska, mely’ az ölemben ücsörgő, barna bőrére tapadt. – Mutasd! – próbálnék ráfogni, de mint akit megcsíptek, úgy ugrik fel ültéből a megszeppent fiú, majd jó pár métert hátrál tőlem, miközben én csak meglepődött pillantásokkal méregetem a homokos talajon.

– Hát te melyik században élsz?! Még jó, hogy világít, tudod olyan kis bigyókkal működik! – kezd vad hadonászásba ujjaival, próbálva elmutogatni, miről is beszél, de van egy halvány sejtésem, hogy még ő maga sincs tisztában vele…

– Mármint az elemekre célzol? – ráncolom meg homlokom, gyanús pillantásokkal mustrálgatva. – Még soha nem láttam ilyet, mondd csak, milyen elemmel működik? – Annyira tudom, hogy hazudik.

– Hát tudod, olyan izé, meg olyan… – vakargatja meg állát, de mikor rádöbben, hogy milyen badarságokat zagyvál, rögtön tüzes-vörösbe borul arca, durcásan mérve végig. – Hát nem mindegy az neked? Törődj a saját dolgaiddal!

– Rendben, akkor azt fogom tenni – harapom be alsó ajkam, pimasz ábrázatán jót szórakozva. – Mondd csak, hogy hívnak? – Bár, tudom, már rég meg kellett volna kérdeznem, valamiért úgy éreztem, anélkül is ismerem őt, de valahogy csak hívnom kell...

– Nocsak, nocsak… Szerinted kiérdemelted, hogy tudd? – araszol még hátrébb, mint aki bármelyik pillanatban eltűnhet, s az orcátlan mosoly, mely’ most arcvonásait uralta, nem ígért semmi jót. Úgy érzem, nem lesz könnyű dolgom vele, de ha játszadozik, esküszöm betartom az ígéretem, miszerint téglákat kötök arra a csodaszép nyakára, majd leeresztem a mélybe.

– Rendben, akkor maradunk a békánál, na mit szólsz? – grimaszolok kicsinyesen. – Az undok kis béka, aki az életemre tört. Hát nem tökéletes és meseszerű? – Jót derülök ábrázatán, és azon, hogy majd megpukkad, miközben lábával ide-oda billeg a hűvös homokban, láthatóan tanácstalanul és annál zabosabban.

– Mondd a tiéd, és viszonzásul megkapod az enyém. Hát nem remek ajánlat?

– Mivel nem vagyok olyan kukacoskodó mint te, és nem csinálok egyetlen névből egy világraszóló drámát, hát legyen – csóválom meg fejem, íriszeim az övéibe fúrva. – Hoseok vagyok, Jung Hoseok – villantok felé egy csalafinta félmosolyt.

– Jung Hoseok… – ízlelgeti, forgatja ajkai közt nevem. – Micsoda furcsa és borzalmas név… Tökéletesen illik hozzád – ölti ki nyelvét, majd se szó, se beszéd, hátat fordít, mialatt futásnak ered. – Holnap este, ugyanitt a parton! – kiabálja mély, mégis édes hangján, és bár, legszívesebben megfojtottam volna, a szívem még is hajthatatlanul és rendíthetetlenül akart utána rohanni.

Taehyung

Elrohantam, mintha azelőtt sosem találkoztunk volna. Lábaimmal úgy szeltem a szakaszokat, mintha én is világ életemben embernek születtem volna, pedig erről szó sem volt; sellőnek születtem, ráadásul hercegnek, aki soha nem hagyhatja el az óceánt huzamosabb ideig. Soha. – Kacagva rohantam, nevetve azon, mennyire túljártam az eszén, de mihelyst elkapott ez a gondolat, meg kellett állnom egy pillanatra, s vissza kellett néznem rá; ugyan ott ült, ahol eddig, engem nézett, miközben távolodtam az alkonyodó estében.

Megigéződve néztem vissza rá, mogyoróbarna szemei még így is szívembe fúródtak – forgott velem a világ, szédültem, úgy éreztem, menten képes lennék össze esni a vállamra eső súlyok miatt, amik ezernyi egységgel zúdultak rám, akár a lavina. Egyre kisebbnek éreztem magam a túlcsorduló emóciók miatt, amik majdhogynem mardosták a szívemet; néztem őt, a távolban állva, a szellő lágyan cirógatta meztelen bőrömet; hajamba kapott a szél, úgy simítva meg nedves tincseimet, mintha még mindig az ő ujjai furakodtak volna belé. Pár pillanatra éreztem is a meleg tenyér, s ujjak érintését, de… a szívemben lévő fájdalom egy másodpercre sem akart csillapodni.

Soha nem hagyhatom el az óceánt végérvényesen, mert én voltam az egyetlen trónörökös, s ha apámat végül utol éri a halál, én leszek az, nekem kell készen állnom arra, hogy helyét átvehessem. Miért volt ez ennyire fájdalmas? Mert ez a férfi ember volt. Egy ember, aki a parton él, két lábon jár, és ha igazak a mendemondák, én már most beleszerettem – nem voltam buta, sem ostoba, én nem dugtam homokba a fejemet, hittem a szerelemben, abban, hogy én nem éretlen vagyok, csupán azzal nem találkoztam, aki vad szívemet vajjá tudná tenni.

Az a csók, azok az érintések igaziak voltak, őszinték, valóságosak, nem csupán hipotézis, vagy délibáb, nem az elmém, szívem játszott velem kíméletlen játékot.

Szívem hatalmasat dobbant.

El akartam fordulni tőle, végérvényesen, valamiért mégsem ment. Szinte szédültem, ahogy néztem őt, mereven, elámulva, majd megeresztettem egy keserű, halovány mosolyt, miközben nehezen, majdhogynem szívszakadva elfordultam tőle, hogy immáron szomorkásan, bágyadtan sétálhassak a szokásos helyemre. Ujjaimat a kagylómra tapasztottam, lehajtott fejjel, lehunyt szemekkel hallgatva az óceán moraját, s mintha legalább annyira lenne bágyadt, mint én, a hullámok lustán, sírva csapkolódtak a szikláknak – zokogtak, akár csak az én ketyerém. – Lehetséges beleszeretni valakibe egyetlen csók után? Úgy, hogy csak egymás szemeibe néztünk, lágyan cirógatva a másikat, ezzel töltve a napot? Lehet így megszeretni valakit? Esetleg túl különös, furcsa, izgalmas volt számomra, s csak azért gondoltam, hittem így? Nem. Nem azért. Szívem gyötrelmesen dobogott, ahogy rágondoltam, szinte ordított, üvöltött, mikor a vízbe hatoltam, és lehunyt szemekkel mormoltam el a varázsigét, minek után lábaim uszonnyá változtak. Már a sekély vízben úszkáltam, s tudtam, már nem tudok rá visszanézni, messzire kerültem, én akkor is őt kerestem, minden egyes homokszemcsében, ami a parton található volt. Beharapott alsó ajakkal, zaklatottan fordítottam el a fejemet, s úsztam az óceán mélyére, miközben próbáltam visszafogni könnyeimet – lehetséges ez?

Miért ennyire rossz?

– Ó, drágám – kuncogta a vén szipirtyó, miközben a vállaimra tette ujjait.

Megfeszülten ültem a csontvázakból kirakott székben, hatalmasat nyelve; gyűlöltem idejönni, hiszen minden látogatottság kérdéssel járt, s annak megválaszolásáért nekem fizetnem kellett, mikor ezzel, mikor azzal, de engem túlságosan érdekelt valami.

Tudnom kellett. Sok mindent.

– Hát hogyan lehetsz ennyire kis anyátlanodott? – nevetett halkan, majd végig simított a hátamon nyirkos, hártyás ujjaival, ahogy velem szemben foglalt helyet a sötét barlangban, ördögi vigyorral ajkain; senki nem tudta volna megmondani, milyen lény volt ő.

Az ujjai hártyásak, akár a békáé, uszonya, mint az angolnáé, feje pedig akár az emberé, teste, mint a kígyóé. Félt tőle mindenki, még apám is, én azonban sűrű vendége voltam. Most azonban tartottam tőle. A válaszoktól.

– Inkább… válaszoljon – mondtam halkan, sárgás szemeibe nézve, mire elnevette magát, hófehér hajába túrva, hátra igazítva azokat. Halak szálkáiból kirakott asztalára csapott ujjaival, majd mélyet sóhajtott, hátravetett fejjel, mormolva valami orra alatt. A barlang még sötétebb lett, hallatszódtak a sikolyok, segélykiáltások, miket ugyan megszokhattam volna, most mégis lelkem mélyéig hatoltak.

– Azt kérdezted, szerelembe eshetsz egy emberbe? – kérdezte végül, mire én csak biccentettem egyet, oldalra pillantva.

A barlang falai megrendültek, ragadozó halak, cápák járták körbe a testemet, csattogtatva fogaikkal, én azonban nem mozdultam, egy másodpercre sem; tudtam már, ők nem bántanának. Sosem bántottak.

– Hát persze, aranyom! – dőlt hirtelen előre, eszelősen nézve rám. – Az első csókkal pecsételted meg az életeteket! Az a csók, mi ártatlanságtól, megmentéstől csöpögött, széttört, szilánkosra, mik a szíveitekbe fúródtak! Te belé látsz, ő pedig beléd! – nevetett kárörvendőn, a csonttal teli asztalra csapva tenyerével. – Ő nem fogja elfogadni a szerelmet olyan könnyen, mint te! – Eltorzult az arcom, düh járta át a testemet, miközben összeszorított fogakkal néztem magam elé. – S hogy ebben mi a legszebb? Megmutatom – vigyorgott, majd hirtelen úszott fel a barlang tetejére, karjaival köröket írt le, majd egy képet vetített ki a sötétségbe; Hoseok és én a parton ültünk, felé közeledtem, hogy csókot adjak neki, de akkor a messzeségből feltűnt egy lány.

Hosszú lábain kecsesen szaladt Hoseok felé, méz színű hajába kapott a szél, ahogy rövid ruhája fodrozódott. Mozdulni akartam, megcsókolni a puha ajkakat, de Hoseok elfordította fejét, majd egy lesajnáló pillantással felállt, hogy a felé rohanó lányt a karjaiba zárja. A homokba vetődtem, majd kitépve a kagylót nyakamból, messzire dobtam azt, s sellőként tértem vissza a vízbe, eldobva azt, mit egykor még ajándékba kaptam; emberré válhatok bármikor.

– A fiú fél! Fél tőled! – vigyorgott, egészen közel úszva hozzám; orra az enyémhez nyomódott, nekem pedig újabbat kellett nyelnem, hogy jobban hátra dőlhessek az emberi csontokból álló székben, kitágult szemekkel. – Titokzatos vagy, és meseszép, édes orcád, akár egy nőé, s csókod akár a méreg; gyilkol, öl, mégis vonz. Mily drámai szerelem! – Kárörvendő volt, engem pedig egyre jobban bosszantott.

– Hazudsz – ejtettem ki számon, összeszűkült szemekkel. – Igaz volt a csókja! Valódi volt minden érintése. Hazudsz – hunytam le a szemeimet.

– Hazudtam én neked valaha, aranyom? – simította meg arcomat, majd államra fogva, felemelte a fejemet, hogy a szemeibe tudjak nézni. – Megtaláltad életed párját; a sellő egyszer választ párt, de azt örökre, s ha a fiú nem fogadja el ezt, életed végéig szenvedni fogsz. Ő ezt nem tudja, nem is tudhatja, mert egy sellő vagy, uszonnyal – súgta, elkapva hosszú karjával uszonyom végét, mire nekem még nagyobbat kellett nyelnem, remegő karokkal támasztva meg magam a szék karfáiban. – Neki egy szép lány kell.

– D-de… a csók… mármint… ő is érzi, amit én. Nem? – tettem fel kérdésemet félve.

– Az ember ostoba, Taehyung. Csökönyös, buta, felelőtlen; őket csak önnön érdekük vezérlik. Talán érzi, amit te, talán szerelembe esett a véletlen csók miatt, mit te életmentésként használtál, de ha hazudni akar magának, képes haláláig azt tenni.

– Én bízom benne – mondtam halkan, mélyen a tekintetébe fúrva enyémet.

– Úgy lenne?

– Úgy. Bízom benne.

– Hát legyen. Viszont most jöjjön a fizetségem – mosolygott, mire felsóhajtottam, majd megcsóváltam a fejemet, mikor egy éles csontot adott a kezembe; végig vágtam a csuklómat, talpnyalói pedig úgy érkeztek vérem alá, mintha még azelőtt sosem kóstolták volna. Minden látogatásomkor a véremet adtam, mert a királyi vér több mint fenséges – erőt ad a haldoklónak is, s megfiatalítja a vénült testet-lelket.

Jobban mondva, én éltettem a boszorkányt, és az alattvalóit, de míg nekem hasznom származott belőlük, addig ez engem nem zavart. Ha kicsit beteggé is válok, megéri. Miért is? Nem tudom. Hazudik a boszorkány, csak el akar bizonytalanítani. Őszinte volt minden, amit Hoseok tett, s úgy éreztem, ha rövid időt is töltöttünk egymással, ez a szerelem, még ha túl gyorsan is jött, s csak a véletlen műve is, de igaz volt. Igazabb, mint én magam.